A csapaton kívül semmi új nincs a játékban. Seprűre szállunk, mindenki elhelyezkedik és kezdődhet is a meccs. Persze tudom ez csak edzés, de akkor is, na, egy meccs. Magamra húzva a felszerelést, köpenyt mi egy s mást, pályára lépni, oltárian jó érzés fogott el. Régen voltam már játék közelbe. Az utóbbi egy két évben csak nézőként jártam ki ilyen olyan bajnokságokra szurkolni. Bevallom sose jutott eszembe újra csapatba lépni, de hát valahogy még is sikerült, mert most itt állok a többiekkel és a játékvezető végszava után felpattanok a seprűmre, jó erősen megmarkolom az ütőmet majd a kis drágaságomra is rámarkolok, és már repülök is a csapatom után.
Egyértelmű, hogy a hajtóink közelében maradok biztos, ami biztos. Az első gurkót Aiden sikeresen hárította. Én tovább fürkészem a terepet mi a helyzet gurkók terén, de jelenleg csak azt láttam, amivel a társam éppen célba vette Rubent.
Már akkor erősebben fogtam az ütőmet, amikor láttam, hogy Mihael neki indul és beleüt a vasszerkezetbe. Lemaradok Mineáéktól balra 90°-ba elfordulok, pont úgy, hogy kényelmesen eltudjam ütni a vas barátunkat, amint ideér. Kétszer meglengetem az ütőm, ráharapok alsó ajkamra. Minden erőmet és kecsességemet - már amennyi van ebben a játékban- bevetek és szépen visszaküldöm nekik a tömény szörnyeteget. Egyenesen, hogy is hívják, Állia felé. Igen a nevekkel még bajban vagyok.

+1
Ügyes vagy. A gurkó mondhatni kecsesen indul meg Állia felé, hogy leszedje neked a seprűről.

Benedict Ian Lloyd
november 12. (szerda) délután 4-5 óra


A naptáramban egyetlen egy nap van csak bekarikázva és két szó van a kör közepére vésve. A mostanában olyan jól megszokott teli vigyorommal húztam magamra az edző ruhámat. A táskámba bedobáltam pár utólag szükséges holmit, az ütőmet felkaptam és már indultam is a pálya felé. Persze jó öreg barátom a seprű úr se maradt el. Nyelén ragadtam és kellemetlen, vagy sem de húztam magam után. De, hogy ne tűnjek szívtelen seprűgyilkosnak a kastélyon kívül már ő is a vállamon pihent.
Izgatott voltam a közeledő meccsünk miatt. Igaz, hogy már játszottam az összeszokott csapattal, de az csak egy edzőmeccs volt. Ez meg éles lesz, úgyhogy úgy döntök annak ellenére, hogy nem lehet egyedül a pályára menni, hogy gyakorlok egy kicsit. A régi iskolámban nem csináltam ilyen. Mindig halál nyugodtan vagy a kispadon ültem vagy az ütőmmel és a hőn szeretett gurkóval szépítettem a másikon. Most meg, ha arra gondolok, hogy meccs lesz, pillangók repdesnek a gyomromban. Nem mintha olyan rossz lenne, de na. Fogják vissza magukat azok a kis mitugrászok odabent!
A pálya szélén szépen lepakoltam a holmimat majd leguggoltam a táskámhoz és előkerestem a kesztyűmet.
Csak akkor vettem észre az éppen a föld felé igyekvő személyt, amikor arcom elé emeltem kacsómat és ujjaim közül kinéztem. Ha duracel nyuszi lennék, és életemben először látnék ilyen és ehhez hasonló manővert visongva és ugrálva tapsikolnék, de nem. Egyszerűen csak elmormoltam magamban egy szép volt megjegyzést és pár guggolás és hajolgatás után újra megragadtam a seprűmet pár pillarebegtetés alatt már is a levegőben voltam. Még egyszer megigazgattam a kesztyűimet majd a mit sem sejtő –vagy már sejtő- alak felé repülök, hogy felzárkózhassak mellé.

Benedict Ian Lloyd
november 12. (szerda) délután 4-5 óra


Én naiv azt gondoltam simán beérhetem egy köszönés vagy mi fene erejére, de nem. Egy gyors szemkontaktus, pillanatnyi mosoly és elhúz. Naná, hogy kuncogtam egyet, fültől fülig érő mosollyal húztam bele én is. Ha valaki most meglátná, az arcomat tuti debilnek könyvelne el. Ugyan úgy rásimulok a seprűmre, jobban rámarkolok és csak az előttem a karikák felé száguldó srácot figyelem. A vigyor természetesen végig az arcomon virít még akkor is, amikor ő hirtelen jobbra elém farol, nekem meg alig marad időm, hogy reagálhassak. Alsó ajkamba harapva nyelvemet picit kiöltve újra kuncogni kezdek és jobb helyett balra még mielőtt odaérnék, hozzá behúzom drága szerelmemet. Éppen, hogy meglett. De meglett az a lényeg! Annyira még sem rozsdásodtam be.
A felkiáltására nem reagálok olyan hevesen, hacsak a felkacagás nem számít annak. Éppen amennyi időt hagyva nekem én úgy szemlélem meg a „csodajárgányát”, no meg őt is. Nem rossz, viszont most nem ez a lényeg hanem, hogy úgyis elkapom, beérem… vagy nem. Látszik rajta, hogy nem kezdő, ahogy én se, de talán ő még mindig jobb, tapasztaltabb, mint én.
Nem vettem le róla a tekintetem, ahogy mozdult úgy én is. Az íve után én is íveltem. A cikkcakkozás is ugyan úgy ment. De nem mentem vele semmire akárhányszor a nyakán voltam mindig elhúzott. Ami engem meg felhúzott. Úgyhogy abba hagytam a szlalomozást és tök egyenesen totál rásimulva a seprűmre haladtam mögötte. Picit talán a bal oldala felé húzódtam, mint inkább libasorba mögötte és próbáltam kitalálni, hogy is érhetném be. Aztán mivel igazából nem jutott semmise eszembe, maradtam annál a tervemnél, hogy majd oldalról meglátogatom.

Benedict Ian Lloyd
szerda november 12


Pár méterre mögötte haladtam, már alig volt köztünk távolság, majdnem beértem erre ő besatuzott én meg szépen elhúztam mellette. Ezért volt jó ötlet az oldalról beköszönök majd valamikor „taktika”. Nem mentem olyan messze tőle, alig volt köztünk egy méter. Jobbra húztam a seprűmet, tehát nem teljesen háttal lebegtem előtte. Ettől függetlenül még el kellett fordítanom a fejem, hogy lássam, mire készül.
A tökéletesen kivitelezett hurok természetesen rávezetett a céljára. A macska egér játékunkban most én lettem az egér. Különben a fogócska nem mindig a gyerekek játéka, erre most egy tök jó példa a mi helyzetünk is. Én élvezem, ha pedig ő nem élvezné, elhúzná a csíkot. Amúgy meg állítólag én egy nagyra nőt gyerek vagyok. De ez is csak akkor igaz rám, ha jó napom van.
Ajkaim egyenes vonalat alkotva préselődtek össze én meg ránehezedve a seprűm nyelére lefelé irányítottam. Ha már fordult a kocka nem hagyhatom, hogy beérjen vagy tudom is én mit akart. Úgyhogy hagytam úgymond zuhanni a járgányomat közben 4-5 másodpercenként hátralestem, hogy merre és mennyire van mögöttem. Majd amikor úgy ítéltem meg és kellően közel értem a földhöz felhúztam az orrát és egy hajtűkanyar –ez ugyanaz, amit a muglik is szoktak használni szerpentineknél, egy éles kanyar, ami után párhuzamosan halad a két út, csak most nem vízszintesen, hanem függőlegesen-segítségével újra felfelé száguldottam. Ha véletlenül össze találkozna a tekintetünk mutató és középső ujjamat homlokomhoz emelve intettem neki. Mint a katonák csak hanyagabbul és pár ujjal kevesebbel, aztán persze előre néztem és haladtam tovább.