Thomas Swart nevében

Keiko

Már itt vagyok pár napja a suliban. Egész jó a környék, mindenki nagyon kedves velünk. A konyhás nénik csak úgy etetnek minket. Természetesen nem szeretek durva lenni – meg hát nem is jellemző rám – ezért csak finoman utalok rá, hogy már tele vagyok és egy grammnyi étel sem fér már belém. Általában Angliában értik ezt, de az itteni nénike nem. Nagyon aranyos, nem szeretném megbántani, de már félek elmenni enni, mert tudom, hogy plusz egy kilóval jövök vissza a szobámba. Olyan mintha a nagymamám lenne. Ő is mindig tömi belém az ételt.
Az ötödik nap már éreztem, hogy tenni kell valamit ez ügyben, ezért is döntöttem úgy, hogy meglátogatom az erőnlét termét. Nem vagyok az a sportos fiú, de most szükség van a mozgásra.
Törülközővel és egy kulacs vízzel nyitottam be az ajtón. Kissé megdöbbenve láttam, hogy nem vagyok egyedül. Nem nagyon szeretek társaságban edzeni, hacsak nem a barátaim azok. Odamentem az egyik géphez és elkezdtem erősíteni. Tudtam, hogy hogyan működnek, bár nem sokszor próbálgattam őket. Ha nagyon mozogni akartam inkább elmentem bicajozni.
Időnként pillantok egyet-egyet a mellettem edző lányra. Mintha ázsiai lenne. Mondjuk én és a megérzéseim… Nem vagyok jó tippelésben és még csak nem is ismerem a távol keleti embereket. Mindenesetre eléggé harcias volt.

Thomas Swart nevében

Keiko

A hosszú, mozgástalan napok után elkezdtem gyúrni. Egy géphez ülök le, amely a karomat erősíti. Csinálok vagy 100 húzást szépen, fokozatosan, egymás után. A végére már rendesen szenvedtem. Látszik, hogy nem vagyok az a sportos alkat. Nincs rossz alakom, de azért nincs is kocka hasam és kidurranó bicepszem. Rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra. Nem mintha nagyon élveztem volna, de azért elviselhető volt ez a gépezet. Rá-rá pillantgattam a lányra, aki épp egy izéé, nem is tudom mivel harcolt. Vicces látvány volt, de a nyögései mindent vittek. Egyben el is szomorított, ahogy ránéztem. Ő legalább csinál valamit, nem mint én. Sőt! Nagyon is kitartó. Komolyan el kezdtem gondolkodni, hogy ideje lenne rendszeresen sportolni. Mit tudnék én rendszeresen űzni? Az ilyen ütős, rugós sportok tőlem nagyon távol álnak, de talán szívesen kosaraznék. Ekkor abbahagytam a karerősítést. Igazából nekem éppen hogy nem karra kéne gyúrnom, de már mindegy. Ártani nem árt. Megtöröltem verejtékező homlokomat és ittam egy kicsit a vízből. Felálltam, majd a labdákhoz mentem. Volt ott minden: kézilabdák, focilabdák, röplabdák, teniszlabdák, kosárlabdák, amilyen labdajáték csak létezik. Utóbbiból elvettem egyet és a kosárpalánkhoz igyekeztem. Régebben kosaraztam a haverjaimmal, bár csak unalmas délutánokon. Lepattintottam a labdát és megcéloztam a palánkot. Természetesen nem ment be. Megismételtem még ezt párszor. Egyszer-kétszer azért sikerült betalálnom.
Egy idő után a figyelmemet elvonta a lány. Láttam, hogy a földre került. Ordított is egyet, szépen nőiesen. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Szerencsére kívülről csak egy gyenge mosoly látszott, de belül röhögtem. Aztán az ökleit a földbe verte. Hát jó, ő tudja. Az biztos, hogy nem szeretnék vele most összekerülni, nem hogy még veszekedni. A végén még leüti a fejem.
Dobtam még egy kosarat. Biztos csak véletlenül. A labda éppen a lány felé pattant, de nem annyira, hogy közel guruljon hozzá. Gyorsan meg is fogtam. Rápillantottam és észrevettem, hogy engem néz. Jézus! Meg akar ölni?