Min Woo
Az óráim után a szobámba szaladva ürességet találok. Senki, és semmi nincs, ott. Pedig ma pont nem akartam egyedül lenni, de ismeretlenek társaságára nem igazán van szükségem. Nem vagyok nagyon ismerkedős hangulatomban. Meg hát amúgy sem szoktam én még teljesen hozzá ehhez, hogy mindenkivel nekem kell kapcsolatba lépni. Otthon sohasem kellett új barátokat keresnem. Mindig mindenki olyan közvetlen volt velem, mintha ismernénk egymást, akkor is, ha még sohasem találkoztunk.
A vizsgák nem igazán érdekelnek, de azért természetesen nem szeretnék megbukni, úgyhogy a nem olyan vastag önismeret könyvet, egy tollat, és egy füzetet a kezembe véve elindulok az iskolában. Csak tengtem lengtem mikor hirtelen azt a feliratot olvastam az ajtón, hogy Társalgó. De ha vannak bent, majd lerendezem őket egy köszönéssel, és félre húzódok, valahova a sarokba. Benyitva, szerencsémre csak egy fiú volt bent, a kandalló mellett.
- Szia!- löktem oda a szót, és igazából mit sem törődve vele leültem az egyik sarokba, egy az asztalról elvett tál ropival. Lábaimat törökülésbe vágva kinyitottam a könyvet, pár ropit pedig a számba csaptam. A lapokon úgy rágtam át magam, mint egy egér a kartondobozokon. Minden részhez vázlatot írva haladtam. Egyre jobban belejöttem, és szorgalmasan jegyzettem ki minden fontos dolgot.
A könyvből feltekintve kiráz a hideg. A kandalló viszonylag messze van, és a melege nem igazán ér el engem. Felállok, a könyvvel együtt és a fiún átmászva, csak hogy rám irányuljon, a figyelme a kandalló elé ülök. Hátranézek, és kacéran a fiúra mosolygok. Elkapom a fejem, mielőtt még akár a szemkontaktust is sikerülne felvennie velem, vagy épp nekem vele.
A kandallóhoz hajolva elönt a melegség. A tűz olyan szépen ég. ~ Mondjuk egy ilyen tökéletes Rellonos közelében minden, és mindenki megszépül. – Gondolom magamban egy sunyi vigyor mellett.
Itt is törökülésbe vágom magam, kinyitom a könyvem, majd a fiúra nézek. Majd hosszan bámulni kezdem, aztán hirtelen megszólalok.
- Mit olvasol? Izgi? Tanulsz, vagy csak szeretsz olvasni? – teszem fel merő érdeklődéssel kérdéseim sokaságát. A fiút még nem is ismerem, de nem nagyon érdekel egyelőre, a neve. Sem az, hogy Rellonos, vagy Eridonos vagy akármi. Bár mintha kicsit ismerős lenne az arca. Igaz, ismerős bárhonnan lehet. A fiút nagyon nem érdekli, hogy mit csinálok. Ez elég idegesítő. Nem értem miért nem lehet legalább annyit szólni, hogy hagyjam őt, nem érdeklem. Ha nem szól, akkor azért is addig idegesítem, amíg meg nem mukkan. Nem bírom azokat az embereket, akik ennyire... nem is tudok rájuk szavakat. A fiút tényleg azt sem érdekli, hogy itt idegeskedek mellette. Teljes nyugodtsággal olvas. Gondolkodni kezdek, mit csináljak.
~Lehet, hogy ha megütném, akkor észrevenne. Na, jó, ezt meghagyom végső tervnek. –Gondoltam magamban. Már nem is érdekelt a könyv, inkább csak az, hogy ez a fiú miért nem figyel rám. Miért nem reagál arra, hogy itt mozgok, és idegeskedek mellette. A ropimat a fotelben hagytam, úgyhogy át kell érte másznom. Ahogy felállok a fiú mellé, mögötte gúnyolódok, hátha meglátja az árnyékom maga előtt. De semmi. Már épp léptem volna át őt, amikor hirtelen megbotlottam benne és egyenesen hasra estem, és éppen hogy csak nem vertem be a fejem az asztalba. De annyira nagy szerencsém annyira nem volt, hogy ne rántsam őt is magammal, és persze egyből ráesett a lábamra.
~Szép kis bemutatkozás, mondhatom Szofi. –Gondolom magamban és várom, hogy a fiú felkeljen rólam, mert hát így elég nehéz lesz, akár milyen erősek is a lábaim.