Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=515776#post515776][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.09.10. 15:50[/b][/url]

Végre volt egy nyugodt éjszakája, amikor nem gyötörték se rémálmok, se álmatlanság, de még kivételesen az ágyában is ébredt fel. Nem mondaná, hogy kipihente magát, de a tény, hogy sikerült nyolc órát aludnia megszakítás nélkül, elöntötte jóleső, meleg boldogsággal. Azzal a csendes, apró mosolyú boldogsággal, ami az ilyen borongós, kellemesen hűvös őszi napokra volt kitalálva. Nem rajong a ragyogó napsütésért és a 35 fokokért - elvégre félig skandináv, hogyan is szerethetné a meleget? -, úgyhogy most elemében érzi magát. Reggel komótosan megreggelizett, majd a kávéját és egy könyvet kivitt a verandára és ott töltötte a délelőttöt. Végül elunta a dolgot, meg egyébként is, ne vesszen kárba egy ilyen kivételesen jó nap - úgyhogy rávett az ingjére egy pulcsit, beleállt a bakancsába és elindult a kastély fele. Fogalma se volt, merre menjen, milyen céllal, de nem is gondolkozott ezen. Hagyta, vigye a lába szabadon.
Még a rét elején járt, amikor a távolból felbukkant egy pici pötty, valami vagy valaki, bár inkább előbbi, mert túl alacsony volt emberhez és túl... másként járt. Pontosabban négylábon, mint ahogy hamarosan feltűnt a fiúnak. Egy kutya. Barnás-fehér, csapzott, hosszú szűrő, szomorú szemekkel, nagy, borzos fülei szanaszét álltak. Még csak kerítések mögött látott néhány házi ölebet, őket nyilván békén hagyta, de most megállt és csak nézte a felé tartó állatot. Az úgy húsz méterre szintén megállt és a fiút figyelte, akinek az arcán egy széles mosoly terült szét. Így nézték egymást, az állat bizonytalanul, de kíváncsian, a srác pedig nem akarta elijeszteni. Étel sem volt nála, úgyhogy az odacsalogatás nehezen vált volna be. Egy idő után lassan tovább indult a réten a kastély fele, de néha hátrapillantott a válla fölött és elégedetten nyugtázta, hogy új barátja tisztes távolságból követi. Végül hátra se kellett forduljon, magabiztosan lépkedett, tudta, hogy mögötte ott üget az eb.
Egy boltíves, szökőkutas udvar tűnt fel, ahogy egyre feljebb ért. Látta, hogy a hely nem kihalt, ám tömeg sem volt, csak egy srác ücsörgött a kút padkáján. Egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát - mindig aprót rándul a gyomra, ha emberek közé megy és kellemetlenül bizsereg a bőre, most azonban... most egész nyugodt, már-már gyanúsan az -, majd zsebretett kézzel besétált az udvarra, a szökőkút másik felét célozva meg. Azért senkit se fog lerohanni, majd... majd valahogy kialakul. Még nem találta ki. Már épp leült volna a víz szélére, amikor az őt addig követő kutya hangos, vidám ugatásba kezdett. Valószínűleg ő is talált magának valamit érdekeset, Tobias hátrafordulva pedig már látta is, minek örül így. Egy nagy darab cica ücsörgött a fiú ölében, vele szeretett volna mihamarabbi ismeretséget kötni az eb, boldog farokcsóválással és időnkénti vakkantással fejezve ki lelkesedését. Vagy csak az időt kérdezte kutyául, soha nem lehet tudni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=515795#post515795][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.09.10. 17:51[/b][/url]

Lassan, továbbra is zsebretett kézzel elindult a kis társaság fele, megkerülve a szökőkutat. Ugyan a cica hirtelen megijedt és valószínűleg alaposan belemélyesztette a karmait a gazdájába, de nem hinné, hogy ennél komolyabbra fordulna a helyzet. Mindig látja az állatokon, főleg a kutyákon, hogy milyenek. Hogy kik ők. Ezért nem is áll a két állat közé, csak a helyszín széléről figyeli az eseményeket - jobban lekötik a négylábúak, mint a srác, mint ahogy általában történni szokott. Azonban amikor hozzá intézi az a szavait, felvont szemöldökkel, udvariasan érdeklődő arccal tekint fel rá. Szórakoztatja a gondolat, hogy a kutya gazdájának nézi, de ugyanakkor kicsit sérti is az önérzetét - ő sose hagyná, hogy ilyen ápolatlan, koszos legyen egy állata.
- Ő kobor, nem az enyém. - szórakozott mosollyal néz a srácra, pontosabban a kezére - kerülve a tekintetét -, amely a cica hátát simogatja nyugtatóan. Mentálisan hozzáteszi a mondandójához azt, hogy még, mert tudja, hova vezet ez az egész. Az említett négylábúra pillant, aki továbbra is úgy mered a macskára, mintha az élete függne tőle. Vajon mi járhat ilyenkor a fejében? Érzi a másik állat szagát, ösztönösen kíváncsi? Mire gondolnak, már amennyire ők szoktak, amikor találkoznak egy másik állattal és nekifognak véget nem érően ugatni? Hívják a másikat játszani? Az, hogy mire gondol a macska, már könnyebb kérdés. Valószínűleg arra, hogy mit akar ez tőlem?, esetleg felvetődik benne a gondolat, hogy mennyire koszos és büdös a kutya. Klasszikus macska-mentalitás.
Otthon mit csinálnak vajon ilyenkor? Késő délután, már valószínűleg túl vannak a nagy zabáláson, amit az emberek ebédnek hívnak, de még nem jött el a vacsora ideje. Silje rendesen gondjukat viseli? Freyját rendszeresen meg kell mosdatni, mert folyton elmászkál az erdőbe és egész kullancs-kolóniával tér haza. Nehéz gondozni hat kutyát, mindegyiknek külön egyénisége és akarata van. A kis Odin... a gondolatra szusszanva mosolyog egy széleset, a kellemes emlék kiül az arcára. Biztos ma is csinált valami rosszat. Hiába kicsi, egy alfa szíve dobog benne, mind a hatvan centi magasságával és fél szemével együtt. Elvágyódva sóhajt egyet, visszarántva magát a jelenbe. Úgy ülnek az emlékek a vállán, mint egy madársereg, be kell húzza tőlük a nyakát. Így, kicsit meghajolva, a földre révedt tekintettel ül le a srác mellé, oda se figyelve, hogy esetleg bezuttyant a személyes zónájába - amire máskor meg nagyon kínosan ügyel, mivel a személyes zónák megsértésének van egy olyan kellemetlen mellékhatása, hogy ezzel a saját zónánkat is feladjuk és engedjük, hogy a kettő egybefolyjon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=515989#post515989][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.09.10. 22:12[/b][/url]

Borongós merengéséből a fiú hangja rángatja vissza, bár továbbra is csak maga elé néz, a földről lassan fel a kutyára, ahogy hallgatja. Arca dühös fintorba csavarodik.
- Tudod, hogy ki? - kérdezi olyan hangnemben, amely egyáltalán nem hagy kétséget affelől, hogy mit tenne szívesen az ilyen emberekkel. Bár ez nem jelenti még azt, hogy meg is teszi, de a szándék ott van. Csak egy kis fáziskéséssel jut el a tudatáig a fiú mondandójának egyetlen pozitív mozzanata. Összeráncolt szemöldökkel néz fel a mellette ülőre - ez miért van ilyen közel? hördül fel magában, szerencsére némán és nem is ugrik el, csak kicsit kiegyenesedik hirtelen és a távolabb eső kezére támaszkodik.
- Ez a rendelő... sok munkájuk van? - nyilván nem a falulakók háztáji állataira és azok szokásos bajaira gondol. Bár túl sok tehenet nem látott legelészni errefele, úgyhogy lehet, hogy csak a kis kedvencek az egyedüli páciensek. Ami teljesen rendben van, a természet rendje meg minden - egészen addig, amíg ezek az állatok kiesnek gazdáik kegyeiből és nem természetesen szenvednek sérüléseket. Nem véletlenül jött ide bestiakutatást tanulni. Ugyanakkor nem véletlen az sem, hogy nem akar állatorvosi pályát befutni. Nagyon hamar sokkal sötétebb karrierbe fordulna az, és nem a legális fajtából.
A srác kérdésére, ami már benne is megfordult egy párszor, sóhajtva a kutya felé fordítja a tekintetét. Oldalra billentett fejjel nézegeti, azon ritka pillanatok egyike ez, amikor szeretetteljes mosoly bújkál a szája sarkában és nincsenek a mentális redőnyök lehúzva.
- Hazaviszem. - közli egyszerűen, mint az egyedüli lehetséges választ. - Nem hagyhatom itt. - teszi hozzá magyarázatképp, bár szerinte ez nem szorul semmiféle magyarázatra. Lehetséges, hogy az állatot keresi a gazdája két faluval odébb, csak nagyon elkóborolt, de az is lehetséges, hogy senki nem keresi. Ha mégis ezt tennék, nála megtalálják. Addig is ráfér egy jó fürdés, evés és egy nyugodt éjszaka, amit nem a szabad ég alatt kell eltöltsön.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=516130#post516130][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.09.11. 15:31[/b][/url]

Lassan kattan egyet az agya, mint órán a mutató, ahogy eljut a tudatáig a srác mondandójának második értelme. Lassan, mivel elhomályosít mindent a düh és a bosszúvágy, amit hasonló helyzetekben érezni szokott. Az emberek, legyenek varázslók vagy muglik, nem szoktak úgy kezdeni egy mondatot, hogy "a kutya akármire is emlékezett..." Ez a fiú mégis láthatóan tudja, mire emlékezett egy négylábú. Távol álljon tőle az ítélkezés, főleg afölött, ha valaki kényelmetlenül jól ismeri mások elméjét, elvégre ez neki legfőbb átka. Elég hamar összeáll benne a kép, és már nem marad benne csodálkozás, csak egy csipetnyi elismerő nyugtázás.
- Bele tudsz mászni az állatok fejébe. - állapítja meg egyszerűen, kijelent, nem kérdez. Feltételezi, hogy nem csak az állatok fejébe van bejárása, de most ez a fontos számára. Az emberek fejét túl jól ismeri, nem akar még többet kapni belőlük. Az viszont hirtelen lelkesedéssel tölti el, hogy esetleg megtanulhatná ő is. Ez a lelkesedés azonban elég hamar elmúlik, amikor jobban belegondol. Látná, amit az állatok láttak, érezné, amit ők éreztek. Valószínűleg ez lenne az utolsó szál, ami összeköti őt és az embereket, és ezt a szálat már semmi sem tartaná össze az elszakadástól, ha megtanulná a legilimenciát.
A gondolatmenete közben a fiúra is odafigyel, bár nem néz rá, csak maga elé mered összeszorított ajkakkal, megfeszült állkapoccsal. Nem reagál semmit, csak készít egy mentális feljegyzést arról, hogy a még névtelen fiú ismeri a falu állatorvosát. Ez még jól jöhet. Gondosan felragasztja emlékpalotájának konyhájában a hütőszekrényre, hogy szem előtt legyen.
A rá vonatkozó megjegyzésre mintha elernyednének a megfeszített, már-már görcsbe álló arcizmai. Megvakargatja borostás arcát és keze fölött felpillant a srácra. Úgy vizsgálgatja, mintha ismerős vonásokat keresne az idegen arcon. És úgy mosolyog rá vissza, mintha talált volna.
- Még nem tudom... - az ajkába harap és a kutyára pillant. Az még mindig nem ment közelebb hozzájuk és már a cica bámulásával is felhagyott, most felváltva nézi Tobiast és a mellette ülő srácot. Az állatok békés türelme mindig meglepi.
- Winston. - jelenti ki ünnepélyesen, még ízlelgeti magában egy kicsit a szót, miközben a barna ebet nézegeti. Igen... ő Winston. Nem lehet más. Az otthoni kutyákat mind az északi istenekről nevezte el, de ezt a hagyományt nem folytatja itt. Új kutyáknak új hagyomány dukál. Lehet, hogy ez most egy történelmi személyiségek-sorozat kezdőszáma lesz, lehet, hogy nem. A kutyákhoz is, ugyanúgy ahogy az emberekhez, vagy illik egy név, vagy nem. Mint ahogy ránézel valakire és tudod, hogy ő egy... Tamás, például, és semmilyen más nevet nem viselhetne, mert ő az.
- Winston, bemutatlak... - várakozóan ránéz a srácra, mert hirtelen nem tudja folytatni a mondatot, se az ő, se a cica nevét nem tudja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=516183#post516183][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.09.11. 19:29[/b][/url]

Bólintással veszi tudomásul a neveket, majd úgy pillant Winstonra, mintha azt várná el, hogy pukedlizzen jólnevelten.
- Jared, Sherlock, ő pedig Winston. - ezt végig kell csinálni, nem lehet csak azért abbahagyni egy hosszadalmas procedúrát, mert teljesen fölösleges. Winston vakkant egyet, valószínűleg közölte, hogy örült a szerencsének, esetleg érdeklődött affelől, hogy van-e valakinél egy kis fölös husi, nem sok, csak hogy a magafajta kóbor kutyának ne korogjon annyira a hasa. Láthatóan Sherlock is köszönt a maga módján. Jobb modorról tesznek tanúságot az állatok, mint a rellonos, akiben a kérdés elhangzásáig fel se merül, hogy esetleg ő is elárulhatná a nevét.
- Tobias. - közli kicsit zavarodottan, óvakodva attól, hogy a srác szemébe kelljen néznie. Sokkal őszintébbek az emberek, ha nem néznek a másik szemébe egyenesen. Meg kényelmesebb is Tobinak, nem mellékesen.
Így inkább előredöl, rátámaszkodva a térdeire és kinyújtja Winston felé az egyik kezét. Mindketten oldalra billentett fejjel néznek a másikra, kíváncsian, egyre kevesebb fenntartással. Az lassan araszolva elindul felé, újra boldog farokcsóválásba kezd, de azért még elég bátortalan. Végül megáll tőle egy fél méterre és csak az orrát nyújtogatja előre, hogy megszagolhassa a felé nyújtott kezet. Aprót mosolyog Tobias, ahogy megérzi a kezén a forró kutyaleheletet.
- Nem tudnád esetleg... megnézni, keresi-e őt valaki? - nem változtat testhelyzetet, a fejét sem mozdítja meg, de nyilván nem az ebhez intézi a szavait. Nem biztos, hogy akarja tudni, mi történt Winstonnal, ám ha valaki tényleg csak elvesztette, akkor nem tarthatja meg. Így elég kényelmes és - számára - veszélytelen megoldásnak érzi azt, hogy Jared lép bele a kutya elméjébe, ő pedig csak a verdiktet hallja majd. Nem épp a legmorálisabb megoldás, több szempontból sem, de igazából ez a leggyorsabb és legbiztosabb módja, hogy kiderüljön az igazság.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=516463#post516463][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.09.12. 13:36[/b][/url]

Winston egy kis kézszagolgatás után úgy látta, megbízhat ebben az emberben, bár nehezményezte, hogy nem ételt tartott felé. De jelenleg beérte volna a második legjobb dologgal - az pedig egy alapos fültővakargatás. Úgyhogy felbátorodva megtette a maradék távolságot közte és Tobias között, és közvetlenül a lábára ült le, onnan pislogva fel vidáman és várakozóan a fiúra. Nem kellett sokat várnia, az egyébként rendszerint hideg és távolságtartó rellonos boldogan fogott neki simogatni és vakargatni újdonsült barátját.
Mindez lehet, hogy sokaknak gorombaságnak tűnhet, elvégre ott ül mellette egy ember, akivel beszélgetni, ismerkedni lehet, és még csak a fülét sem kell megvakarja, hogy megkedveltesse magát. Ő mégis nagyobb figyelmet szentel a négylábúnak, és fel sem ötlik benne a gondolat, hogy ezt más hogyan láthatja kívülről. Öntudatlanul is érzi, hogy nem viseltet ellenségesen, sértődötten vele szemben a másik srác, úgyhogy nincs veszély.
Amikor Jared rögtön belemegy a dologba, mégiscsak felébred benne a kíváncsiság, s abbahagyva Winston kényeztetését, felegyenesedik és oldalra fordítva a fejét, figyeli a fiút. Csak mély koncentrációt lát az arcán, és ahogy átpillant a kutyára, ott sem vesz észre semmi szokatlant. Mindketten nyugodtan ülnek és egy pár pillanatig csend van, csak Sherlock izeg-mozog gazdája ölében.
Ahogy visszatér a saját testébe a srác és közli a helyzetet, Tobias lehajtott fejjel hallgatja. Hirtelen érezni véli a temetőket belengő légkört, a hanyatlás szagát, a zöldülő vízben ázó száraz virágokat, a frissen megbolygatott földet és valami sokkal megfoghatatlanabbat mindezen túl. A szagok, amelyek összeszorítják az ember szívét, hangszálait elkötik, gombócot gurítanak a torkába, szólni se mer, nem is akar, minden néma, pedig olyan sok lélek nyüzsög a kerítéseken belül, a kövek között. Közöttük egy kutya szelíd szíve dobog, mely nem tudja megérteni, mi történt a gazdájával, miért alakult át, de tudja, hogy itt van, csak már más formában, nem láthatja, de érzi. Nem kap többet fejsimogatást, csontot, nem ülhet le a szőnyegre a puha papucsos lábak mellé, nincs többé az emberének ismerős illata.
Erővel kell kirántania magát az enyészet világából, heves szívdobogással egyenesedik fel és szaporán pislog, mintha egy, a retinájába égett képet próbálna elhessegetni onnan.
Közben esni kezdett, de ő észre sem vette. Göndör fürtjein megülnek a cseppek, a pulovere már elkezdte beinni a nedvességet, és Jared Sherlockkal távozóra fogta, valószínűleg utóbbi eső iránti ellenérzései miatt.
- Mi... nem. - hangja halkan szólal meg először, a végén kicsit felemeli, hogy halljon is valamit abból a srác. - A faluban lakom. - valószínűleg nincs Jarednek szüksége erre az információra, de mégis hozzáteszi az érthetőség kedvéért. Lassan ő is felemelkedik, óvatosan, hogy Winstont ne rázza le a lábáról hirtelen. Egy ideig még állnak egymás mellett az esőben, nézi a távolodó alakot, majd megfordul és elindulnak arra, amerről jöttek. Ezúttal nem egymás mögött, tartva a távolságot, hanem szorosan egymás mellett lépdelve, mindketten boldogabban és kicsit gazdagabban, mint ahogy jöttek.