A bejárathoz érve, érztem  a magányt, amit a családom elhagyása miatt érztem. Ám egy sóhaj után, be sétáltam a hatalmas terembe. Lenyűgözte csodáltam a termet. Ami biztosan nehéz volt felépíteni. Hátra fordulva veszem csak észre, hogy valójában mekkora is az ajtó amin beléptem. Az ajtó sötét kérgű fából készülhetett, aminek a nevére hosszas töprengés után sem sikerült rájönnön. Az ajtóra merőlegesen voltak körülbelül egy fél kar hosszúságú hasábok aminek a funkcióját nem nagyon értettem. Megfordultam le rakotam a börtönöket a padlóra és vártam mert nem tudtam merre kéne elindulni.

  

Hossza keresgélés után sikerült csak megtalálnom a kastélyból kivezető utat. Bár már régóta élek itt mégsem sikerült megjegyezném, hogy merre kéne fordulni. Így nagyon sokszor eltévedtem már és jutottam el olyan helyekre ahová nem biztos, hogy volt engedélyem vagy más eljutott már oda. De végre sikerült ide is eljutnom, még mielőtt ki indultam ide gyorsan lenyúltam egy pizzát a nagyteremből és egy kancsó eper levet. Így szerencsére nem kell majd be mennem a kastélyba enni vagy inni. Le terítetem egy plédet a fűre, hogy legyen hova feküdnöm majd szép sorba kiszedtem a tankönyveket és a pergamenjeimet  meg persze a pennáimat is kiraktam. Mindig is oda voltam a pennakért így nekem biztosan volt vagy száz fajta pennám. Csak az volt velük a baj, hogy folyton fent felejtettem, de most gondoltam erre is így egy szó szerint csokor pennát hoztam magammal a maratoni pótlásra. Sajnos én mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok. Ez egy nagyon rossz tulajdonságom. Ez természetesen az evésre nem igaz, mert ha meg kell valamit enni akkor én biztosan megeszem egy percen belül. Ami szerencsére az alakomon nem lehetett látni. Miután meggyőzödtem arról, hogy mindent ki pakoltam lefeküdtem a plédre és egy pizza társaságában elkezdtem házit írni.