Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694130#post694130][b]Petheő-Gönczy Bíboranna - 2017.08.04. 18:12[/b][/url]

Hiba lenne ezen a csodaszép napon a kastélyban maradni. Igaz, hogy volt egy kis eső nemrégiben, de ez nem szegte kedvét történetem főszereplőjének, hiszen ha hív a „vadon”, akkor bizony úgy hív, hogy nem lehet neki nemet mondani. Ezért is történt az, hogy végzett aznapra minden órával – az utolsó egy csúfos bájitaltan óra volt -, és még volt benne egy kis energia, hogy megnézze magának a falut. Pontosabban a kis tóhoz szeretett volna már reggel óta eljutni. Reggel kilenc órától kezdődött az első szenvedés, amikor is Seth Gareth Selwyn tanár úr beszélt mindenféle bűbájtanos dologról, de Bíboranna az ablakból kifelé nézve „figyelt” az egész órán. Kinn szeretett volna lenni végre. Érezni a napsütést, a természet energiáját. Még ha nem is teljesen messze az emberektől, de ez is megteszi. Így jut el lassan a stéghez, egy gyűrött, fehér pólóban, egy rövid vászonnadrágban és egy fehér papucsban. Az utóbbit abban a pillanatban ledobja magáról, hogy füvet érez a talpai alatt. Nagyon szeret mezítláb sétálgatni, van benne valami, ami megnyugtatja. Kicsit vizes még a fű az eső miatt, kicsit ragad a sár is a talpához, de nem különösebben zavarja. Vállán egy hosszú kötél pihen, tenyerében pedig hatalmas, jól táplált varangyát, Petymeget tartja. Jó neki is, hogyha egy picit kijön a kastélyból, s ez neki kifejezetten kedvező idő. Újra kezd tűzni a nap, jó párás a levegő, amit a lány állatkája igencsak kedvel.
A stégtől nem messze áll meg, két fa közé érkezik, ahol egy pad is található. A kötelet a fűbe hajítja, míg a brekkencs a pad alá kerül. Ott van egy kis víz, sár, minden, ami Petymeg szemének és szájának ingere lehet. Mosolyogva simít egyet a nyálkás kis testen, majd odasétál az egyik fához a kötél egy végével. Szorosan megköti, majd megismétli ugyanezt a másik fánál, a kötél másik végével. Fel sem tűnik neki, hogy papucsát az út mellett hagyta, csupán a varangyra, és a kiszemelt helyre figyelt. Lábujjaival megnézi, hogy eléggé feszes-e a kötél, majd óvatosan felpattan rá, és próbálja egyensúlyát megtartani. Amint ráérez, jöhet is a séta a kötélen. Hihetetlen jó játék, mindig le tudja magát foglalni vele. Csivitelnek a madarak, és kicsit a levegő is megmozdul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694711#post694711][b]Petheő-Gönczy Bíboranna - 2017.08.07. 17:58[/b][/url]

Zöldszín szemeit lehunyja, és mélyet szippant a végre meginduló levegőbe. Millió aroma ér el szaglószervéhez. Az eső utáni illat kicsit mocsárszerű, de nagyon izgalmas. Vörös tincsei meglibbennek a szellőben, miközben szeplős arcát a felbátorodott Nap felé fordítja. Gyönyörű ez a napsütéses idő. Egy újabb mély levegőt vesz, s szinte úgy érzi magát, mint aki a fellegekben jár. Lába elhagyja a kötelet, csak úgy lebeg a semmiben. Az igazat megvallva, ez igaz is.
- Áááá – mondja félhangosan, miközben hátsó fele lassan eléri a sáros földet.
Teljesen elfeledkezett arról, hogy már a kötélen van; arról, hogy egyensúlyoznia kéne. Dühös gyermekarcot vágva, fordul a varangy felé, aki eddig nem is figyelt gazdájára. Jól elvolt a saját kis brekkencs világában, noha azt már nem tudta figyelmen kívül hagyni, ahogyan Annus a fűbe pottyan. Egy ideig békaszemet néznek egymással, majd megcsillan a nyálkás kis állat általában tompa tekintete. Végül egy hangos brekegés hagyja el a széles szájat.
- Igen – kel fel a lány, és porolja le fenekét. – Valóban nagyon vicces.
Hunyorít játékos haraggal állatkájára, majd elnéz a távolba. Ismét érzi, ahogyan a napfény csiklandozza pettyes orcáját, amire lágyan elmosolyodik. Érkezik már néhány diák. Vége van az utolsó hivatalos tanórának is a mai napra. Egy fiút és egy lányt figyel, ahogyan nem messze tőle leülnek a fűbe egy kockás plédre, és egy nagyobb kódexet kezdenek bújni ketten. Szép kép. Olyan szépen néznek egymásra. Anna mélyet sóhajt, majd a stég irányába emeli szemeit, ahol egy göndör hajú, fiatal lányt pillant meg. Egyidősek lehetnek, habár ezt nem egyszerű megállapítani ebből a távlatból. Kicsit összeszűkíti szemeit, hogy lásson ebben a napfényben, s észreveszi, hogy a másik fiatal kölcsönösen őt figyeli. Barátságosan elmosolyodik, majd integet egyet neki. Azzal hátat fordít, visszamászik a kötélre, és amint megtalálta az egyensúlyát, újra a lány felé fordul arcával. Nem szól, nem akar kiabálni, csupán int egyet kezével hívogatóan, hátha Neki is van kedve játszani egy kicsit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694947#post694947][b]Petheő-Gönczy Bíboranna - 2017.08.08. 16:36[/b][/url]

Lassan maga mellé engedi hosszú jobb karját, amivel az imént integetett és intett. Így picit elveszíti az egyensúlyt, ezért hogy korrigáljon, gyorsan eltaszítja felsőteste mellől kezecskéit, és újra az optimális tartásba játssza magát. Visszatekint a lányra, aki félszegen mosolyogva, igen bátortalanul indul meg az ő irányába. Az első pillanatokban Bíbor nem is gondolta volna, hogy évfolyamtársa megindul felé. De ezért is szép az élet. Bátortalanság. Milyen jópofa kis érzés. Amikor feszeng az embergyerek, és nem tudja, hogy mit tegyen, pedig valami legbelül mondaná neki, hogy tegye csak meg, de a váz mégis gyenge, és nem mer. De a göndörség meri. Csodálatos. A vörös leány tehát megtesz egy pár lépést a kötélen. Lábujjait a zsineg köré fonja, s akár egy kismajom próbálkozik az egyensúly megtartásával. Nem figyel most a másikra, hiszen úgy gondolta, hogy lassan megérkezik mellé. Azonban ez elmarad. Szemöldökét értetlenül összehúzva tekint a lány irányába. Megállt. Nem messze ugyan, csupán pár méterre Bíbortól. Ácsorog és int egyet. Barátságos mosollyal fűszerezve. Úgy látszik, hogy nagyon félénk. Ezért most élnék egy furcsa – és remélem, hogy nem bántó – hasonlattal; mivel a barna hajú olyan, akár egy vadon szülötte kisállat – nem kinézetre, hanem viselkedésre -, ezért nincsen vele túl nehéz dolga Bíbornak. Az állatok és a természet a mindene, így ha a másik még nem áll készen arra, hogy megszólaljon vagy közelebb menjen, akkor hát nem. Majd idővel. Elijeszteni sem akarja őt. Felkeltette az érdeklődését. Talán kölcsönös ez az érzés.
Halkan megköszörüli torkát, majd játékosan, szokásos színpadiasságával biccent és hajol meg egy picit köszönésképpen. Természetesen mosolya nem múlik, sőt inkább picit szélesedni is látszik. Mutatóujja hirtelen a levegőben mutatja a másik lánynak, hogy várjon és figyeljen. Bíboranna kihúzza magát, majd aprókat ugrálni kezd a kötélen, és zöld szemeit társára emeli. Nagyot sokat gyakorolta már, hogy vissza tudjon érkezni esés nélkül a kötélre. Persze ilyenkor koncentrálni kell. Igen. Néha azt is tud. A mutatvány után lelép a pórias játékszerről, de nem a bongyor irányába, nem akarja megijeszteni. Odalép varangya mellé, felemeli, és megmutatja pajtásának. Kérdőn tekint felé, miközben az állat szájához mutat „Van nálad valami étel?” jelzéssel.