A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=851289#post851289][b]Wass Abigél - 2022.08.18. 17:28[/b][/url]

- Oh, szóval most már alattomos is! Remek, hát vegye csak el akármelyik libát, ha azt feltételezi, hogy akár egyetlen könnycseppet is hullajtanék Önért, akkor elszámította magát! - pedig sírna, mi több, zokogna. A szíve belehalna a ténybe, hogy Benedek, aki sohasem akart nősülni, végül elvenne valakit, aki nem egyszerűen nem Abigél, de még csak nem is hasonlít rá. Szinte ténylegesen érzi a szívébe nyilalló fájdalmat, ám mielőtt lenne ideje arra, hogy ezt beazonosítsa, a hasa kezd rémesen nyilallni.
Fogalma sincs mi történik, kétségbeesik, de nem tudja, mit tegyen. Egy anya, aki nem kívánt terhességétől meg akart szabadulni, ám lelke mélyén ragaszkodott magzatához, miképp élheti meg annak elvesztését? Ez a kettősség vezette őt idáig és most megfizet mindazért, amit tett és gondolt. Mindenütt vér, állhatatlan fájdalom és sötétség, csak Benedek üvöltését hallja. Hívják a Süveget. Vérzik. Ezek az utolsó, elméjében visszhangzó gondolatok azok, amik még pár másodpercig magánál tartják, mielőtt végleg feladná a harcot. Egyedül belsője üvölti szüntelenül: nem akarom.

- - - o - o - o - o - o - o - o - - -
Az elkerülhetetlen végül tényleg utolérte Abigélt: amire annyira vágyott, amiért imádkozott éjjelente és, ami mégis legborzalmasabb rémálmainak egyike volt, bekövetkezett. Benedek, az ég tudja, hogyan, de épségben hoppanált az ispotályhoz, ahol azonnal átvették tőle a nőt, állapota kritikus volt. Nem telt el sok idő, de rengeteg vért vesztett, s ezen a ponton már nem az volt a cél, hogy a babát megmentsék, hanem az, hogy az anyát. A magzat, mely megszületett ugyan, sohasem érhette meg, hogy testébe kerüljön az éltető oxigén: halott volt. Hogy mióta? A gyógyítók nem tudták megmondani, csak azt, hogy egy ideje már nem lehettek a gyermeknek életfunkciói. A számtalan okoknak csupán egyike a hiányos étrend és a kevés alvás, a legfőbb probléma a rengeteg stressz volt. Az eszméletlenül heverő nő lassan tér magához, pillái meg-megrebbennek. Mozogni nem igazán tud, de nem is akar, bántja szemét a fény. Halkan nyöszörög, mielőtt ráébredne a valóságra és értetlenül, némiképp kétségbeesetten néz körbe.
- Hol vagyok? - nem tud felülni, mintha minden tagját az ágyhoz szíjazták volna. Rémes érzés hasít tudatába, szürkéskék íriszei riadtan keresnek valakit, hogy végül megállapodjanak a férfin. - Benedek! Benedek, hol vagyok? - hangja elcsuklik, kezét nagy nehézségek árán emeli meg. Keresi azt, ami nincs. Koordinálatlanul zuhan hasára, mellyel valami nem stimmel. Mi történt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=851294#post851294][b]Wass Abigél - 2022.08.18. 18:50[/b][/url]

A tehetetlenségnél nincs borzasztóbb dolog a világon, márpedig e percben Abigél teljes mértékben tehetetlen. Már nincs ráhatása arra, ami vele történt: sem a gyermek fejlődésére, sem a vetélésre, ami tulajdonképpen halva szülést jelentett. Csak az üresség érzése maradt meg, amikor tudod, hogy valami hiányzik belőled, amikor egy részedet kiszakítják. Ezt érzi a gyermek, mikor elveszíti a szüleit, a feleség, amikor eltemeti férjét és az anya, aki sohasem találkozhat a benne nőtt magzattal. Olyasfajta üresség ez, amelyre nem lehet szavakat találni, s olyan fájdalom, amelyet nem írnak le annak fizikai kísérői.
- Hol van a kisbabám? - könnybe lábadnak szemei, érzi, hogy a sírás fojtogatja, hirtelen nagyon is ébren van, ám cseppet sem érdekli a kín, mely testét rázza. Ujjai utat találnak Benedek kezébe, az a kevés erő, ami van bennük, belesűrűsödik ennek a szorításnak aligha nevezhető kétségbeesett kapaszkodásba. Légzése szakadozóvá válik. - Hol van a kisbabám? - nem tud mást tenni, csak megismételni a kérdését. Olyan kegyetlen és szívtelen volt, mindvégig erre a percre vágyott, azt hitte, ez talán megnyugvást hozhat szívének, mely mindez idáig Benedekért dobogott, ám rá kell jönnie, hogy az a gyermek semmiről sem tehetett. És szerette, bizony nagyon szerette. És csak ő tehet arról, hogy nincs vele, csak ő tehet arról, hogy elveszítette, mert önző volt, bosszúszomjas és elutasító. - A kisbabámat akarom - a könnyek záporként zúdulnak le arcán, s ebben a pillanatban előbukkan belőle az a gyermek, amely sohasem élhetett igazán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=851297#post851297][b]Wass Abigél - 2022.08.18. 19:15[/b][/url]

- Az én hibám - nyögi válaszul, ám több hirtelen nem jön ki a torkán. Muszáj nyelnie, még annak ellenére is, hogy tudja, a gombócot képtelen eltüntetni. Összeszedi minden erejét és sírástól rekedtes hangon folytatja. - Olyan bűntudatom volt miatta... Mert... szeretlek... És nem akartam a gyereket, én... - muszáj levegőért kapnia, hiszen kimondja azt, ami miatt a leginkább undorodik saját magától. - ...én azt akartam, hogy haljon meg, hogy ne szülessen meg. Nem akartam őt, mert téged akartalak és önző voltam, minden éjjel azért imádkoztam, hogy elveszítsem, de most, hogy nincs velem, képtelen vagyok elviselni a hiányát - mélyről jövő, kínkeserves zokogás szakad fel belőle, vékony teste beleremeg minden egyes rohamba, ami feltör belőle. De muszáj volt meggyónnia, hogy mindenről ő tehet, ő az oka annak, hogy a gyermeke nem él. Minden csakis az ő hibája.
- Nem vagyok... nem vagyok rá képes - szabad kezét arcához kapja és próbálja eltakarni szégyenét. Szemét törli meg, orrát, s befogja száját, ha érzi, hogy kiabálni akarna. Csakhogy valami még mindig nincs rendben. Borzasztóan fáj mindene, ez vajon normális?
Nem tudja, hogyan fogalmazza meg, ám nincs is rá lehetősége, mert elhangzik a végzetes mondat, amit sohasem akart hallani. Elkerekednek szemei és kétségbeesetten próbál felülni az ágyban. - Ne engedd a közelembe, nem akarom látni - szavai riadtak, s láthatóan teljesen őszinték. Ahogyan a fájdalomtól eltorzult rezdülései is. - Benedek, nagyon fáj, valami nem jó - visszahanyatlik és hasához kap. Vajon az lenne a gond, hogy nem kapott elég fájdalomcsillapítót? Bármit megtenne, hogy ezt elmulasszák, akármit. És megint ez a különös érzés, mintha... folyna belőle valami. Valami baj van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=851300#post851300][b]Wass Abigél - 2022.08.18. 19:55[/b][/url]

- Soha... nem kellett kérned, mert anélkül is szerettelek - könnyeinek homályán át pillant Benedekre, s egy halvány, nagyon gyenge mosolyra ívelnek ajkai, talán észre sem veszi a férfi. Sohasem érzett még ilyesmit senki iránt, annyira vágyik rá, de közben széttépné, gyűlölné és átkozná élete végéig. Ez a fajta szerelem az, ami előbb-utóbb mindkét felet elpusztítja, mégsem képes másra gondolni, minthogy egymásba fonódnak, csókjaik becézően hintik be egész testüket, ahogyan szavaik biztosítják a másikat arról, hogy történjék bármi, ébredjenek holnap akármilyen hangulatban, szeretik egymást. Igen, csak erre volt képes gondolni, aztán jött a családja, Gábor, a gyerek és most annak elvesztése. Talán hiba volt beleszeretnie épp Ballay-ba.
- Igen - halkan, alig hallhatóan felel, mert bár tudja, hogy a kezébe fogni képtelen lenne, ahogyan szembenézni önmagával is, eljön majd az idő, amikor megteszi és akkor hálás lesz ezért a döntéséért. Nem ma, nem is holnap, de hamarosan. - Nem akarom látni, ne engedd ide - lehunyja szemét, ahogy a férfi közelebb lép, érintése alatt kifújja a levegőt, ám lázálmok gyötrik. Iszonyatosan szenved, ez pedig meglátszik gyöngyöző homlokán, s mimikáján is, mely tökéletes reflexiója mindannak, melyen keresztül kell mennie.
Szólnia akar, hogy Benedek ne menjen el, de nincs ereje, csak a fájdalmat érzi, s mikor a férfi eltűnik az ajtó mögött, helyét pedig javasok váltják fel, érzi a testében szétáradó fájdalomcsillapítót. Hallja, ahogy arról beszélnek, pár órán belül, amennyiben nem javul az állapota, újabb beavatkozásra lesz szükség. Ezt a csatát viszont magának kell megvívnia, egyedül.