36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Roxanne Megane Saint-Venant
INAKTÍV


XVIII. - A Hold
offline
RPG hsz: 45
Összes hsz: 163
Írta: 2015. szeptember 23. 20:03 | Link

Már legalább egy órája csak a Hold tündököl az égen, csillag-háremével körülvéve. Tiszta az égbolt, a víz felszínén hosszúkás árnyként csillan a Hold ezüstös fénye. A tó fenekén békésen szunnyadnak már a halak és társaik, mintha nem is léteznének, csak napfelkeltétől napnyugtáig. Kihalt a környék, csak a tücskök muzsikája töri meg az éteri csendet, néhol egy-egy kutya nyüszítése, madarak riadt röppenése, faágak rezdülése. Görnyedt alak ücsörög a köveken. Piszkos sárga, kötött kardigánja 2 számmal nagyobb, mint az ő mérete, anyaga pedig pókláb hosszúságú ujjaira is rácsúsznak, ahogy egy fényképet tart bennük. Kócos hajával az esti szellő kénye-kedve szerint játszik, de nem foglalkozik vele túl sokat. Ugyanez a szellő megfodrozza az előtte elterülő Velencei-tó felszínét, a nádast meghajlítja, a fülledt levegőt tovarepíti, ám mindebből semmit se lát az ott ülő alak. Nem tudni milyen kifejezés ül az arcán, talán nem is lényeges, de mivel az ember szereti tudni az ilyet: semmitmondó és merengő. A képen, amit zongorista ujjaiban tart, egy fiú meg egy lány látható, minden bizonnyal egy párt alkotnak. Egy teljesen hétköznapi jelenet elevenedik meg rajta és játszódik le újra meg újra, mint egy felvétel. Az ott szereplő lányt már ismerjük hátulról, ő üldögél itt a köveken. A képen is bozontos, göndör, piszkosszőke haja van, amit az erősen fújó szél hol az arcába pakol, hol eltűri onnan. Egy viccet mesél. Nem túl különleges, még csak nem is kifejezetten poénos, de látszik, hogy nekik, kettejüknek igenis, vicces. Lényegtelen a tartalma, hisz ez csak nekik, kettejüknek humoros. A lány itt-ott beleakad, mire a végére ér, ám szemmel láthatóan jól sikerült, mert a férfi társa, egy jó kiállású, feketés hajú, sűrű, hosszú szemöldökű fiatalember, közepesen vékony szájjal és erős járomcsonttal, azonnal elkezdett teli torokból nevetni - melyet bár a kép nem ad vissza. De a vak is látná: tetszett neki, élvezte és átjött neki a poén. Szemei egészen résnyire összeszűkülnek, nevetőráncai megjelennek, ajkait a füléig tolja a mosoly. Átkarolja a lány nyakát, magához húzza és homlokon csókolja. Aztán az elejétől ismétlődik ez a jelenet.
A tó mellett üldögélő egyénünk egy mély sóhaj kíséretében nyakához nyúlt, majd medáljának a láncát összecsippentve előhúzta azt a pólójából. Egy lakatot ábrázol. Egymás mellé teszi ezt a két tárgyat, majd ahelyett, hogy tovább mustrálná őket, elréved a tekintete a távolba. Ha egy mondatban össze lehetne foglalni az őt gyötrő problémát, akkor az a következő lenne: A jövője ajtaján bekopogtatott a múltja. Jobb kezében a fénykép, baljában a már szabadon lengő medál. Mindkét tárgynak egész más a tapintása, egész más érzéseket társít hozzájuk. A nyaklánchoz tartozó személy emléke régóta kíséri és kísérti az életét, majdnem 6 éve. Egy nagyon őszinte és mély érzelmet jelképez, s egyúttal ez a múlt. A fotó egy új keletű érzést takar, a fényt a sötétségben, a levegőt az óceán mélyén, a boldogságot a kínok sűrűjében. Bizalmat és örömet, kötődést és szabadságot, megnyugvást és hiperaktivitást. De hiába a képre siklik többször a pillantása, ha a medál valami nagyon mélyre eltemetett dolgot hoz a felszínre újra és újra, ahogy meglátja.
Percekig, sőt, talán még órákig ücsörgött ott. Többször felemelte a bal kezét, hogy az abban lévő tárgyat a víz bugyraira bízza, ám mégis, valami visszahúzta a kezét, valami nem engedte. Ha a kép széttépése vagy a lánc elégetése között kéne választania, fel se merülne benne a választási lehetőség, hisz azonnal tűzbe vetné az ezüstöt.
De most még nem tudja eldobni a múltat a szebb jövőért. Olyan hirtelen kocogtatta meg a vállát és vigyorgott a képébe a lezáratlan élete, amitől szabályosan megrettent - ezért is jött le a számára is felajánlott házba ide a tó mellé. Kell egy kis magány. Hogy végiggondolhasson pár dolgot. Nem mintha kifejezetten menekült volna e bal kezében tartott tárgy adójától, csak.. nem akarta többé látni. Jobb volt ez így. Jobb volt nem tudni. Jobb volt elfelejteni.
Hozzászólásai ebben a témában

Mihael Gérard Saint-Venant
INAKTÍV


XV. - Az Ördög
offline
RPG hsz: 387
Összes hsz: 5187
Írta: 2015. szeptember 26. 03:06 | Link

Valami megszakadt közöttük a napokban. Képtelen elkapni a dolog fonalát- hol és mikor kezdődött el a folyamat? Ott, hogy haladékot kért? Vagy az volt a gyújtópont, hogy Roxy ázottan, csatakosan keveredett haza egyik éjjel? Furcsa, nehézkes hallgatás telepedett közéjük. Hirtelen nem tudtak mit mondani a reggeli kávé és a szelet kenyér elfogyasztása alatt. „Hogy aludtál?” hosszú szünet, aztán „Jól, asszem” . Kínos volt? Nem. Nyomott. Igen, nyomott volt. Mintha rájuk ült volna egy láthatatlan szörnyeteg, és befogta volna a szájukat, hogy ne beszéljenek egymással. Az a törékeny bizalom tovaillanni látszik, nincs, ami egy helyben tartsa. Titkolóznak. Nem segít ezen az ölelés, a csók, az együttlétek sem. Az agyuk teljesen máshol kalandozik.
Reggel nem találta őt sehol. Megnézte mindenütt, felhívta az ismerőseiket is. Nem hagyott üzenetet, sem smst, sem e-mailt, semmit. Nem … aggódott érte, nem! A nyugtalanság és a rossz előérzet nincsenek egy kategóriában az aggodalommal… ugye? Úgy negyed órát körbe-körbejárt a nappaliban aztán… hát kiürült az agya. Végül is csak úgy… házasok. Nyitott kapcsolat. Barátok. A barátoknak megvan a saját terük, a saját szükségleteik. Lezuhanyozott, átöltözött, bezárta a lakást és nem sokkal ezután elment levezetni a feszültségét.
Igen, próbálkozni lehet, kell is. A kudarc vidáman nevet a képébe: azt hitted, Saint-Venant, majd jól letudod ennyivel, és kész? Hát nem! A gondolatai egyre-másra visszakanyarodnak Roxy hiányához; az értetlenség és a tehetetlenség fullánkként vájnak bele idegszálaiba, egyre jobban felspanolják, és még jobban, és még jobban, és még, és még… Aztán ellöki magától a rongybabát, kalap kabát, kiviharzik az ajtón. Sehogy sem jó, sehol sem jó. Nem tudja, hova ment el. Meglepetten és dühösen konstatálja, hogy nyugtalan, de nem tud mit kezdeni vele. Mi a fenét kell tegyen? Mit várnak tőle? És még a saját végén sem rendezett el semmit. Sem-mit!
Megfordult a fejében, hogy visszamenjen a lakásukba, de amilyen rózsás kedve van most, szétverné a berendezést, és otthagyná napokra, egy egész hétre is a helyet. És őszintén szólva nem érdekelné, ki találja meg, vagy ki rabolja ki a kérót. Szóval az eszébe jutó egyetlen választási lehetőség mellett dönt: kimenni Velencére, a telekre. Az odavezető útról ódákat lehetne zengeni, ha valaki arra kíváncsi, mennyire egyhangú és unalmas ez a perceket felölelő helyváltoztatás A ponttól B-be, de a végeredmény ugyanaz lesz: az úton végigsiető férfi képe ahogy jön, úgy iramodik tovább a kiszemelt kapu felé. Odaérve előkapja a kulcsát, megfordítja a zárban, ugyanezen műveletet végigpepecseli túloldalról is a nyílászáróval. Úgy öt percet tölt a házban, ami épp elég ahhoz, hogy lepakolja terheit, némi inni- és ennivalót, és felmérje, hogy nem csak ő van itt. Vagy valaki itt járt tegnap/ma. Valaki, aki Michelle… vagy Roxanne.

Csendes a partszakasz. Csípős szellő lengedez az átlagosan lehűlt időben, de az égbolt tiszta, a nádas kedves susogással fogadja, mint legutóbb. Már a fények is felgyúltak odafönt: az égi vándor, a Hold, elkezdte szokásos körútját. Véget nem érő zarándoklatot folytat az égen, mintha arra várna, hogy egyszer csak megtaláljon egy fontos részletet a saját életéből. De minden hajnalban üres kézzel távozik átadva helyét az égbolt igazi, tündöklő urának. Szomorú történet. Szomorú az egész körforgás, ha közben a pohár üres részét nézi. Amikor tele az a fél, a gondok is eltűnnek. Amikor üres, még a fogba vájt lyuk is kétszeresen tud sajogni.
Lassan poroszkál a part mentén, szoktatja a szemét a sötétséghez, a részletekhez. Olyan részletekhez, mint például a nem messze tőle ücsörgő, hosszú hajú alak. A bozontos üstökről száz közül is egyből őt nevezné meg tulajdonosnak, még ha bakot is lő. De nem hiszi. Minden reggel emellett a torzonborz frizura mellett ébred, képtelennek hiszi a hibavétést.
Némán, óvatosan ereszkedik le a lány mellé, a kövekre, közben a zsebéből előkotorja a pakkot és az öngyújtót. Körülményes mozdulatokkal kapar ki két szálat belőle: az egyiket Roxy felé nyújtja az öngyújtóval együtt. Nyugodtan, türelmesen megvárja, hogy meggyújtsa a szálat, ha elfogadta (ha meg nem, tárgytalan az egész), aztán átveszi tőle az öngyújtót és rágyújt a sajátjára is. Az első, mélyen letüdőzött a legjobb annak ellenére, hogy elfogja a köhögés. Két rövid hullám, felületes és elfojtott. Nem az a mély, megszokott köhögése. Mintha ezt is el akarná titkolni, ahogy mostanában mindenről hallgatnak egymás előtt. És megint a csend, az öblös, sehová sem vezető hallgatás. De, ha egyszer nem tud mit mondani…
- Nem voltál otthon. – Jegyzi meg végül hosszú szünet után rekedtes hangon. Nincs a szavaiban semmi vádló vagy támadó, de annál több a bizonytalanság és az üres csengés. Amikor azt sem tudod, mi baj, vagy hogy melyik végén fogd meg, nem megy olyan könnyen a róla való beszélés sem.
Utoljára módosította:Mihael Gérard Saint-Venant, 2015. szeptember 26. 03:14
Hozzászólásai ebben a témában

Roxanne Megane Saint-Venant
INAKTÍV


XVIII. - A Hold
offline
RPG hsz: 45
Összes hsz: 163
Írta: 2015. szeptember 26. 14:02 | Link

Hosszú, véget nem érő, mélabús gondolatok üldözték a lányt. Ha valami dalt hallgatna most, akkor az bizonyára nagyon lassú lenne. Nem tekerné fel a hangerőt, most biztosan nem. Épp, hogy csak hallaná az alig ringó dallamot, amiben talán csak egy vokál, meg egy.. zongora játszik. Vagy gitár? Nem tudni. Sőt.. hegedű. Alig vánszorgó dal lenne az, mint egy meglőtt farkas utolsó segélykérései, mielőtt a kegyelemlövést megadná neki a vadász.
Soha az életben nem került még ilyen rettenetes helyzetbe. Lehetetlen szituáció, mely egyelőre megoldhatatlannak tűnik. Elnehezült a szíve, napok óta emészti belülről ez az egész, de erről mégis hogy meséljen a tulajdon férjének? Hát inkább nem beszélt róla. Az újabban vigyori Roxanne megint azzá vált, akit Mihael először megpillantott akkor, ott a tetőtéren, miközben rágyújtott. Szemei akkor üresen csillantak a Hold fényében, most viszont szomorkásak.
Hallotta a lépteket. Nem nézett hátra, hisz mire olyan közelségbe ért az illető, hogy az már zavarta volna a magánszféráját, addigra megérezte az illatát. Szíve megdobbant, s mintegy menekülés végett: behunyta a szemét. Röpke pillanatig tartott mindez, és ugyan nem vette észre, mégis.. a fényképet tartó keze erősebben szorította azt a tárgyat. Ezt nem akarja elengedni. Elfogadta a cigarettát az öngyújtóval együtt, s mikor már az apró kis égő rész felvillant a dohánya végén, visszaadta a tüzet párjának. Mondani akar valamit, de azt sem tudja, hol kéne kezdenie a történetet, amiről alig mesélt neki. Persze említette a férjének, hogy volt valaki korábban, aki nagyon csúnyán átejtette, de ennél többet sose mondott az egyénről, aki most, mint egy régen meghalt szellem, felkelt poraiból és megkísérti a belgát. Mélyet sóhajtott. Lehelete a hűs levegőben pont úgy nézett ki, mint a tűzrakás füstje egy fülledt, nyári estén.
Odadőlt Mihaelhez. Akár átölelte a kezével, akár csak egyszerűen hagyta, hogy felmosórongy-fejű felesége hozzá bújjon, most érezte, hogy megnyugodott. Mint mikor egy csatában járt férfi 5 év után hazatér a feleségéhez, s szavak nélkül az ölébe hajtja a fejét. Megnyugvást talált otthon. Mihael a megnyugvás. Mellette nem kell idegeskedni vagy félni, túlteljesítenie vagy alul múlnia magát.
Gyerekes gondolat jutott eszébe. Tudta, hogy ezt most és itt kell megtennie, különben még magával kell cipelnie ezt a terhet nagyon messzire. Fejet hajt a vonatra felszállt egyén előtt, megköszöni a lehetőséget, és az ura ölébe ül, akárkivel is trécsel az éppen. Neki már nem kell az, ami rég elúszott. Már.. már rég nem kell neki. Hogy mióta? Vélhetően ezt még Roxanne sem tudná megmondani. Valahogy a napok alatt a tudatalattija megértette, miért kellett anno Rubennel elszakadniuk egymástól - hisz azzal, amit most nyert, ezerszer többje van, mint amit valaha kapott vagy kaphatott volna Rubentől.
Döntött. Mihael szavai, az a 3 egyszerű szó után tisztán látta, mi a teendő. Elhajolt párjától, kezeit a köveknek támasztva felállt azokon. Egy pillanatra megingott, reflex-szerűen Mihael felé kapott, ám megtalálta az egyensúlyát.
- Gyere. - kezével férje felé nyúlt, s egyértelműen tudatta vele: fogja meg a kezeit. Azokat a hosszú, zongorista ujjait Mihael ujjaiba fonta, picit közelebb lépett hozzá - bár ezeken az ingatag, nagy köveken az is szép teljesítmény volt, hogy mezítláb nem esett el vagy sértette fel a bőrét. Megszorította Mihael kezét, persze mindezt azután, hogy jobb kezéből a képet a farmerzsebébe pakolta és átvette a bal kezében tartott medált - bal keze így felszabadult. - Valamit nekem is le kell zárnom. Most, ebben a pillanatban. - Férjére nézett. Várt valami bíztatást. Valami támogatást tőle, hogy igen, ő most nem engedi el a kezét. Hogy.. hogy révbe ért. Hogy eldobhatja a múltat. Hogy ő lesz a jövő..
Hozzászólásai ebben a témában

Mihael Gérard Saint-Venant
INAKTÍV


XV. - Az Ördög
offline
RPG hsz: 387
Összes hsz: 5187
Írta: 2015. szeptember 26. 15:50 | Link

Elmosódni látszik a tér és az idő, formátlan kavalkáddá alakul, míg ők fix pontokként megmaradnak a köveken ülve, cigarettáikat szívva a csillagos ég alatt. Eltűnik a sötétben a forma, a talaj, a tó tükröződő horizontja, helyét egy fénypöttyökkel szórt szőnyeg veszi át. A kedves, balzsamos éjsötét. Régen félt a feketeségtől, szörnyeket rejtett, szülői szidalmakat, de akadt ott lágy simogatás, homlokcsók, ölelés. Néha. De azért többet rettegett, mint merült alá a nyugalomba.
Átkarolja fél kézzel a vállához bújó Roxy-t, lepöcköli a hamut a csikk tetejéről, és bámulja tovább meredten a csillagszőnyeget. Ülnek a világ peremén, és csak ők vannak. Ülnek a csillagok lábánál, hódolnak a varázsnak, hagyják megülepedni a kimondatlan szavakat. És összefonódnak. Merre tartanak? Mi lesz ezután? Mi van most? Az egyik csillag fénye megrebben, mozog. Bizonyára nem égi fényfolt, hanem egy repülő jelzőfénye, de most egy vándorló égitestnek tekinti. Beleszövi a lágy mese fonalába, hogy ott ragadjon, és szentjánosbogárként pislákoljon a történetükhöz.
Ha mérlegelnie kellene, ilyen nyugalmat és harmóniát sosem találna A Másiknál. Esélytelen. Egy robbanó, és mindent elemésztő folyam lenne a kapcsolatuk, de sehová sem vezetne. Napok óta ezen törte a fejét, mérlegelt. Mit akar? További pörgést? Persze, igénye van rá, ez nem is vita tárgya. Még több életveszélyt? Nem mindig. Belekóstolt a békébe, és ízlett az aromája, nem szeretné elveszíteni, sőt mi több, ezzel a békével együtt jár kéz a kézben az izgalom és a folyamatos sürgés-forgás. Kellemes egyensúly, idővel változtatható arányok, megőrizhető érték- ezt jelenti neki a kapcsolata Roxyval. Ő is érzi most, hogy idővel annyira hozzá fog nőni a lányhoz, hogy ha bármi történne vele, belerokkanna, s ugyan még nem érték el ezt az állapotot, azért óhajtja, hogy az oldalán maradjon. Kényszeríteni nem kényszerítheti, de megviselné, ha egy nap kalapját véve Roxy elmenne, mert talált valami mást. A köztük húzódó kötelék nem olyan viharos, mint a régi, Lucával szőtt szála volt, a se-veled-se-nélküled, végül sehogyan. Ám nem is túl békés, mint a Linnel megélt pár hónapja. Azt is szerette, kiegyensúlyozottabb volt, jó hatást tett a lány közelsége, de ő maga is érezte, hogy rövid úton felemésztették volna a kapcsolatukat. Lin részéről nem nyilatkozhat nyilvánvalóan, de az akkori önmaga rengeteg terhet rakott volna a lányra, és utólag visszagondolva, ezt nem lett volna joga megkövetelni Lintől, hogy viselje el az összes mocskát, és szeresse. Ő is kötve érezte volna magát a jó gyerek szerepéhez- nem ebben kultiválódott, még ha alapvetően nem is egy rossz érzésű ember.
Felnyúl Roxy hajához, ujjai belemásznak a szénakazal fürtökbe, és laza kis köröket kezdenek leírni a fejbőrön. Cirógat, törődően, puhán. Meg akarja becsülni, amije van, mert megtanították, hogy nem biztos, hogy örökre megtarthatja a kapott ajándékait. Köztük Roxy-t. Ki kell élveznie azt, amit kapott, amíg megteheti. Csak a felesége felállása szakítja meg kurkászó tevékenységét; hagyja tápászkodni, könnyedén a kezét is odaadja, hogy kapaszkodjanak belé, ha akarnak, de végül a kedves kivágja magát és nem esik hátra. Ettől még a kezét nem húzza vissza- engedve a hívásnak ő is feltápászkodik a köveken egyensúlyozva, és fogva egyúttal Roxanne kezét, bár nem érti, mire megy ki a játék. Ettől függetlenül bízik a kócos kis gólyafészkében; fura, annyi kellett, hogy leüljön mellé, érezze a közelségét, és a sötét gondolatai nagyrészt visszahúzódtak agya mélységeibe. Csak a bizonytalanság és az üresség érzései vendégeskednek továbbra is a felszínen. Előbbi jobban felerősödik az utolsó szavak hallatán, amikor a lezárásról esik szó. Elmegy. Elhagyja. Szépen, szemtől szemben, nyugodtan közli majd, hogy a színjáték itt véget ért, a főnök sem fog megorrolni egy válásért, úgysem családtagok. És ő ebbe némán bele fog egyezni. Az elejétől úgy írták alá a házassági papírjaikat, hogy ha valamelyikőjük ráun, ne legyen kérdés, aláírják-e a válást vagy sem. Ez egy kőkemény feltétel volt. Úgy látszik, most be kell tartania a sajátját, de a mellkasát szorító vaskapcson ez mit sem lazít. A légzés kifejezetten nehézzé válik, ahogy fagyottan, árva tekintettel fogja meg Roxy ujjait. Annyira érezni belőle a marasztaló, szolid húzást, de közben az arcára valami semmis egykedvűséget próbál varázsolni, hogy ne szenvedjen túl nagy csorbát a kis lelke a hír hallatán majd. Ettől még a bizonytalanság és az esdeklés gyászos egyvelege vidáman átköszön a hézagos maszk alatt Roxyra. Várja az elkerülhetetlent.
Hozzászólásai ebben a témában

Roxanne Megane Saint-Venant
INAKTÍV


XVIII. - A Hold
offline
RPG hsz: 45
Összes hsz: 163
Írta: 2015. szeptember 26. 16:54 | Link

Ahogy feltápászkodott némi segítséget igénybe véve, kristálytisztán látta a kézzelfogható, vagy csak alig érzékelhető különbségeket élete két kapcsolata között. Az első és az utolsó között. A holt és az élő között. A külsőségeket figyelmen kívül hagyva kapásból az egyik legmeghatározóbb eltérés: az egyikük ott volt, mikor szüksége volt rá, míg a másik szó nélkül elengedte a kezét. Az egyikük éjszaka nem alszik egy percet sem, ha nem fekszik ott mellette az ágyban, míg a másikkal talán ha hetente egy alkalommal aludtak együtt. Az első mosolyt csal az arcára, a másik könnyeket. Az egyikük.. hagyjuk ezeket a dolgokat. Már nincs jelentőségük. Azóta nincs, hogy az egyikük itt áll mellette.
A köztük húzódó kötelék egy ideje meglazult, először csak az egyikük oldaláról, ám most itt állnak, s mindkettejük kezéből kezd kicsúszni a kötél. Roxanne biztosra vette egy időben, hogy Mihael ereszti el, s most, bár a lány ezt nem tudja, Mihael hiszi azt, hogy ő engedi ki a kezéből.
Már jócskán elmúlt 23 óra. Az egyetlen létező támaszték pillanatnyilag az ő ujjait fonja össze sajátjaival, s némán retteg a következő percektől. Roxanne egész testével a víz felé fordul, a szellő egy szusszanásnyi ideig az arcába fújja haját, majd, mintha meggondolta volna magát, erőteljesen a belga arcába csapva loboncát a háta mögé fújja. Kezébe pihenő láncra tekint, majd a végtelennek tűnő víz fodrozódását kémleli. Már nem sóhajt többé. Halovány mosoly kúszik fel kialvatlan arcára, gyűri meg szeme körül a bőrét, szűkíti szeme rését. A változás szele az, ami most a hűs levegőt fújja az arcukba.
Jobb kezét hátralendítióette, majd íves célzással a vízbe hajította a nyakláncot. Kisebb csobbanással nyelte el az koromsötét víz, miután mintha megnyílt volna a Pokol kapuja, s az abban lakozó kis lények atomjaira bontották az eddig oly sokat jelentő tárgyat. A pár csepp, ami a levegőbe emelkedett, alig hallhatóan visszaolvadt a tó tükrébe, a körkörös gyűrűk a becsapódás helye körül egészen a partig elértek, ahol semmivé váltak és alig fél perccel azután, hogy megszabadult ettől a lelkét fogva tartó tárgytól, emléktől, múlttól.. máris minden mintha egyszerűbb lenne. Egyensúlya picit megingott, mikor a lánc kicsúszott ujjai közül, s mihelyst a tó fenekére ért az eddigi ékszer, Mihaelhez bújt. A férjéhez. Aki addig is fogta a pracliját, tartotta benne a lelket, mikor már ő maga, Mihael sem tudta, mi történik. Talán félt valamitől, mégsem kérdezett vagy kért. Nem akarta befolyásolni.. Nehéz ezt megmagyarázni. Mihael biztosabb ember az életében, mint akármi más eddig. Egyik lábával arra a kőre lépett, ahol a párja állt, és kezeivel a derekát ölelte át, arcát valahova odafúrta, ahova tudta. Teljesen mindegy, mi történik most már, ő, Roxanne Delacroix alig egy perce döntötte el, hogy lelkileg is Saint-Venanttá válik. Köszöni szépen az eddigi lehetőségeket, ő tisztelettel lehorgonyozna. Partot ért. Ez a fiú lett azzá, akit akart, noha nem így indult. Szorosan ölelte magához Mihaelt és valami, számára szinte idegen érzés töltötte el, valami, amit nem érzett eddig és nem is állt szándékában. Ez már nem csupán boldogság. Ez már nem csak egy kósza mosoly. Ez már nem csak egy izgatott szívdobbanás.
Szeretett volna mondani értelmeset, ami ilyen helyzetekben megállja a helyét, ami nem hosszú, de kellően velős. Mégsem jutott eszébe semmi ilyesmi, vagy hasonló mondat, frázis - így csendben maradt. Ha nem tudsz jót szólni, akkor inkább ne mondj semmit, igaz?
Az ő kezét soha nem fogta meg senki, így aztán nem is igényelte sose, hogy pátyolgassák, vezetgessék, mellé álljanak. Kiállt ő saját magáért. Most viszont itt áll valaki mellette. Valaki, akinek ő, Roxanne nyújtotta oda a kezét s kérte némán a segítségét. Valaki, aki megfogta a lány száraz kezét, ujjait a pókláb hosszú ujjakbs fonta és utána jött. Valahogy nem találta a legkifejezőbb szavakat, így csak szuszogott Mihael ruhájába, és életében először szerencsésnek.. a legszerencsésebbnek érezte magát - hogy Mihael az _ő kezét fogta meg.
Utoljára módosította:Roxanne Megane Saint-Venant, 2015. szeptember 27. 16:42
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek