A bürokrácia talán kevésbé átlátható mint otthon - mondhatnánk így is, igazság szerint ott sem volt vele gondom soha, ez okozhatja, hogy fájdalmasan rosszul érint minden újabb és újabb megpróbáltatás, ami ér. A tanulói vízumot megkaptam, átmeneti lakcímre is be vagyok jelentkezve, de amíg semmi nem biztos, én leszek az utolsó, aki elgondolkodik a magyar állampolgárságon. Minden íróasztal mögötti okos jó lenne, ha annál maradna, amihez ért. Pecsételjen meg írja le a nevét.
Nagy fújtatással hagytam el - ismételten, és a héten legalább másodjára, pedig hétfő van - a nagyköveti irodát. Ő az egyetlen, aki az itteni amerikaiakért mozdítani hajlandó magát. Szerencsére, vagy sem, a beosztásomból adódóan, ami a kénszerpihenő előtt jött, a nevem még mondd valamit, így igen szívélyes volt a fogadtatásom, de átirányított egy kollégájához, mert az akadémia szeretné, ha a minisztériumból lenne valaki, aki vállalja a felelősséget, hogy ha lediplomáznék itt, állampolgársági felvétel is meg fog történni.
Hogyne. Nem hiszem hogy addig húznánk itt egymás idejét.
Ezzel a lendülettel próbáltam meg rárontani a megkeresendőre, de az ajtó felé menet, talán éppen onnan kijövő srácot sikeresen leütköztem a könyökömmel, ahogy a kabátom zsebében kerestem az igazolványom.
- Lo siento - kértem elnézést, majd egy sóhajjal utána is néztem - márhogy bocsánat. Hé, ha már úgyis beszélünk - mert én ezt annak veszem.
- Ő nem tudod véletlenül ki és itt van-e? - azzal a kiturkált papírom felmutatva vártam, mert miért ne segítene? Tök alap lenne az embereknél. Nem mintha én leállnék másnak, de most rólam volt éppen szó.

Felénk ez nem így megy, nyilván ez a titok. Most pedig nem is a seregre gondolok vagy Amerikára, inkább a családomra, a déliekre, akiknél teljesen természetes, hogy ha koccansz valakivel és beszéltek két szót világi a kapocs. Nem akartam túlzásba esni, de egyetlen ember lévén, és mivel illett is elnézést kérnem már megindítottam azt a bizonyos kommunikációt. Az más kérdés, hogy nyilván lehet máshogy, de ezzel se kedvem, se időm foglalkozni. Szeretném ha véget érne a nap és nem állítanának kereszttűzbe az emberek. Nagy kérés?
- Ezesetben, örülök, kedves... mindegy, Santos vagyok, Stefania Ioanna Santos - megszokás, sosem volt keresztnevem, azaz az elmúlt éveimben jellemzően nem, egyébként se indít ezzel senki -, ez a Réjdeci elvileg aláírja végleg erre az évre az itt tartózkodási papírjaim hiányzó elemeit, nem tudnál segíteni, ez az ajtó azt mondták jó lesz nekem egy pecsétre -  vagy aláírásra, vagy bélyegre, matricára. Tudja a halál, hogy mi hogyan megy, sosem értettem ezt, nem ez a pályám, és szerintem jobban jár mindenki, hogy nem mentem ebből okosodni suliba. Nem lennék képes még egy hozzám hasonlót se elviselni, pedig szeretem a határozott kiállásom.
Kissé várakozóan néztem rá, de arrébb is léptem, mert se nem akarok az aurájában maradni, se nem újabb balesetet, ha onnan más is jön ki. Nem hátrány nem frontvonalba kerülni. Ezt még nekem is tanították.
- De igazából bárki jó, aki megteheti ezt, a helyi aurori akadémia kért hitelesített papírokat, és nincs rajta firka. Ha titkos találkán vagy randin van, van más, aki ezen tud segíteni?
Mert nekem innen nincs menésem, még ezen nincs valami, ami biztosít, hogy nem kell többet betennem ebbe az épületbe a lábaim. Nem megterhelő, még csak a kondim sem bánja a marha sok lépcsőt, jól érzem magam meg fitt is vagyok, de lenne ennél sokkal jobb dolgom. Amúgy is már jelenésem van a gyógytornásznál vagy húsz perce, folyton hívogat. Mintha nem lenne élete!