Fővárosi Mágikus Baleseti- és Rontáskúráló Ispotály
"Sziklakórház"




Történelmi áttekintés:

Ricsi

Meglepő csend volt a folyosón, ahol egy kényelmetlen, fémből készült padon ült, szerencsére nem túl régen - csak a rendelőkből hallatszott ki néhol halk, érthetetlen duruzsolás, ahogy az orvosok a betegekkel foglalkoztak a rendelőintézetben, de Sebastian nem ezekre figyelt, hanem befelé, az ajtó mögé, ahová talán csak egy perce hívták be a párját, hogy az immunológus szakember megvizsgálhassa. Minden gondolatát Ruru töltötte ki, na meg az enyhe szorongás, amit minél jobban igyekezett elnyomni, mert elvileg támogatásnak, kísérőként volt itt, nem pedig azért, hogy megnehezítse a másik dolgát. Szerencsére nem volt szó komoly problémáról, csak mostanában mintha kicsit fáradékonyabb lett volna Ru a kelleténél, amit akár egy módosításra szoruló bájital adagolás is okozhatott, de ettől még az aggodalom kellemetlen feszítéssel növekedett Sebby lelkében. Most először vált kézzelfogható valóssággá számára a tény, hogy egyre több ilyen látogatás vár rájuk a jövőben, egészen addig, amíg... ezt pedig egyáltalán nem volt könnyű kezelnie. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy az itt és mostra koncentrált, képességeihez mérten, és Ruru elméjét figyelve igyekezett követni, hogy mi történik odabent.

Ricsi

Meglepően lassan haladtak odabent a dolgok és egyelőre Sebby sem tudott meg semmi hasznosat, mert még csak ott tartott az orvos, hogy kikérdezte Rurut arról, hogy miket tapasztalt a legutóbbi találkozásuk óta. Az mondjuk mindenképp a javára írható a szakembernek, hogy láthatóan alapos, bár ez a várakoztatás nem segített abban, hogy Sebby képes legyen türelmesebben kezelni a helyzetet.
Némi késéssel fogta csak fel, hogy szóltak hozzá, és egy pillanatra a tekintete a másikra villant, épp csak annyira, hogy felismerje Ricsit az érkezőben. Akaratlanul rezzent az arca miközben visszafordult az ajtó felé, és bár nem fintorgott, nem valószínű, hogy el tudta rejteni, hogy épp mennyire nem örül annak, hogy összefutott egy ismerőssel.
- Cssst... figyelek - közölte végül válasz helyett foghegyről, és tényleg átfókuszált, szokásával ellentétben most nem annyira párhuzamosan figyelve a kint és bentet, hanem inkább tényleg csak Ruru elméjére koncentrálva.
Sajnos azonban úgy tűnt, hogy nincs szerencséje, mert vérvizsgálatot és egyéb teszteket rendelt el a doktor, amihez Rurut, látássérült lévén, a nővér volt hivatott elkísérni. Mikor kiléptek az ajtón, akkor Sebby Ricsire ügyet sem vetve pattant volna, hogy velük tartson, de a testes nőszemély egész egyértelműen közölte vele, hogy maradjon a fenekén, vissza fognak jönni a rendelőhöz, úgyhogy Sebby kénytelen-kelletlen visszahuppant és csendbe burkolózva nézte végig, ahogy a páros eltűnik a folyosó végén. Valahol itt engedte el a legilimenciáját is, mert a hatótáv esetében messze nem volt olyan nagy, mint amit Ruru tudott produkálni a melodimágiával.

Ricsi

Folyamatosan ingadozott aközött, hogy örül neki, hogy az orvos alapos, és hogy nem tetszik neki, hogy nem tudja lekövetni, hogy mi fog történni, amíg Ruru távol van a tesztek miatt. A szorongását még így is igyekezett visszafogni, mert attól, hogy ő nem hallotta a kedvesét, a másik még könnyedén ráhangolhatott, ha épp unta magát, és Sebby határozottan nem akarta eljátszani az esélyét, hogy vele tarthasson az ilyen látogatások alkalmával. Márpedig ehhez, úgy hitte, az is kellett, hogy ne okozzon extra gondot a másiknak.
Mindeközben hallotta ugyan, hogy Ricsi mondott valamit, de egyáltalán nem fogta fel, nem figyelt rá, és jó pár másodperc eltelt, mire a gyógyítóra emelte a tekintetét, meglehetősen értetlenül bámulva rá. Az még megvolt neki, hogy megjelent a semmiből, de hogy miért állt meg mellette, vagy mit szeretne a továbbiakban a köszönésen túl, az már nem volt világos.
- Mit mondtál..? - kérdezte, és bár meglehetős elég kellemetlen lehetett a tudat Ricsinek, hogy Sebastian a figyelme töredékét sem fordította felé az előbb, legalább lehetőséget adott arra, hogy a másik esetleg átgondolja a mondanivalóját, lévén a szőke aligha értékelte volna egy ilyen helyzetben a számára teljesen feleslegesnek tűnő bocsánatkérést. Ezúttal, ha Ricsi újra megszólalt, legalább már Sebby is odafigyelt, még ha a tekintete folyton vissza-visszakalandozott is a folyosó végéhez, hiába volt teljesen tisztában vele, hogy nem két perc lesz, amíg a tesztek véget érnek.