Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=522224#post522224][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.23. 20:03[/b][/url]

Már legalább egy órája csak a Hold tündököl az égen, csillag-háremével körülvéve. Tiszta az égbolt, a víz felszínén hosszúkás árnyként csillan a Hold ezüstös fénye. A tó fenekén békésen szunnyadnak már a halak és társaik, mintha nem is léteznének, csak napfelkeltétől napnyugtáig. Kihalt a környék, csak a tücskök muzsikája töri meg az éteri csendet, néhol egy-egy kutya nyüszítése, madarak riadt röppenése, faágak rezdülése. Görnyedt alak ücsörög a köveken. Piszkos sárga, kötött kardigánja 2 számmal nagyobb, mint az ő mérete, anyaga pedig pókláb hosszúságú ujjaira is rácsúsznak, ahogy egy fényképet tart bennük. Kócos hajával az esti szellő kénye-kedve szerint játszik, de nem foglalkozik vele túl sokat. Ugyanez a szellő megfodrozza az előtte elterülő Velencei-tó felszínét, a nádast meghajlítja, a fülledt levegőt tovarepíti, ám mindebből semmit se lát az ott ülő alak. Nem tudni milyen kifejezés ül az arcán, talán nem is lényeges, de mivel az ember szereti tudni az ilyet: semmitmondó és merengő. A képen, amit zongorista ujjaiban tart, egy fiú meg egy lány látható, minden bizonnyal egy párt alkotnak. Egy teljesen hétköznapi jelenet elevenedik meg rajta és játszódik le újra meg újra, mint egy felvétel. Az ott szereplő lányt már ismerjük hátulról, ő üldögél itt a köveken. A képen is bozontos, göndör, piszkosszőke haja van, amit az erősen fújó szél hol az arcába pakol, hol eltűri onnan. Egy viccet mesél. Nem túl különleges, még csak nem is kifejezetten poénos, de látszik, hogy nekik, kettejüknek igenis, vicces. Lényegtelen a tartalma, hisz ez csak nekik, kettejüknek humoros. A lány itt-ott beleakad, mire a végére ér, ám szemmel láthatóan jól sikerült, mert a férfi társa, egy jó kiállású, feketés hajú, sűrű, hosszú szemöldökű fiatalember, közepesen vékony szájjal és erős járomcsonttal, azonnal elkezdett teli torokból nevetni - melyet bár a kép nem ad vissza. De a vak is látná: tetszett neki, élvezte és átjött neki a poén. Szemei egészen résnyire összeszűkülnek, nevetőráncai megjelennek, ajkait a füléig tolja a mosoly. Átkarolja a lány nyakát, magához húzza és homlokon csókolja. Aztán az elejétől ismétlődik ez a jelenet.
A tó mellett üldögélő egyénünk egy mély sóhaj kíséretében nyakához nyúlt, majd medáljának a láncát összecsippentve előhúzta azt a pólójából. Egy lakatot ábrázol. Egymás mellé teszi ezt a két tárgyat, majd ahelyett, hogy tovább mustrálná őket, elréved a tekintete a távolba. Ha egy mondatban össze lehetne foglalni az őt gyötrő problémát, akkor az a következő lenne: A jövője ajtaján bekopogtatott a múltja. Jobb kezében a fénykép, baljában a már szabadon lengő medál. Mindkét tárgynak egész más a tapintása, egész más érzéseket társít hozzájuk. A nyaklánchoz tartozó személy emléke régóta kíséri és kísérti az életét, majdnem 6 éve. Egy nagyon őszinte és mély érzelmet jelképez, s egyúttal ez a múlt. A fotó egy új keletű érzést takar, a fényt a sötétségben, a levegőt az óceán mélyén, a boldogságot a kínok sűrűjében. Bizalmat és örömet, kötődést és szabadságot, megnyugvást és hiperaktivitást. De hiába a képre siklik többször a pillantása, ha a medál valami nagyon mélyre eltemetett dolgot hoz a felszínre újra és újra, ahogy meglátja.
Percekig, sőt, talán még órákig ücsörgött ott. Többször felemelte a bal kezét, hogy az abban lévő tárgyat a víz bugyraira bízza, ám mégis, valami visszahúzta a kezét, valami nem engedte. Ha a kép széttépése vagy a lánc elégetése között kéne választania, fel se merülne benne a választási lehetőség, hisz azonnal tűzbe vetné az ezüstöt.
De most még nem tudja eldobni a múltat a szebb jövőért. Olyan hirtelen kocogtatta meg a vállát és vigyorgott a képébe a lezáratlan élete, amitől szabályosan megrettent - ezért is jött le a számára is felajánlott házba ide a tó mellé. Kell egy kis magány. Hogy végiggondolhasson pár dolgot. Nem mintha kifejezetten menekült volna e bal kezében tartott tárgy adójától, csak.. nem akarta többé látni. Jobb volt ez így. Jobb volt nem tudni. Jobb volt elfelejteni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=523766#post523766][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.26. 14:02[/b][/url]

Hosszú, véget nem érő, mélabús gondolatok üldözték a lányt. Ha valami dalt hallgatna most, akkor az bizonyára nagyon lassú lenne. Nem tekerné fel a hangerőt, most biztosan nem. Épp, hogy csak hallaná az alig ringó dallamot, amiben talán csak egy vokál, meg egy.. zongora játszik. Vagy gitár? Nem tudni. Sőt.. hegedű. Alig vánszorgó dal lenne az, mint egy meglőtt farkas utolsó segélykérései, mielőtt a kegyelemlövést megadná neki a vadász.
Soha az életben nem került még ilyen rettenetes helyzetbe. Lehetetlen szituáció, mely egyelőre megoldhatatlannak tűnik. Elnehezült a szíve, napok óta emészti belülről ez az egész, de erről mégis hogy meséljen a tulajdon férjének? Hát inkább nem beszélt róla. Az újabban vigyori Roxanne megint azzá vált, akit Mihael először megpillantott akkor, ott a tetőtéren, miközben rágyújtott. Szemei akkor üresen csillantak a Hold fényében, most viszont szomorkásak.
Hallotta a lépteket. Nem nézett hátra, hisz mire olyan közelségbe ért az illető, hogy az már zavarta volna a magánszféráját, addigra megérezte az illatát. Szíve megdobbant, s mintegy menekülés végett: behunyta a szemét. Röpke pillanatig tartott mindez, és ugyan nem vette észre, mégis.. a fényképet tartó keze erősebben szorította azt a tárgyat. Ezt nem akarja elengedni. Elfogadta a cigarettát az öngyújtóval együtt, s mikor már az apró kis égő rész felvillant a dohánya végén, visszaadta a tüzet párjának. Mondani akar valamit, de azt sem tudja, hol kéne kezdenie a történetet, amiről alig mesélt neki. Persze említette a férjének, hogy volt valaki korábban, aki nagyon csúnyán átejtette, de ennél többet sose mondott az egyénről, aki most, mint egy régen meghalt szellem, felkelt poraiból és megkísérti a belgát. Mélyet sóhajtott. Lehelete a hűs levegőben pont úgy nézett ki, mint a tűzrakás füstje egy fülledt, nyári estén.
Odadőlt Mihaelhez. Akár átölelte a kezével, akár csak egyszerűen hagyta, hogy felmosórongy-fejű felesége hozzá bújjon, most érezte, hogy megnyugodott. Mint mikor egy csatában járt férfi 5 év után hazatér a feleségéhez, s szavak nélkül az ölébe hajtja a fejét. Megnyugvást talált otthon. Mihael a megnyugvás. Mellette nem kell idegeskedni vagy félni, túlteljesítenie vagy alul múlnia magát.
Gyerekes gondolat jutott eszébe. Tudta, hogy ezt most és itt kell megtennie, különben még magával kell cipelnie ezt a terhet nagyon messzire. Fejet hajt a vonatra felszállt egyén előtt, megköszöni a lehetőséget, és az ura ölébe ül, akárkivel is trécsel az éppen. Neki már nem kell az, ami rég elúszott. Már.. már rég nem kell neki. Hogy mióta? Vélhetően ezt még Roxanne sem tudná megmondani. Valahogy a napok alatt a tudatalattija megértette, miért kellett anno Rubennel elszakadniuk egymástól - hisz azzal, amit most nyert, ezerszer többje van, mint amit valaha kapott vagy kaphatott volna Rubentől.
Döntött. Mihael szavai, az a 3 egyszerű szó után tisztán látta, mi a teendő. Elhajolt párjától, kezeit a köveknek támasztva felállt azokon. Egy pillanatra megingott, reflex-szerűen Mihael felé kapott, ám megtalálta az egyensúlyát.
- Gyere. - kezével férje felé nyúlt, s egyértelműen tudatta vele: fogja meg a kezeit. Azokat a hosszú, zongorista ujjait Mihael ujjaiba fonta, picit közelebb lépett hozzá - bár ezeken az ingatag, nagy köveken az is szép teljesítmény volt, hogy mezítláb nem esett el vagy sértette fel a bőrét. Megszorította Mihael kezét, persze mindezt azután, hogy jobb kezéből a képet a farmerzsebébe pakolta és átvette a bal kezében tartott medált - bal keze így felszabadult. - Valamit nekem is le kell zárnom. Most, ebben a pillanatban. - Férjére nézett. Várt valami bíztatást. Valami támogatást tőle, hogy igen, ő most nem engedi el a kezét. Hogy.. hogy révbe ért. Hogy eldobhatja a múltat. Hogy ő lesz a jövő..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=523972#post523972][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.26. 16:54[/b][/url]

Ahogy feltápászkodott némi segítséget igénybe véve, kristálytisztán látta a kézzelfogható, vagy csak alig érzékelhető különbségeket élete két kapcsolata között. Az első és az utolsó között. A holt és az élő között. A külsőségeket figyelmen kívül hagyva kapásból az egyik legmeghatározóbb eltérés: az egyikük ott volt, mikor szüksége volt rá, míg a másik szó nélkül elengedte a kezét. Az egyikük éjszaka nem alszik egy percet sem, ha nem fekszik ott mellette az ágyban, míg a másikkal talán ha hetente egy alkalommal aludtak együtt. Az első mosolyt csal az arcára, a másik könnyeket. Az egyikük.. hagyjuk ezeket a dolgokat. Már nincs jelentőségük. Azóta nincs, hogy az egyikük itt áll mellette.
A köztük húzódó kötelék egy ideje meglazult, először csak az egyikük oldaláról, ám most itt állnak, s mindkettejük kezéből kezd kicsúszni a kötél. Roxanne biztosra vette egy időben, hogy Mihael ereszti el, s most, bár a lány ezt nem tudja, Mihael hiszi azt, hogy ő engedi ki a kezéből.
Már jócskán elmúlt 23 óra. Az egyetlen létező támaszték pillanatnyilag az ő ujjait fonja össze sajátjaival, s némán retteg a következő percektől. Roxanne egész testével a víz felé fordul, a szellő egy szusszanásnyi ideig az arcába fújja haját, majd, mintha meggondolta volna magát, erőteljesen a belga arcába csapva loboncát a háta mögé fújja. Kezébe pihenő láncra tekint, majd a végtelennek tűnő víz fodrozódását kémleli. Már nem sóhajt többé. Halovány mosoly kúszik fel kialvatlan arcára, gyűri meg szeme körül a bőrét, szűkíti szeme rését. A változás szele az, ami most a hűs levegőt fújja az arcukba.
Jobb kezét hátralendítióette, majd íves célzással a vízbe hajította a nyakláncot. Kisebb csobbanással nyelte el az koromsötét víz, miután mintha megnyílt volna a Pokol kapuja, s az abban lakozó kis lények atomjaira bontották az eddig oly sokat jelentő tárgyat. A pár csepp, ami a levegőbe emelkedett, alig hallhatóan visszaolvadt a tó tükrébe, a körkörös gyűrűk a becsapódás helye körül egészen a partig elértek, ahol semmivé váltak és alig fél perccel azután, hogy megszabadult ettől a lelkét fogva tartó tárgytól, emléktől, múlttól.. máris minden mintha egyszerűbb lenne. Egyensúlya picit megingott, mikor a lánc kicsúszott ujjai közül, s mihelyst a tó fenekére ért az eddigi ékszer, Mihaelhez bújt. A férjéhez. Aki addig is fogta a pracliját, tartotta benne a lelket, mikor már ő maga, Mihael sem tudta, mi történik. Talán félt valamitől, mégsem kérdezett vagy kért. Nem akarta befolyásolni.. Nehéz ezt megmagyarázni. Mihael biztosabb ember az életében, mint akármi más eddig. Egyik lábával arra a kőre lépett, ahol a párja állt, és kezeivel a derekát ölelte át, arcát valahova odafúrta, ahova tudta. Teljesen mindegy, mi történik most már, ő, Roxanne Delacroix alig egy perce döntötte el, hogy lelkileg is Saint-Venanttá válik. Köszöni szépen az eddigi lehetőségeket, ő tisztelettel lehorgonyozna. Partot ért. Ez a fiú lett azzá, akit akart, noha nem így indult. Szorosan ölelte magához Mihaelt és valami, számára szinte idegen érzés töltötte el, valami, amit nem érzett eddig és nem is állt szándékában. Ez már nem csupán boldogság. Ez már nem csak egy kósza mosoly. Ez már nem csak egy izgatott szívdobbanás.
Szeretett volna mondani értelmeset, ami ilyen helyzetekben megállja a helyét, ami nem hosszú, de kellően velős. Mégsem jutott eszébe semmi ilyesmi, vagy hasonló mondat, frázis - így csendben maradt. Ha nem tudsz jót szólni, akkor inkább ne mondj semmit, igaz?
Az ő kezét soha nem fogta meg senki, így aztán nem is igényelte sose, hogy pátyolgassák, vezetgessék, mellé álljanak. Kiállt ő saját magáért. Most viszont itt áll valaki mellette. Valaki, akinek ő, Roxanne nyújtotta oda a kezét s kérte némán a segítségét. Valaki, aki megfogta a lány száraz kezét, ujjait a pókláb hosszú ujjakbs fonta és utána jött. Valahogy nem találta a legkifejezőbb szavakat, így csak szuszogott Mihael ruhájába, és életében először szerencsésnek.. a legszerencsésebbnek érezte magát - hogy Mihael az _ő kezét fogta meg.