Csermely

2016-03-06, szombat délután

A mai nap borzasztó volt, mert tanítás volt az iskolában. Igaz, cserébe a jövő héten kettő helyett négy egész napig nem kell majd iskolába mennie.  Reméli, hogy nem lesz az, mint a múltkor, hogy négy napig volt a szünet, de öt napra való leckével nyomják őket tele, mert akkor nem tudja, hogy mit fog csinálni.
Szerencsére nem volt komoly a mai tanítás, hamarabb is elengedték őket, ezért úgy döntött, hogy meglátogatja az anyukáját az iskolában. Haza sem ment suli után, hanem az iskolaszereivel megpakolva indult neki a falu és a kastély közötti sétának. Nem is emlékszik olyanra, hogy egyedül ment volna a Mágustanodába, így ez egészen új élmény számára. Igazából már elengedik így közel 12 évesen ilyen távolságra egyedül, inkább csak az, hogy nem volt szüksége arra, hogy egyedül eljusson a kastélyba.
Nagyjából 10-12 percnyi séta után sikeresen megérkezik az iskola kapuja elé, ami ki is nyílik előtte. Amióta a faluban laknak, elég ritkán szokott eljutni a kastélyba, úgyhogy egy picit izgul. Nem hiszi, hogy az anyukája mérges lenne, amiért meglátogatja. Régebben mindig mondogatta, hogy azért nem szereti, hogy a kastélyban lakik, mert eltanulja a rosszat a nagyoktól. De igazából Vivire meg Zsombira és Ellára is ezt mondta, pedig ők otthon laknak.
Pöttöm a réten átvágva az egyik fa ágai közé szorulva megpillant egy nagyon ütött-kopott kvaffot. Valószínűleg már senkinek sem kell, annyira régi, azért is hagyhatták a fán. A homlokát összeráncolva méregeti az inkább barna, mint vörös színű bőrt, végül úgy dönt, hogy az neki bizony kell. Mivel nincs még varázspálcája, ezért fel kell másznia érte. Az iskolatáskáját letámasztja öreg fának, majd lendületből nekiugrik, hogy felkapaszkodjon rá. Elsőre nem sikerül neki, de másodjára végre feljut. Viszonylag szerencsés helyzetben van, mert nincs túl magasan a labda, egy nagyobb ágat kell csak feljusson. Bal kézzel felkapaszkodik, jobb láb fel, többi testrészt felhúz és már el is éri. Picit nyújtózik és meg is kaparintja a koszos-ázott lasztit. Finom vonásai grimaszba húzódnak, mert a labda tapintása sokkal undorítóbb, mint képzelte, így gyorsan elhajítja, hogy megszabaduljon az érzéstől is. Olyan puha, gusztustalan, nyálkás tapintású az egész, és ez az érzés most a kezén maradt.  Fintorogva törli bele a kezét az egyik ágba, majd háttal előre elindul lefelé. Az egyik alsóbb ágról úgy gondolja, hogy csimpaszkodik egyet, majd elengedi és megindul a föld felé körülbelül két méter magasról. Ahogy a föld felé tart a lába végighorzsolódik a fa törzsén, majd pedig a kicsi lány a popsiján landol.

Csermely  

Biztosan nagyon fog örülni neki az anyukája, pláne, hogy ma kiosztották a múltkori fogalmazást, és nagyon jó jegyet kapott rá. Annyira nem szeret fogalmazni, mert mindig attól fél, hogy valami cikis butaságot ír le, aminek semmi értelme, de szerencsére nem megy annyira rosszul, mint amennyire tart tőle. Igazából kifejezetten nem rossz semmiből, de leginkább a rajzolás meg a festegetés köti le, illetve szereti a testnevelést is.  Volt olyan, aki azt mondta, hogy ezek csupa hasztalan tárgyak, hiszen nagyon kevés esély van arra, hogy valakiből festőművész legyen, vagy befutott kviddicssztár. Pedig iszonyatosan szeretne jobb lenni másoknál ezekben, sőt a legjobb akar lenni! Most nagyon sok minden érdekli a bagolyköves tárgyak közül is, aztán persze kiderül, hogy ott szeretni fogja-e azokat, vagy sem.
De egyelőre leginkább az a koszos, ázott labda köti le a figyelmét. Még így is vannak ötletei, hogy mihez kezdene vele, hogy a frászt is kiijesztette belőle az állagával. Erre nagyon nem számított, valamiért azt hitte, hogy sokkal gusztusosabb tapintása lesz ennél.  De utána jött a nagyobb baj, hiszen farolásból ugrásban nem valami profi a lány, így elég csúnyát huppant a földre. A kicsiny nagylány fájdalmasan felszisszen, majd egy halk „auh”-t hallat, mert hát ráadásul még a bal lábszárát is végighorzsolta érkezés előtt. Első ránézésére a nadrágjának nem esett komolyabb baja, csak picit megkopott az anyag, talán észre sem veszi az anyukája.
Ekkor hirtelen észrevesz egy tőle nem messzire a földön kuporgó lányt. Egyből meg is feledkezik az égető fájdalomról, ami lábszárán van, és a feltűnően szőke teremtésre mereszti tekintetét, talán még a fejét is picit oldalra biccenti. Még nem is nagyon van ideje elgondolkozni, hogy mit talál azonkívül furcsának a lányban, hogy a fűben ül, a szőkeség megszólal. A kicsi nagyot nyelve válaszol neki.
- Igen. Azt a kvaffot akartam leszedni.
Mutat a pár méterre a fűben békésen heverésző labdára, melynek alja most már meglehetősen eldeformálódott az eséstől. Nem baj, megjavítható.
- Jól, csak lehorzsoltam a lábam.
Még nem nézte meg, hogy mekkora a baj, de nem valószínű, hogy komolyabban vérezne a sebe, hiszen ilyen időben még elég vastag nadrágot kell hordjon. A tompora picit még sajog, de azt meg csak nem kezdi el dörzsölgetni, bármennyire is jólesne ebben a pillanatban.
- Miért ülsz ott? Nem fázol odalent?
Kérdi a reszkető lánytól, miközben feláll a fűből és leporolja a nedves-koszos nadrágját.
- Ahj, Anyu megint le fog szidni…
Nem is érti, hogy miért mérges rá az Anyukája, hogy ha összekoszolja magát, elvégre csak pár suhintás a pálcával, hogy kitisztítsa a ruháját. Majd ha nagyobb lesz, akkor magának simán meg fogja csinálni, és akkor még a sárban is hempereghetne, ha szeretne. De persze nem szeretne. De megtehetné, mert már bagolyköves lesz és nagy.
Tekintete ismét a lányra siklik, még mindig nem igazán érti, hogy mi olyan furcsa benne. A bőre, a haja, a szeme. De lehet, hogy ez valami bűbáj, vagy valami különleges országból jött, ahol mindenki fehér és szőke. Sok diák festi a haját nagyon színesre, lehet neki is ilyen hóbortja van.
- Oh, elszakadt a harisnyád! Én sem tudok rá vigyázni soha…
Szólal meg ismét, ahogy pillantása már a lány lábát pásztázza. Annyira szereti a szép színes harisnyákat, de egyedül csak a vastagot tudja normálisan hordani, a felnőtteknek való harisnyát mindig elszakítja.

Csermely *-*

A kvafftól piszkos kezét a fa törzsébe törli, amitől most már még több barna darabka kerül a mancsára. Végül jobb híján eszébe jut, hogy egyébként a kabátja zsebében ő tart zsebkendőt is, úgyhogy előhalászik egyet, s jó alaposan beletörli a pracliját, majd ismét zsebre vágja a piszkos papírdarabot. Ajkaiból kicsi „kacsacsőrt” formálva, majd halk cuppanással visszaállítva a normális formára bámulja a koszos, ázott bőrt. Van javító bűbáj, szépítő bűbáj. Sőt, színező varázslattal is el tudná látni a kvaffot. Milyen király lenne már, hogy ha a polcán a régi babái mellett, amikkel már úgysem játszik legalább fél éve ott lenne egy ilyen labdatartó állványon, vagy mi a francon egy lila kvaff. Vagy inkább, kék, vagy napsárga. Az utóbbi időben nagyon szimpatizál azzal a gondolattal, hogy minden hónapban, sőt akár minden héten átfesteti valamelyik rokonával valamelyik bútorát, esetleg a falat. Lassan szeretné átrendezni a szobáját, hiszen már tele van egy csomó felesleges kacattal, amikkel hónapok, sőt évek óta nem is játszott. Azt beszélték otthon, hogy hamarosan kaphat egy új ágyat is, akkor átpakolják a szobácskáját, s egyúttal azzal elajándékozza a nélkülözhető játékait. Persze néhányhoz még most is ragaszkodik, hiába nem használja őket, de azért nagyon sokat oda fog tudni adni másnak.
Kezével próbálja kidörzsölni a fűfoltokat, ám azok makacsul ragaszkodnak, úgyhogy ezen már csak a tisztítóbűbáj segíthet. Csalódottan sóhajt egyet, majd a ruhájáról ismét a szőkeségre siklik a tekintete. Nem akarja feltűnően méregetni, de neki valahogy nagyon fura az egész lány, viszont nem tudja megmondani, hogy mi nem stimmel vele.
- Szerintem csak egy nagyon picikét.
Feleli, majd elkezdi feltűrni a nadrágja szárát, hogy meglássa mekkora a kár. A fájdalomból ítélve nem komoly, viszont a hűs márciusi időjárás miatt beleborzong abba, hogy a csupasz bőre a levegőt éri. Amikor felér a térdéig, ott vöröslik egy körülbelül tenyérnyi, de egyáltalán nem mély horzsolás, melyből már épp hogy csak szivárog egy kis vér, de összességében épp csak elszínezte a nadrágja belső oldalát.
- Látod, nem komoly? Két-három napot adok neki.
Korábban annyiszor horzsolta már le magát, hogy szemre meg tudja saccolni a sebelmúlás idejét. Ettől durvább sérülései is voltak már, de általában megúszta a játékot néhány kék-zöld folttal.
Vikike biztatóan visszamosolyog a földről felkelő lányra. Tudja ám, hogy hideg a föld, még májusban is azt szokták neki mondani, hogy ne üljön le, mert felfázik, sőt hallott már olyan dolgot is, hogy majd nem lehet kisbabája. Hogy mondhatnak ilyet egy gyereknek? Ki gondol még ilyenkor a kisbabákra?!
- Jaj, azt tudom, azt tudom! Már olvasok ám ilyen könyveket, talán a Reparo, nem? Vagy az csak törött tárgyakra jó?
Mondja a végére csökkenő lelkesedéssel, ahogy lehajtja a nadrágja szárát. Igazából lehet, hogy butaságot mondott, mert hát ugye neki még nagyon szegényes a varázsige készlete, amit ismer.
- Lehet vannak ilyen ruhás varázsigék, mert a nagymamám szokott kötőbűbájt használni.
Igazából, ahogy elkezdett megismerkedni az átváltoztatástannal teljesen lesokkolta, hogy mennyiféle varázsige van. Mármint arra külön, hogy gyufából tűt? Meg minden ilyen kis apróságra? Fogalma nincs, hogy hogyan lesz képes ennyi varázsigét megjegyezni. Kicsit kezdi bánni már a „korábban megyek egy évvel a Bagolykőbe” projektet.

Csermely

Még mindig hihetetlenül izgatja a fantáziáját az a piszkos, régi kvaff, egészen biztosan hatalmas nagy kincsre bukkant ezen a fán. Arra gondolt, hogy majd a későbbiekben ő is játszhatna kviddicset, bár még fogalma sincs, hogy milyen pozícióban. Végül is Leonie is terelő, nála pedig valószínűleg magasabb lesz, sőt még Vivi is próbálkozott a vasak ütögetésével. De persze a hajtó sem rossz, akkor játszhatna ettől gusztusosabb tapintású kvaffokkal is. Az őrző valamiért annyira nem köti le, elvégre hát többnyire csak ott lebeg, mert ha ügyesek a hajtók, akkor nincs sok dolga. A fogó, az meg menő dolog, mindenhol azt hallja, hogy az a legfontosabb, de neki nem lenne türelme az egész meccs alatt azt a kis Red Bullal átitatott Ferrero Rochert kergetni.
- Szerinted milyen régen lehet itt? Lefogadom, hogy vagy 10 éve! Sőt, talán még nem is éltem, amikor ez idekerült!
Arról hallott, hogy ezt az intézményt, mint olyan nem olyan régen alapították- kb. 7-8 évvel a születése előtt-, noha a hely meg a kastély már állt korábban is, csak az iskola miatt hozták helyre. Úgyhogy korábban nem valószínű, hogy kvaffokat dobáltak ennek a fának a lombjai alatt.
- Az is lehet, hogy egy olyan diák hagyta itt, aki azóta már befutott játékos, nem?
Vagy egy béna idióta, aki még csak le sem tudta szedni a fáról a kvaffot, miután annyi esze nem volt, hogy ne egy fa alatt hajigálja. De ábrándozni lehet, bármelyik opció is a valós.
-  Baj van?
Kérdi a lány arcának rezdülését látva, meg úgy általában az egész lányt végigmérve. Nem akar rákérdezni, hogy „hé, te figyelj már, nagyon furcsa vagy nekem, mitől vagy ilyen?”, de azért érzi, hogy valami nincs rendjén a lánnyal. Bár tudná, hogy mi az. Tudja, hogy nem szabadna ilyeneket gondolnia, mindig mondják neki, hogy ne ítéljen elsőre. De itt valami akkor is különös.
- Jaj, én nem megyek Lori nénihez! Az a főzet nagyon csíp!
Feleli a szőke lánynak két tenyerét maga elé tartva tiltakozása jeléül. Kenték már be a sebforrasztó főzettel a sebeit korábban, tényleg elmúlt pár óra alatt, de legszívesebben körbeugrálta volna a szobát, annyira marta érzékeny bőrét az a lötty.
- Majd ha hazamentem megmosom.
Tudja ő, hogy valamilyen főzettel le kell ilyenkor kezelni, hiszen el is fertőződhet a seb, de nincs kedve bevallani otthon, hogy fára mászott, amikor az tilos, plusz még undorító tárgyakhoz is nyúlkált. Nyúlkált? Mit nyúlkált! Haza fogja vinni. Odasiet a kvaffhoz és a ruhájától jól eltartva megemeli azt. Az eséstől kiütődött belőle a víz egy része, de még így is elég súlyos egyéniség.
- Jé, csak kicsit büdös!
Rikkantja derűsen széles vigyorral a képén, miközben visszasétál a lányhoz, hogy ha akarja ő is közelebbről meg tudja szemlélni ezt a puha, nedves, kissé szagos csodát.
- Az a durva, hogy amilyen az Átváltoztatástan, szerintem simán van erre egy varázslat. Anyu tanított ÁVT-t, mesélte, hogy minden vacakra van egy varázsige. Nem tudom, hogyan lehet azt mind megtanulni.
Válaszolja kissé kuncogva, kissé pedig lemondóan. Valóban fél attól a tantárgytól, hiába lesz otthon segítsége belőle, hiszen az anyukája bár nem szaktanár, azért eléggé jártas ebben a tudományban. Ráadásul, ha minden jól megy, lehet, hogy pont a rokona fogja tanítani az iskolában, amire ő oda fog kerülni.