A kis kék

Szerettem volna egy kicsit kikapcsolni. Az elmúlt napokban eléggé feszült voltam, amiben komoly szerepet játszott a Yarral lefolytatott kis beszélgetésünk is. Átlagos már nem lehetek soha, ezt elfogadtam, viszont szörnyeteg sem akarok lenni. Azzá válhattam volna. Sokkal könnyebb lenne, mint járkálni a többiek között, villogtatni a mosolyomat és gyakorlatilag a saját magam által generált problémák közé bezárkózni. Minden épeszű vámpír már eltűnt volna a kastélyból, hogy új életet kezdjen valahol máshol. Több vérrel, kevesebb problémával.
Minden esetre egyelőre tökéletesen megfelelt nekem ez a helyzet. Itt nem találhatott rám senki, főképpen nem az átváltoztatóm. Rengeteg szóval jellemezték már őket; mester, térítő. Esetemben a legmegfelelőbb az átváltoztató szó. Elvégre mesteremnek nemigen nevezhetek valakit, aki még csak meg sem próbált megtanítani semmire. Azt akarta, hogy maradjak mellette és akkor majd mindent elmagyaráz. Na, persze! Ha ott maradtam volna, valószínűleg én lennék a világ legtökéletesebb gyilkológépe. Idebent még mindig sokkal biztonságosabb, elvégre a varázslók nagy részének még csak eszébe sem jut, hogy közöttük járkálhatok. Ha lenne egy kis eszem, nem tenném. Néhányan közülük felismerhetnek, mivel a kedvenc professzorom elég mélyen bele ment a témába. Ami tulajdonképpen rá nézve is veszélyes, nem igaz?
Hangtalanul haladtam végig a folyosókon a könyvtár irányába. Kellett, hogy legyen valamiféle segítségem, egy könyv, amiben magyarázatot adnak bizonyos dolgokban. Nem hinném, hogy az ilyen tartalmú olvasmányokat száműzték volna a polcokról. Belépve biccentettem a könyvtárosnak és elindultam a leghátsó sorok felé. „V”. Pár másodpercembe telt mindössze elolvasni a címeket és hamarosan meg is találtam azt, amire szükségem volt. Lekaptam a könyvet a polcról és elindultam az asztalok felé, de azonnal kiszúrtam a mozgást. Halkan léptem a kissé elveszettnek tűnő fiú mellé, még mindig kezemben tartva a könyvet.
-Segítsek? –érdeklődtem apró mosollyal.

Dominic

Azelőtt elég gyakran megfordultam a könyvtárban. Persze, nem a kastély falai között, hiszen itt mindig történt valami –vészhelyzet, baráti csevej, David–, viszont otthon néha unatkoztam, vagy egyszerűen csak egyedül éreztem magamat és akkor menekülőre fogtam. Elvégre, nem ezért találták ki a könyveket? Hiszen az emberek nem akarnak a saját kis világukba bezárva élni, még akkor sem, ha annyira bonyolult, kiismerhetetlen és veszélyes, mint az enyém. Mindenki valami többről álmodozik, valami jobbról. Sohasem tartoztam azok közé a lányok közé, akik hasra esnek egy-egy szerelmes vámpírregény olvasás után és minden vágyuk az lesz, hogy a vérszívók közé tartozhassanak. Én gyűlöltem ezeket a meséket, erre tessék! A Sors már megint csúnyán elbánt velem. Szépen lassan talán hozzá is fogok szokni, hogy nekem valamiért semmi sem sikerül.
Ezúttal azonban nem álmodozási szándékkal toppantam be ide, hanem konkrét célom volt. Szerettem volna többet megtudni magamról és a fajtámról. Ha már senki sem segít és csak a saját tapasztalataimra számíthatok, akkor meg kell próbálnom önerőből túllépni néhány apróságon. Ahogy megtaláltam a könyvet és kiszúrtam a fiút egyszerűen nem volt szívem csak úgy elmenni mellette. Már, ha tényleg van még szívem.
Végiggondoltam, hogy milyen címszó alatt keresnék én könyvet az Animágusokról, de aztán rá kellett ébrednem, hogy én nemigen foglalkoztam még velük. Természetesen tisztában voltam a szó jelentésével és nagyjából magával a fogalommal is, de én sohasem vettem fel a tantárgyat, ergo nem is volt szükségem efféle irományokra.
-Ha a helyedben lennék megpróbálkoznék a H betűnél, mint híres Animágusok, bár be kell vallanom, nem nagyon volt még szükségem ilyesmire. –mosolyogtam rá bocsánatkérően, majd az általam megnevezett polchoz léptem és keresgélni kezdtem.
Meglepődtem, hogy bemutatkozott. Mármint, értem én, hogy a józanész ezt diktálja, csakhogy nem sokan állnának oda egy vámpír mellé és még kevesebben nyújtanák felé a kezüket, még ha nem is tudják, mivel állnak szemben. Ösztönös félelem az, amit irányunkba éreznek, mintha minden porcikájuk azt súgná, hogy menekülniük kell. Dominic –mint volt szerencsém megtudni– még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne vegyen tudomást erről. Először. De már csak idő kérdése volt, hogy mikor rohan el sikoltozva.
-Katherine Danielle Averay, szia! –elfogadtam a kezét, de rövidre zártam a dolgot, hiszen elég hideg a kezem ahhoz, hogy gyanút fogjon. –Tessék! –nyújtottam felé a megfelelő könyvet, amit ebben a pillanatban szúrtam ki. –Van kedved csatlakozni hozzám? –érdeklődtem minél barátságosabb mosollyal, miközben megindultam az egyik asztalka felé.
Szerettem volna egy kicsikét átlagos lenni. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy megfeledkezhessek arról, ami vagyok. Egy rövid időre.

Lyra

Lélegzetvétel.
Csak álltam a szoba közepén és bámultam magam elé. Mindenhol a szétdobált holmijaink. Tökéletes csend vett körül, a lányok már régen elhagyták a helyiséget, csak én küzdöttem még mindig önmagammal. Reménytelenül, mintha legalábbis ez a vívódás megoldást jelentene. Mintha a menekülés bármit is megoldana. Mintha én magam bármit is tehetnék!
Dühömben és tehetetlenségemben ököllel vágtam rá a szekrényem belsején elhelyezett tükörre, ami halkan csörömpölve adta meg magát és hullott a padlóra. Minden egyes szilánk felért az életem egy aprócska darabjával. Ha sírni tudtam volna, most minden bizonnyal megtettem volna. Csakhogy képtelen voltam. És nem azért, mert vámpír vagyok, hanem mert egyszerűen nem tudtam utat engedni az érzelmeimnek. Azoknak az érzelmeknek, amik gyengévé tehetnek. Letérdeltem, ott, ahol voltam és átfontam magam a karjaimmal.
Lélegzetvétel.
Nem adhattam meg magamat. Ilyen könnyedén nem. Lehunytam a pilláimat és minden erőmet összeszedve talpra löktem magamat. Hihetetlenül nehezen ment. Mintha csak valami odaszögezett volna a padlóhoz és ezúttal foggal-körömmel kellett harcolnom önnön természetem ellen. Mert nem adhattam fel ilyen egyszerűen.
Az ajtó halkan kattant mögöttem, mikor elhagytam a szobát és az a mélységes csend szinte nevetséges ellentétet képzett a kastélyban fellángoló izgalommal. Mindenki várt valamit ettől a tanévtől, valami újat, valamit, ami értelmet ad az életüknek. Az én életemnek semmi értelme sem volt… sőt, életnek sem lehet nevezni igazán.
Ahogy közeledtem a teremhez egyre lassabbá váltak a lépteim és egyre óvatosabban fürkésztem a környezetemet. El akartam tűnni. Csak egy kicsit, de ezt nem tehettem meg. Tartoztam ennyivel. Valójában, ennél lényegesen többel tartoztam neki. Annyival, hogy azt sohasem fizethettem volna meg. Soha.
Lyra.
A lány felé vettem az irányt és szó nélkül mellé kuporodtam. Nem tudtam, mit mondhatnék és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán mondani akarok valamit. Csak néztem magam elé és kizártam a külvilág hangjait.
Túl sok információt sikerült igencsak rövid idő alatt összeszednem és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy mindezt tudni akarom. Csakhogy már hozzájutottam, már a kezemben volt minden, amire egy embernek csak szüksége lehet, mikor terveket kezd szövögetni. Mikor bosszút forral.

Lyra

Csak ültem és figyeltem az előttünk elhaladó diákok sokaságát. Boldognak tűntek, elvégre ismét valami új kezdődik. Valami, amire annyira hosszú ideje vártak. Valószínűleg nekem is így illett volna hozzáállnom a helyzethez. Valami új. Egyértelműen ez lett volna a helyes megoldás, hiszen nézzük csak a hideg tényeket: én még vélhetőleg párszáz évig nem fogok eltávozni az élők sorából ellentétben mindenki mással, akiket szeretek és akik igazán közel állnak hozzám. Semmi más nem történt, csak megkezdődött egy bizonyos folyamat. Eddig is tűntek már el emberek az életemből, és ha minden a természetes úton halad, akkor az elkövetkezendő időben is fognak. Nem változott meg semmi.
Jelen helyzet mindössze annyival tűnt bonyolultabbnak, hogy ezúttal olyasvalakit veszítettem el, akit tényleg szerettem. Kevés embert tudhattam igazán magam mellett, és ha Seren nem is vallotta volna be soha, még akkor sem, ha megkínálom egy űrszondával, igenis fontos voltam neki. Megmentette az életemet, nem egyszer, nem kétszer. Számtalanszor állt mellém és képes volt velem tartani még a vámpírvadászt vadászó vámpírok nyomába is, sőt egészen Osloig utazott, hogy megakadályozhassa a némiképp öngyilkosnak tűnő próbálkozásomat saját lelkem felszabadítására.
Éreztem Lyrán, hogy ha tehetné, most  a szívembe állítana egy karót, mert én sokkal inkább megérdemelném. Néha az emberek kisugárzásából, mozdulataiból, sőt akár szívdobogásából megállapítható a hangulatuk. Lyra esetében mind a három elég fontos szerepet játszott a helyzet feltérképezésében.
-Sajnálom! –mondtam ki hangosan, kissé rekedten, de továbbra sem néztem rá.
Két nagyon jó oka volt annak, hogy ennyire mozdulatlanná merevedtem. Az egyik, hogy tartottam tőle, hogy kárt teszek a közvetlen környezetemben, a másik pedig, hogy nem akartam feltárni a titkaimat. Ha megérintettem volna Lyrát, ő azonnal rájött volna, mit is tudok és mire is készülök. Nem valószínű, hogy egy sajnálommal  elintézhetném a helyzetet, ha véletlenül lebuknék. Igen, ismét ostobaságra készülök, de erről senkinek sem kellett tudnia. Valójában, nem is  érdekelt, hogy élek-e vagy halok. Az érzelmeim már az út felénél elvesztek, a többi csak tartozék.

Lyra

Lyra szavai mellbe vágtak. Egy röpke pillanatig csak bámultam magam elé és az a bizonyos fájdalom, ami szépen lassan felemésztette a testemet, most újult erőre kapott. Mintha csak éppen az lett volna a célja, hogy engem szép lassú, kényelmes tempóban őrületbe kergessen és nevetve nézze végig, ahogy a szikla peremén egyensúlyozva megcsúszik a lábam. Láttam magam előtt a rövid, de annál rémisztőbb jövőmet, ami csak és kizárólag káoszból, gyűlöletből és halálból állt.
Idáig süllyedtem volna?
Seren sohasem hagyta volna, hogy ilyen legyek, én pedig egyszerűen csak feladom? Nem tehettem meg. Nem magam miatt, az már régen nem érdekelt, hogy velem mi van. Miatta. Érte. Az emlékéért. Felért volna a szememben egy megcsalással, márpedig én soha, semmilyen körülmények között sem hazudtam volna neki, vagy bántottam volna őt.
-Nekem kellett volna mellette lennem? –hitetlenkedtem. –Sohasem engedett olyan közel magához, mint téged! A francba is, csak egy diákja voltam! –csattantam fel. –Mindent együtt éltetek át és nekem kellett volna megakadályoznom?
Vissza akartam vágni. Szerettem volna látni, hogy neki is fáj, nem csak nekem. Nem azért, mert nem szerettem Lyrát, hiszen gyakorlatilag az egyetlen olyan személy volt, aki ismerte az igazi valómat, hanem azért, mert megalázva és megtiporva éreztem magamat. Darabokra szaggatott. Ha most egyedül lettem volna nyilvánvalóan pánikrohamot kaptam volna, vagy egyszerűen csak lefeküdtem volna a padlóra, átkulcsolom a térdemet és zokogok. De itt nem tehettem meg.
Láttam, hogy Lyra készül valamire, miközben fél füllel elkaptam a baleset szót. Az. Baleset. Összerázkódtam és majdnem hangosan felnevettem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne pattanjak fel és üvöltsem el magamat „Tényleg ennyire ostobák vagytok?”. Tűz… persze. Le mertem volna fogadni, hogy Serennek komoly része volt benne, ezért pedig mérhetetlenül dühös voltam. Mert itt hagyott. Mert ennyire könnyedén kihátrált.
A lány megpróbált otthagyni, miközben én szinte vicsorogtam és dühösen szikrázó szemekkel bámultam rá. Nem bírtam megállni, ki kellett nyitnom a számat.
-Azt teszek, amit csak akarok. –csaptam ököllel magam mellé a padlóra, ennek nyomán pedig egy csinos kis mélyedést eszközöltem. –Én legalább teszek valamit, nemcsak várom a megváltást. És hidd el, egyáltalán nem magamért teszem. Miatta teszem.
Fogalmam sem volt, milyen hatással lesznek Lyrára a szavaim, de ebben a pillanatban az sem érdekelt volna, ha eltöri a nyakamat.

Lyra és Oph

Borzalmasan fájt, hogy Lyrának igaza volt. Talán ennél rosszabbul még sohasem éreztem magamat egész életemben. Mintha valaki aprólékosan elkezdte volna szikével feldarabolni a bensőmet. Megvédhettem volna magamat, képes lettem volna rá, de minek? Szerettem volna ezt itt és most lezárni, mielőtt csak még több fájdalmat kapok, és még mélyebbre csusszanok az én kis gödrömben. Ijesztő volt, hogy úgy kezdtem gondolkodni róla, mintha teljesen természetes lett volna, hogy egy szakadék alja felé közelítek. Talán ez volt a normális. Talán itt volt az ideje, hogy én is búcsút intsek mindennek.
Elhessegettem a gondolatot és igyekeztem racionálisan reagálni. Mindebbe az is beletartozott, hogy felkeltem a földről és hátráltam egy lépést, így is eltávolodva a lánytól. Sohasem bocsájtottam volna meg magamnak, ha valami visszafordíthatatlan ostobaságot követek el. Az egyetlen támaszom ő maradt, most pedig sokkal messzebb sodródott tőlem, mint azt valaha is képzeltem volna. Hihetetlen volt belegondolni, hogy egyetlen év leforgása alatt milyen hosszú utat bejártunk együtt. Az érzelmek skáláján táncoltunk oda-vissza, miközben hol egymásban, hol saját magunkban kerestünk kapaszkodót. Valószínűleg teljesen feleslegesen.
Ophelia megjelenése volt a legutolsó, amire számítottam. Nem mintha bármi bajom lett volna a lánnyal, csakhogy ebben a pillanatban kifejezetten labilis voltam, ő pedig éppen azokat a szavakat vágta a fejemhez, amivel még több apró darabra cincálhatott. Mintha nem lett volna így is elég.
-Nem hinném, hogy olyanba kellene szólnod, amiről fogalmad sincsen. –jegyeztem meg hidegen.
Tigrisként védelmeztem volna a saját álláspontomat és Serent, ha erre van szükség. Még most is. Nem azért, mert annyira mérhetetlenül ostoba lettem volna, inkább csak kimondhatatlanul makacs. Ha szeretünk valakit az maradandó, ahogyan az is, ha elveszítünk valakit. Figyelmeztet, hogy milyen fájdalmak érhetnek.
Elnéztem valahová Lyra mögé, de nem szóltam egyetlen szót sem arra, amit ő mondott. Pontosan azért, mert nem szándékoztam folytatni vele a csatát. Mindketten gyászoltunk. Mindkettőnknek fájt és csak céltáblákat kerestünk. Kapóra jöttünk egymásnak, még ha igazságtalanul is.
-Nem akarom, hogy valaki utánam jöjjön. –közöltem nemes egyszerűséggel. –Tudod miért, Ophelia? –vontam fel a szemöldökömet. –Mert az egyetlen ember, aki képes lenne leállítani, az halott.
A lehető legjobb döntésként sarkon fordultam és egyszerűen elsétáltam. Nem azért tettem, mert így egyszerűbb volt, vagy mert így nem kellett hallanom a válaszaikat, egyszerűen csak nem akartam csalódást okozni. Sem magamnak, sem neki.
A végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.