Zója tanárnő

Ott ültem az udvaron, kezembe a jeggyel. Olya döntés volt ez, amit rég óta halogattam. Meg kellett tennem, vagy életre bánni fogom, hogy elhalasztottam. Általában ódzkodtam attól, hogy olyasmit tegyek, amit a többi ember, aztán ebből a nagy kiemelkedési tervből az lett, hogy semmilyen se lettem. Csak elzárkóztam, és szorongtam, a könyveim mögött, mert azok nem nyújtottak hosszútávon megoldást.
Fel akartam keresni a tanárnőt, de valahogy egy pszichológusi irodában nem tudtam megnyílni, képtelen voltam. Még az ízléses berendezés ellenére is úgy éreztem magam, mintha bűnöző lennék egy vallatáson.
 - Tényleg elnézést, hogy kirángatom, tanárnő, de az irodája feszélyez – kértem elnézést a szokásos köszönési formulák után.

Zója tanárnő

- Thank you – váltottam váratlanul angol nyelvre. Idegességemben még mindig ezt szoktam tenni, ha valami nem stimmel belül. – Elnézést, még mindig szokásom a nyelvkeverés.
Megkönnyebbült mosolyt eresztettem a tanerő felé, és kimondottan hálás voltam, amiért segített még így is, hogy kicsit elviselhetetlenül süni voltam néhanapján.
- Hát, nem is tudom. Nem érzem magam a helyzet magaslatán. Már eltelt egy teljes tanév, és még mindig szokatlan itt, hiába ez az alapkultúrám, mégis úgy érzem, az angol jobb – fejtettem ki, hogy miért is éreztem szükségét ennek a beszélgetésnek.
- Illetve mondott valamit egy régi ismerősöm. A Roxfort óta idén találkoztunk újra először. Durva volt, mint mindig. A fejemhez vágta, hogy attól, hogy azt a bizonyos terméket becsomagolják, még nem lesz belőle édesség. Tényleg unalmas lennék? Egy kívülről szép, de belül üres dísz? Példát kell mutatnom a húgomnak, úgy félek, hogy nem vagyok még mindig elég jó.

Zója

- Köszönöm a megértést – reagáltam a mondatára, miszerint külföldi a választottja. Az orosz nyelvre inkább csak ingattam a fejem, ahhoz nem értettem, és a kultúrájuk is távol állt tőlem. – Az nem menne, sajnos nem volt szerencsém a tanulásához. De garantált, hogy a lengyelt se fogom most már megtanulni. Inkább görögül tanulnék szívesen
Azt már nem fűztem hozzá, hogy mi erre az indokom. A rossz élmény, ami a repülés elleni érveimhez is társult, tett róla, hogy ne akarjam megtudni, vajon milyen kifejezéssel hagyott ott a tisztáson az a bizonyos úrinak nem nevezhető személy. Soha ne akadjak vele újra össze. Rühellem a kviddicset. Ő meg túlságosan mániákus. Nem férünk össze, ez van.
- A rellonosokkal semmi bajom, ők jó fejek. Egyikük még úszni is megtanított, de az Edictum cikke után félek vele is találkozni. A barátnője kitekerné a nyakam, ha nem engem is ütővel intézne el – szisszentem fel. Ja, a Roxfortban hallottam arról a csúnya balhéról, de azért még láttam egy jó esélyt arra, hogy talán annyira mégsem vészes az a leányzó. Csak tudnia kell, hogy a cikknek nincs alapja, és a párja teljes mértékig az övé.
Nem szándékozom senkit megfosztani az övéitől.
- Hát… sajnos én mégis azt látom, hogy igaza van. Egész nap a könyvtárban vagyok, néha úgy kell kirugdosni engem onnét zárásnál, alig csinálok közben valami mást. Szinte nem is nagyon látni engem, hogy léteznék. De jobban zavar, hogy a bántásai ellenére mégis kedvelem őt. Szeretnék a barátja lenni, de tudom, hogy esélytelen. Ő megközelíthetetlen, tipikus zenész– vallottam be Zójának, hogy mégis mi a nagy dilemmám oka.
Aztán a téma rögtön a testvéri felelősségre terelődik, ami jogos félelmem. Szeretném, ha a húgom azt látná, hogy törődöm vele, és igyekszem jó példával előjárni, de ez sokszor nem könnyű úgy, hogy nem együtt nőttünk fel. Azt a döntést, hogy őt választottam, azt viszont soha a büdös életbe nem fogom megbánni. Ő a kishúgok tökélye, és kész.
- Ó, igen, ő a legjobb kistesó. Kicsit megviselte, hogy iskolaváltás lesz, már nem előkészítős, de én majd itt leszek, hogy segítsek neki beilleszkedni. Próbálja csak meg valaki bántani, nem ússza meg következmények nélkül.