Mamának
Mióta elcsattant az a pofon, s nem tudtam megfékezni dühömet Danicaval szemben, azóta bűntudat tombolt bennem, mely hol felerősödött, hol elcsitult. Kapcsolatom talán azon a napon végleg megváltozott a lánnyal, hisz azóta inkább kerülte a társaságom, mint hogy direkt elém lépjen és kedélyeimet borzolja. Csipkelődése és gúnyos megjegyzései továbbra sem enyhültek, az órákon, szünetekben megtalált azokkal, pláne akkor, ha túl közel kerültem hozzá. Nem tudtam elképzelni, hogy ígéretéhez hűen próbálja minden egyes napomat megkeseríteni, vagy csak fél tőlem, s így hárítja közeledésem.
Nem voltam az a típus, aki naponta bocsánatot kér azért, amit tett, azóta nem is ismételtem meg, de valamiért – talán öntudat nélkül – el akartam érni, hogy újra foglalkozzon velem. Hogy rám nézzen, közelebb engedjen, s ne három méterről vágja hozzám csúfos szavait. Megőrültem volna, hogy erre vágytam? Vagy szimplán csak rosszul esett az, hogy már nem tartozom azok közé, akik lekötik figyelmét? Bármennyire is morfondíroztam ezen, válaszokat nem kaptam. Aztán egyszer csak eljött egy gyógynövénytan óra, s olyan feladatot kaptunk, ketten egy csapatban, amitől talán még egy kósza félmosoly is megült ajkaimon. Ez az, végre újabb közös munka!
Nem ujjongtam hangosan, nem vertem nagy dobra, hogy örülök ennek a lehetőségnek, de nem is ellenkeztem a döntés ellen, s eszem ágában sem volt, hogy új társat kérjek magam mellé.
Még mindig fejemben csengtek a professzor határozottan csengő szavai, mellyel arra utasított minket, hogy azonnal induljunk el és kezdjük meg a feladatot. Eszközöket nem adott, mondván, hogy találjuk fel magunkat a helyszínen, s ha szükséges, használjunk varázspálcát. Csak néhány óvintézkedésre vezetett rá bennünket, s mindenkinek kiosztott egy-egy füldugót, a kényes balesetek elkerülése végett. Ezekkel a kissé ormótlan fülvédőkkel indultam meg a kissé zabos léptű Danica után, aki meglehetősen gyors léptekben próbált lehagyni engem, mire csak egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat.
Megszaporázva lépteimet, sikerült beérnem Őt, mire azonnal nekem esett, s megkérdőjelezte az órai hozzáállásomat. Szótlanul hallgattam végig kissé vehemens mondatainak kavalkádját, s vártam, hogy elcsituljon.
- Szeretek veled lenni, mert mikor piszkálsz és beszólogatsz, akkor…- Nehogy azt mond, hogy élvezed, mert a végén még kitalálja, hogy pszichopata vagy és azonnal az iskola orvoshoz rohan segítségért. Aztán majd elvitetnek, kapsz egy szép zubbonyt, s örök időkre gumiszobák falai közé rekesztenek.
Hirtelen suhant végig a gondolat elmémben, miközben Danica meglepett, finoman ívelt szemöldökei a magasba szöktek, talán mert meglepődött válaszomon.
- …lényegtelen, Te értesz a gyógynövényekhez , én kevésbé. Tökéletes társnak bizonyulsz, ami a feladatot illeti, szóval nem cserélnélek le. – Vágtam rá határozottan, miközben egyre görcsösebben tartottam azokat a fülhallgatókat. Komolyan, mintha egy kihallgatáson lettem volna, Danica úgy világított szemeimbe azzal a képzeletbeli lámpával, s úgy vágta hozzám harcias kérdéseit. Miért nem volt neki elég a tény, hogy szeretek vele lenni? Magyaráznom kellett volna annak az okát? Hogy ő az egyetlen, aki még ha piszkálódva is, de legalább figyelmet szentel nekem? Másokkal fele annyira sem tudtam elbeszélgetni, mint vele. A legtöbb elsős egymás közt vívott harcokat, kisebb-nagyobb csoportok alakultak ki, én meg valahogy nem illettem be egyik társaságba sem. Magányos farkasként keringtem nap, mint nap, s ugyan beszélgettem másokkal, de a felszínes eszmecseréken kívül mást nem váltottak ki belőlem.
- És ha éppen erre vágyom? – Mosolyogva emeltem meg szemöldökeimet, miközben pillantásomat a lány tekintetébe fúrtam.
- Ennél jobban úgy sem fogsz már utálni, vagy talán mégis, mivel nem fogok egyedül ültetni. Közös feladat, amit dokumentálnunk is kell. És mivel te vagy a lány, te gyengédebben bánsz a növényekkel. Szóval, ezt először is tedd fel. – Azzal kezébe nyomtam a fülvédőt, majd a sajátomat felraktam üstökömre, s odaigazgattam fülemhez a védőeszközt.
- Heh, rémesen áll, télen ne viselj ilyen cuccokat. – Jegyeztem meg vigyorogva, ha fejére illesztette a védőfelszerelést.
- Most pedig gyere, mert az a növény arra vár, hogy szeretetben gondozzuk három hétig, viselkedj hát anyaként. – Megindultam a sáros talaj felé, de megtorpantam, hisz nem érzékeltem mozgást. Visszafordulva csak azt láttam, hogy Danica földbe gyökerezve áll, s bosszúsan méregeti a növényt, meg engem.
- Fú, milyen mufurc képet vágsz, rémes. Ha erről volna festmény, ami ki lenne akasztva az iskola kapujába, tuti, hogy megriadna az összes dementor. – Nevetve próbáltam jobb kedvre deríteni, piszkálódásom inkább volt finom csipkelődés, mint őszinte gúny. Mivel azonban nem láttam semmi változást, visszaléptem mellé.
- Jaj, nehogy saras legyél, na gyere. – Azzal megfogtam a kezét, s tekintve, hogy fizikálisan erősebb voltam, ügyesen be tudtam vonszolni magammal a sárba, a csodálatos mandragórák közé.
- Nézd meg anyjuk, hát nem szép a gyerek?- Azzal színpadiasan magamhoz öleltem Danicát – aki nyilván nagyon nem örült ennek – majd elengedve őt, közelebb guggoltam a növényhez.
- Kiásom, de adjál valami cserepet és kérlek segíts lefogni, félek, hogy elkezd itt sikoltozni és a fülvédő sem fog segíteni rajtunk.