Ginnie Marrywather

Vége van a Halloweennek és egy új nap kezdődik. Emlékszem, ilyenkor november legelső napján, otthon mindig családi szokás volt, hogy kimegyünk a temetőbe, és meggyújtunk egy gyertyát elhunyt szeretteink sírjánál. Ez számomra egy elég lehangoló és szomorú nap, hisz azzal a meggyújtott gyertyával emlékezünk a hozzánk közel álló emberekre, akik már nem lehetnek velünk. November 1-je számomra a gyász napja, ezért nincs is túl jó kedvem, hisz eszembe jut az a sok kedves ismerős, akikkel régen nap, mint nap találkoztam, de ma már csak az emlékük él bennem, de mivel Bagolykőn nincs egy ismerősöm se eltemetve, ezért nem is kell elmennem a temetőbe, de akkor is egy kis magányra vágyok, és a kastély falaiban ezt nem találom meg, ezért úgy döntök, hogy elindulok sétálni. Egy fekete vastag pulóvert, alá egy fehér pólót és egy fekete nadrágot veszek fel. Sétálás közben köszönök a mellettem elhaladó diákoknak, kollégáknak, ezek szerint nem csak én vágyom magányra. Jó pár lépést teszek meg még elérkezem célomhoz a stéghez, ide akartam jönni, hisz tudom, hogy itt általában csak a természet vár, de most más is itt van, de ha már így alakult nem bánom, nem fogom elküldeni a diákot csak azért, mert magányra és csöndre vágyom. Lassan odasétálok a stég végéhez és köszönök a lánynak.
-Jó napot, remélem nem zavarok!-megvárom a lány válaszát és ha nem bánja, akkor leülök mellé. Csak most veszem észre, hogy megzavartam az olvasásban.
-Hornyák Gábor vagyok, és Önt, hogy hívják ifjú hölgy?-múltkor Marcinak elfelejtettem beszélgetésünk kezdeténél bemutatkozni, és tanulva hibámból a lánynál a bemutatkozással kezdem.
-Mi járatban van itt?