Ezen a szombat reggelen, ahogy fölébredtem, elhatároztam magamban, hogy elmegyek a kis tavacskához, ami a falu határánál található.
Nagyon szép idő volt; hétágra tűzött a nap, és nagyon nagy volt a meleg,  bár, a szellő enyhített rajta, és így kellemesen meleg lett.
Ahogy odaértem, megpillantottam a csodaszép természetet. *Egy kicsit természetbolond.* Nagyon szép volt a fű, és ahogy a tó vize visszaverte a napfényt, gyönyörű volt. Ahogy arra sétálgatott, észrevette egy háztársát, Gellértet. Ugyan, személyesen nem ismerte, de tudta a nevét, és az is több, mint a semmi.
-Szia!- Köszönt rá.

Amint végigmondta a fiú, hogy talán ő Hanna, először fel sem fogta, majd miután sikerült, válaszolt.
- Nem, én Anne vagyok, navinés.
Igazából jót mosolygott rajta, hogy senki sem tudja kitalálni, hogy milyikőjük ki az ikrek közül. Még a szüleik sem. Ahol laktak az iskola előtt egy kis mugli faluban, az iskolában se tudták őket megkülönböztetni, és ez jól is jött a felelésekkor.
- Te, ha jól tudom, Gellért vagy. Szintén navinés. - Reménykedett benne, hogy eltalálta, de igazából mindegy, mert a végén úgyis kiderül.

A nagyterem felé igyekezve azon gondolkodott, vajon merre lehet ikertestvére. Amióta az iskolába járnak, még nem találkozott vele. Még, az unokatestvéreivel sem, akik állítólag ide járnak. Jó, lehet, hogy ténleg, csak még nem látta őket. Egy évvel voltak náluk idősebbek, és ők is ikrek voltak. A családjukban, majdnem mindenkinek volt ikre. Neki, az unokatesóik, a szüleiknek... meg egy csomó mindenkinek.
Amikor odaért, megpillantotta ikertestvérét, Hannát. Egy cseppet sem lepődött meg, mert otthon mindig ilyenkor kiültek a konyhába beszélgetni.
- Szia!- köszönt rá.

Ugyan, kicsit még mérges volt testvérére, hogy ő hamarabb megkapta a levelét, ezért nyomós oka lett volna. Be kellett hoznia a lemaradást, ezért, először ki kellett volna békülniük, ezért itt volt az idő! Meg, könnyebb barátkozni is, ha nem azzal van elfoglalva az ember, hogy haragszik valamire.
- De, mehetünk!- és elindultak a kis tóhoz.
(Folytatás a temetőnél)

Unokatesók

Ahogy elindultak, rögtön bocsánatatot kért Hanna, és onnantól kezdve olyan volt, mintha nem történt volna semmi.
Ahogy, a falu határához értek, ikre elmosolyodott.
- Te meg min vigyorogsz?
Amíg testvére képtelen volt válaszolni, körbepillantott, és megpillantott egy alakot. Túl ismerős volt neki.

Unokatesók

Elgondolkozott, hogy miért nem tud többet, mint testvére, de aztán ráeszmélt, hogy ő mégis hamarabb itt volt.
Az ismeretlen lány a nyakába ugrott, amitől először egy kicsit megilyedt, majd ráeszmélt, hogy ő Lili, az unokatestvére.
- Szia Lil!- Köszönt, miután ikre is, mert hát, valljuk be, nem a legjobb reflexekkel rendelkezett.
- Te meg hogy kerülsz ide?- Ostromolta kérdéseivel.
- Te melyik házba vagy?
Nagyon régóta nem találkoztak, mert, pont nem egy utcában laktak. Ők angliába, Lily pedig magyarországon, meg természetesen a tesói is.
Annyira hiányzott neki, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Olyan volt neki, mintha a nővére lenne. (Ő is.)

Unokatesók

Nem szólt, még nem is bólintott, amikor ikre mondta, hogy ő navinés. Nem figyelt. Mert, a temető jobban izgatta, jobban érdekelte, hogy mi van ott.
- Ti voltatatok már a temetőben?- Kérdezte végül izgatottan, mert nagyon kíváncsi volt, az egészre.
Hogy, hogy néz ki, hogy, miért van elvarázsolva, mindent tudni akart róla. Hiszen volt idejük, és nem is kevés. Még csak délután három volt, és az idő is szép volt. Sütött a nap, kicsit fújt a szél, de pont annyira, hogy kellemes volt.