Anastasia

Hát itt van. A könyvtár. Végre megérkezett! De hogy ez miért is akkora dolog?
Beus az egyik legszerencsétlenebb teremtmény a világon. Kis túlzással. Ha belegondolunk, szó szerint kicsivel.
Korábbi szerencsétlen események sorozatának végkifejleteképp ugyanis megátkozta valami apró, manó-törpe-kobold szerű, borzasztó természetű kis valami, ami hatására Beus 30 - pontosabban 33, de ki számolja... - centivé változott. Azóta ugyan látta már pár doktorbácsi, de a valami haragjának utóhatása megmásíthatatlanul megmaradt: minden holdhónapban három előre meghatározhatatlan napra újból összetöpörödik, hogy aztán az egyébként hétköznapi és különösebb nehézségekkel nem járó dolgokat, mint pl. mosdóba járást, kajaszerzést vagy a lépcsőzést vért izzadva végezze el. De komolyan. Bárki emberi lény - kivétel a mozgássérültek -, aki panaszkodik a felfelé lépcsőzésre, elmehet a fenébe...
Éjnek évadján úgy határozott, dacára a kimenő lejártának, felkerekedik és elmegy a könyvtárba. Szörnyen nehéz napja volt, fáradt és hisztis, de mind e mellett, vagy inkább éppen ezért annyira mérges, hogy képtelen volt álomra hajtani a fejét. Még mindig haragudott a törpeszerűségre azért, amit vele tett, no meg a világra, amiért az hagyta neki. Ez az érzés pedig egyelőre minden észérvet legyőzött a fejében.
A lelke mélyén tudta jól, ez az állapot örökre megmarad. Szülei nem csak Magyarország minden nevesebb mágus gyógyítójához vitték el, még a Szent Mungót is megjárta, sőt azt elsőként, de már nem tudták véglegesen visszafordítani a folyamatot. És ha ők nem, akkor senki. Ennek ellenére Beus szerette volna hinni, hogy talál valamit, ami segít. Ha vissza nem is  változik, de ha legalább lenne valami, amivel előre tudhatja, mikor következik be a következő töpörödés... Ő már csak így hívta. Töpörödés.
Persze a kastély hatalmas hely egy barbibabánál alig nagyobb személynek, így kénytelen volt igénybe venni egy megértő házimanó segítségét, akivel az Eridon toronytól számított második folyosón akadt össze, és aki volt olyan kedves nemcsak szemet hunyni a takarodó fölött, de el is vitte őt a célállomáshoz. Így belegondolva, egyedül, ekkorka lábbakkal képtelen lett volna egy nap alatt is megtenni ezt a roppant tekintélyes távolságot.
De most itt van, végre itt van, és már az egyik, a manó által hozzácipelt asztalon heverő nyitott könyvön térdelve merengett.

Anastasia

Egyszerűen képtelen odafigyelni arra amit olvas. Járkálnak ugyan a szemei a sorokon, már egy ideje újra és újra ugyanazon a soron, de semmit sem fog fel belőle. Tulajdonképpen azt sem tudja, mit keres pontosan. Ez a rész elvileg egy növesztő szérumról szól, de eddig nem tűnik valami biztatónak számára. Elvégre, ha ez hatásos lenne, akkor legalább a Szent Mungó gyógyítóinak eszébe jutott volna. Legalábbis ez a logikus, vagy nem? Bár ennyi erővel ez mindenre elmondható lehet, amit egy iskolai könyvtárban fellelhet. Végül is, a gyógyításról nagyobb és több ismerete van - legalábbis kellene, hogy legyen - egy elit varázs-kórház gyógyítócsapatának, mint egy általános varázslóképző intézmény könyvtárának. Még ha szakosodott iskolában lenne... Annak több értelme lenne.
Valóban. Ennek így semmi értelme. De aludni nem tud, így meg legalább úgy érzi, tesz valami hasznosat is magáért és a helyzeten való segítésért. Bár a lelke mélyén pontosan tudja, hogy ezzel nem jut előrébb.
Morfondírozásában egy hang zavarja meg. Egy kedves, bár valahogy mégis szigorú női hang. Egy pillanatra meg is feledkezik jelen állapotáról és csak annyit fog fel, hogy ő egy átlagos, takarodót figyelmen kívül hagyó diák, aki most kemény büntetésre számíthat. Hirtelen fordul egyet ennek gondolatára a gyomra, aztán rájön, hogy talán a legjobb, ami most történhet vele, az egy kiadós, hosszú lejáratú büntetés. Talán az lekötné és elvonná a figyelmét aktuális gondjairól. Bár jobban belegondolva, jelen méreteivel magának sem tudna kiötölni olyan büntetést ami testhezálló és végrehajtható feladat lenne számára. De hát a mögötte álló hölgy biztos elég tapasztalt és kreatív, hogy kitaláljon valamit.
- Jó estét! - köszön kedvesen, mikor végre ráveszi magát, hogy megforduljon. Hangjában nyoma sincs a korábbi idegességnek. Már nem bántja a büntetés gondolata. Sőt inkább kíváncsi lenne, mit szabnának ki egy harminc centis embernek. A hölgy kérdésére viszont már nem válaszol azonnal, gondolataiba merülve törpöl, mi lehet az a felelet, ami nem hangzik se bugyután, se kifogásnak. Végül rájön, hogy olyan nincs, így inkább kerek perec megmondja a ki nem fejtett igazat.
- Igen, nekem valóban fontos. Megoldást kerestem egy problémámra, de sajnos itt létem ideje alatt kénytelen voltam rádöbbenni, hogy én ehhez kevés vagyok. És sajnos jó eséllyel a könyvtár is. De legalább megpróbáltam. - húzza kissé keserédes mosolyra a száját. Nem szeretné sajnáltatni magát, de túl fáradt hozzá, hogy leplezze, valami igenis zavarja. Azt már, hogy a hölgy akarja-e tudni, mi is a probléma, rá bízza, magától nem mond többet. Az már tényleg nem az ő műfaja.
- Mi a büntetésem? Gondolom,  itt így működnek a dolgok. Ha valakit tilosban találnak, büntetés jár, ugye? - kérdezi fürkésző tekintettel. Hangjában őszinte tisztelet csendül, kis bizonytalansággal és talán némi reménnyel. Nem igazán volt ideje belerázódni a mindennapok rutinjába, így a szabályok sem tisztázódtak le benne teljesen, de kicsit tényleg reméli, hogy ezek után nem kell rögtön ágyba bújnia, hanem legalább csinálhat valamit. Akármit. Ha egy hatalmas fogkefével kell reggelig takarítania a hölgy... Nos, bármijét ami elég kicsi, és nincsenek magas falai, mint egy üstnek, neki megfelel.

Zétény
a másik Farkas
[zárt]

Végre nem töpörödötten ébredtem! Kimondhatatlanul nagy boldogsággal tölt el, dacára annak, hogy ez nem az első alkalom. Nem túl kellemes ám egy vadidegen helyre való beilleszkedést a normál magasságunknál 120 - bizony, százhúsz - centivel alacsonyabban kezdeni, még akkor sem, ha a testarányaid ugyanazok. Hiába találkozol kedves, megértő emberekkel, ha a görcs a gyomrodból tüntetően nem hajlandó távozni.
Kihasználva jelenlegi normál méreteim - ami még így is csak 153 centis magasság, de néha még így is égimeszelőnek érzem magam -, megindultam hát, hogy valami ennivaló után nézzek. Mivel már reggeli idő volt, a nagyterembe vettem az irányt, egyszerűbb, mint neki állni reggelit csinálni az Eridon konyhájában. Legnagyobb döbbenetemre utam során szinte minden kihalt volt, csupán néhány, engem észre sem vevő párocskát láttam a klubhelyiségben, meg egy-kettőt a folyosón. Akadt, akit már valamennyire ismertem, de hiába köszöntem oda, se' látott-se' hallott egyik sem. - Mi van ma mindenkivel? - morfondíroztam magamban egyre jobban ráncolt szemöldökkel, ahogy célom fele haladva egyre több ilyennel találkoztam.
- Igen, neked is szia, meg neked is, igen, jól látod, magamban társalgok, de semmi gond, úgyse fogod fel a jelenlétem. - legyintek. - Mit izgasson, hogy hülyének néztek-e, ha úgyis csak üres fejjel bambuljátok egymást... - vonogatom a vállam. - De most komolyan, itt tényleg mindenki begolyózott? - beszélek az utam végére már hangosan, látványosan gesztikulálva, hátha valakinek feltűnik végre, hogy ez nem normális, vagy legalább annyi, hogy én nem vagyok normális és reagál nekem címezve valamit, én meg végre megnyugodhatok, hogy nem átkoztak meg egy egész iskolát. - Pff... Felőletek aztán ki is robbanthatnák alólatok az épületet, az se tűnne fel, mi? - állok meg őszinte döbbenettel meredve egy párocskára, akik épp a nagyterem ajtajában cövekeltek le smárolni. Amivel önmagában semmi gond nem lenne, csak épp útban vannak. Persze reakciót nem kapok, így kénytelen vagyok szó szerint arrébb taszigálni őket, hogy bejuthassak. Ami a legijesztőbb, és ez már tényleg az, hogy láthatóan ők mindebből az ég világon semmit se vettek észre. Még pár másodpercig elnyílt ajkakkal bámulom őket, olyan ámulattal és hitetlenkedéssel, amit a varázsvilág még soha se tudott kiváltani belőlem. Végül megrázom magam, téve rá, mit szólhat a külső szemlélő - Ugyan kérem, milyen külső szemlélő? Valami hülye barlangba ragadtak ezek mind...-, és körül nézek a nagyteremben. Földbe gyökerezik a lábam. Tele van az egész terem. De nem csak diákokkal, hanem szívecskékkel, plüssmacikkal, rózsaszín meg piros fodrok, szalagok, girlandok mindenütt... Egy darabig beletörődő fintorral veszem tudomásul, hogy Bálint napja van, ugyanakkor boldoggá tesz a tudat, mert ez azt jelenti, hogy nem kell sokáig elviselni ezeket az irdatlan állapotokat.
- Hát, akkor szép jó reggelt mindenkinek és jó étvágyat annak... Nos, annak aki valamilyen ételt fal és nem a másikat. - mondom összehúzott szemekkel és maró gúnnyal, igazság szerint csak úgy bele a levegőbe, már-már megszokásból, miközben helyet keresek magamnak. Ahogy lépek, egyszerre csak belerúgok valami csörömpölő dologba. Homlokomat ráncolva meredek a padlón heverő, szív alakú üvegcsére. A földről felvéve egy cetli hirdeti: Szerelmi bájital. Láthatóan már hiányzik belőle, nagyjából a fele van meg, de ezek a kis cuccok elég erősek tudnak lenni, így ha valaki elfogyasztotta a felét, jó eséllyel legalább egy napig rózsaszín ködtől bódult állapotban lesz. Nem irigylek senkit, aki megitta, az biztos, minden esetre ez magyarázat a környezetre.
Az üvegcsét mélyen a dzsekim zsebébe rejtem, még jól jöhet alapon, és folytatom a kutatást. Eléggé borult a rend, a párocskáktól tisztes távolságra levő helyet csak a Rellon ház asztalának a végén találok. Még sosem ültem másik asztalhoz, de ez nem tűnik annak a napnak, mikor ez bármit is számítana, így kissé kifordítva egy széket, letelepszek a végén. Felhúzott lábakkal kényelembe helyezem magam és majszolgatni kezdek valamit reggeli gyanánt, miközben a szerelmeseket fixírozom, mint valami moziban. Ha már együtt kell étkeznem Cupido valószínűleg mit sem sejtő áldozataival, legalább legyen jó a rálátás, és had elemezgessem az együgyű kis párocskákat. Másképp egyedül még elviselhetetlenebb lenne az unalom.

Zétény
[zárt]

Komolyan mondom, ez elképesztő. Anno a gimiben is nagy kultusza volt a Bálint, illetve bocsánat, Valentin napnak - Ezt a marhaságot! -, de ennyire azért nem hülyítette meg a párocskákat. Meg azért a gimiben volt pár aranyos srác, akik hoztak be csokit a suliba, gondolva minden lányra, a fiú lakótársaim meg mindig csináltak nekünk reggelit, mint nőnapkor... De itt mindenki csak egy konkrét emberrel törődik, mintha a többiek az űrbe lőtték volna magukat erre a napra. Nem, ez nem pontos. A párocskák lőtték a Marsra az agyukat... - határozom el magam utolsó gondolatom mellett. Nem, ez valóban nem történhetett másképp.
Ahogy a reggelimet rágcsálva bámulom unottan az embereket, egyik párost a másik után, valahonnan messziről értelmes szavak ütik meg a fülemet. Aztán rájövök, hogy nem is jöttek azok olyan messziről. Mi több, ez köszönés volt. Nem, az nem lehet. Lassan rágcsálom tovább az éppen számban lévő falatot, egy pillanatra sem véve le szemem az általam éppen megfigyelt gerlepárról. Vagy mégis? - bizonytalanodok el magamban, ahogy egyre határozottabban kezdek érezni egy tekintet magamon. Összehúzom a szemem, úgy fixírozom tovább a bután egymásra bámuló fiatalokat. Miután lenyelem a falatot, kell még pár másodperc, hogy a csábítás, ami az oldalra pillantásra késztet, erőt vegyen rajtam. De csak letelnek a pillanatok, én meg jobbra sandítva valóban egy szempárral találom szembe magam. Egy kék szempárral. Ami engem néz. Ez tényleg engem néz. - állapítom meg kissé rémülten, mert nem örülnék, ha a kékségek tulajdonosa egy potenciális partnert vélne bennem felfedezni, akivel majd a többi jelenlévő példáját követheti. Talán fél percig is eltart, amíg bámulok rá, közben azt találgatva, vajon ő is csak egy besózódott szerencsétlen, vagy ép elméjű férfiú. A tiszta és huncutságtól csillogó tekintetből kiindulva hajlok afelé, hogy utóbbi, de azért biztos ami biztos, lassan intek párat szabad tenyeremmel közvetlenül az orra előtt, attól csupán néhány centire, a reakcióját lesvén, mint a holdkórosoknál szokás. Ez az utolsó pontja a vizsgálatomnak, mielőtt fennhangon is felállítom a diagnózist:
- Te tényleg magadnál vagy. - mondom némi meglepettséggel és őszinte csodálkozással hangomban, de hallhatóan határozottan, minden gúnytól mentesen, ahogy visszadőlök a székbe, tovább nézve őt. Hitetlenkedésem közepette még a fejemet is megcsóválom. - Ez elképesztő. Nem gondoltam volna, hogy fogok ma ilyen embert látni a környéken. - teszem hozzá elismerően. Következő mondatára azonban már cseppet megütközöm, nem igen tudom hová tenni a stílust hirtelen.
- Te talán ismersz engem? - érdeklődöm félig felhúzott szemöldökkel. - Ugye, hogy nem. Na, én téged pont annyira. - teszem hozzá félmosoly kíséretében, mert azért nem akarok egészen bunkó lenni. Csak annyira, amennyire ő öntelt. - Piroska Beáta. Használd, amelyik jobban tetszik. - nyújtom felé jobbomat, csak mert így kerekebb a történet.
- Ha te is smárolhatnál most egy jó csajjal, eszedbe se jutna ilyeneket mondani. - pillantok rá még egyszer, miközben harapok a reggelimből, és keresek szemeimmel egy újabb párost, akik valamiben kilógnak a többi közül. Sajnos ez a valami mindegyiknél csak az öltözet, minden másban ugyanazt a három dolgot ismételgetik mind: smár, bámul, etet, smár, bámul, etet...
- Most komolyan, gyerekek, hol vagyunk? A gyogyóban? - intézem szavaim két lamúrharcoshoz, akik épp velünk szemben foglalnak helyet, és egymás nyalása meg etetése közepette fel se tűnik nekik, hogy egy tálca odébb lökésével épp most borították rám az italomat. Végignézve magamon lemondóan legyintek, eszembe se jut, hogy egy suhintással helyrehozhatnám a rajtam esett ,,károkat''.
- Mit gondoltál, mit kéne tenni? Örömmel hozzájárulok bármivel a nap jobbá tételéhez, ha van valami jó ötleted. - nézek ismét a kék szempárba, miközben egy utolsót harapok a reggelimből, és leteszem a tányért a felborult kupám mellé. Mit ne mondjak, számomra is unalmasak a jelenlegi állapotok.

Zétény
Szemöldökpajti
[zárt]

A ,,Végre megszólaltál'' megjegyzésre nem is reagálok semmit. Valahol végül is jogos, de most komolyan, körülnézett ez a gyerek egyáltalán? Kábé nincs is a teremben olyan személy kettőnkön kívül, aki nem épp extázisba esve élvezkedik valaki ölében, szájában vagy torkában... Kivéve talán a tanári kart. Hmm... És már támadt is egy szerintem igazán zseniális ötletem.
- Azt nem mondtam, hogy nem egy eldugott, setét sarokban tennéd. - sandítok rá. De valóban, végig nézve rajta ő sem tűnik egy nagy valentinozós gyereknek. Sőt, elsőre kifejezetten romantikátlannak látszik. Persze ki tudja, mit rejteget a világ elől, de azért az alapján, amit eddig láttam belőle, szívesen megnézném, milyen, mikor ő is átszellemült állapotba kerül. Biztos nem lenne olyan kemény, mint ezek a szerencsétlenek, akiknek valószínűsíthetően amúgy sem lehet olyan túl sok tartásuk, de azért valamennyire csak-csak... Hirtelen eszembe jut a zsebemben lapuló üvegcse, és egy pillanatra gonosz kis vigyor fut át az arcomon a gondolatra, de nyomban el is tűnik. Elhessegetem. Rosszul is elsülhetne... Na, majd hozza a helyzet.
A pólóm esete zökkent ki úgy igazán, de a srác elintézi helyettem. Egy kedves mosollyal bólintok, köszönetképp. Lehet, kissé szűkszavú vagyok, ami azt illeti, nem szoktam ilyen lenni, de van valami abszurd ebben a szituációban.
Ahogy előveszi a sötétségport, rögtön vidám-cinkos mosoly terül szét arcomon. - Ó, látom, készültél! - nyomban ki is kapom a kezéből a kis csomagot. - Még sosem használtam ilyet, de mindig ki akartam próbálni. - vizslatom örömmel, majd eszembe jut egy korábbi gondolatom, és újból felpillantok a mellettem ülőre.
- Szuper ötlet! Viszont, ha már így benne vagyunk a mókában - fogok bele ártatlan arccal - , neked hogy tetszene, ha elmaradna ma a tanítás? - biccentek egyet a tanári kar asztala felé, remélve, hogy érti, mire gondolok, közben pedig összeszedem az első üres kupát, amit találok az asztalon. - Ha ügyes vagy, még szórakoztatóbbá tehetjük ezt az egészet, mint elsőre gondoltad. Csak annyi lenne a dolgod, - mutatom meg a kupát, majd töltök bele valamennyit a földön talált üvegcséből. Nem valami kicsi ahhoz képest, hogy mi van benne, és még a szer fele is tekintélyes adag. Legalábbis, ha olyan, mint amilyet a kedves nővérkémmel itattak meg pár éve... Hú, rémes volt. Akárcsak ezek. Ráadásul napokig tartott. Valamennyit áttöltök a folyadékból a kupába, de hagyok az üvegben annyit... Nos, nagyjából egy fejadagot. Szükség esetére. Sose lehet tudni... Ezután az üvegcsét egyik kezemmel visszacsúsztatom a zsebem mélyébe, míg a másik, a fiú felől levő kezemmel átnyújtom a kupát a Rellonosnak - hogy ezzel odamész a tanári asztalhoz és elosztod a kupa tartalmát az italaikba, amíg én elterelem a figyelmüket. Szerintem egy ideig eltart majd a hatása. Én itt megvárlak, ha visszajöttél, mehet az éjszakai jelenet is. - nézek rá vidáman, lélekben már készülve a kacagástól fájó hasra. Most már egész szép kilátásokkal telinek tűnik a reggel, a néhány perccel korábbi felálláshoz képest. Már húzom is elő a pálcámat, gyomromban izgalommal telve, mert hát mégis tanárokat fogunk megtréfálni. Néhány suhintással átveszem az uralmat pár szív és girland felett. Két emberalakot alakítok belőlük, melyek látványos mozdulatokat téve két oldalról megkerülik a tanári asztalt, hogy mögötte szerelmetes táncot lejtsenek egymással. Nem egyszerű ennyi tárgyra koncentrálni egyszerre, de fiatalabb koromban egyik kedvenc játékom volt különböző tárgyak lebegtetésével történeteket alkotni, így egy pár fokkal egyszerűbb a dolgom.
Mindeközben reménykedek, hogy a tanárok a diákságnak hátat fordítva figyelik majd a kedves kis jelenetet, elérve ezzel, hogy ne érzékeljenek majd ottan, az asztal túloldaláról semmit abból, amit mi itten, az asztalon innen - vagy épp rajta - művelni fogunk. Vagyis inkább bajtársam. Mert hát én minden szó nélkül is készpénznek veszem, hogy aki ilyen cikkekkel a zsebében mászkál a hétköznapokon, az bármikor kapható egy kis tanárokkal való viccelődésre is.
Ha vállalta a rábízott küldetést és visszatért, újból egymás mellett ülve nézzük a párt, én pedig cselekvésre készen markolok rá a kis poros csomagra. Azonban ennek meg kell adni a módját. Rásandítok a fiúra, aki valami okból még mindig látványosan közel tartja magához a poharát. Elég furcsa. Mint aki vigyázza. Tulajdonképpen, körülnézve el kell ismernem, hogy érthető módon, de... Ó. Hát persze. Nos, ha te is, én is. - fogalmazom meg magamban, majd szemébe nézve, arcomon elégedett félmosollyal emelem koccintásra a poharam. - Boldog Valentin-napot! - majd kortyolok kettőt, és mindvégig tartva a szemkontaktust, végül jó erősen - meg persze jólesően - földhöz vágom a poros-zacsit, sötétséget  borítva ezzel az egész Nagyteremre.

Anastasia

,,Egy kutatás fontossága néha felülírja a szabályt.'' Végül is, ez eléggé néhának, tekintve, hogy a helyzetem igencsak egyedi. Ráadásul először szegek szabályt a Bagolykőben - a tény pedig, csupán a napokban érkeztem, a helyzetet tekintve abszolút mellékes.
A hölgy szemügyre veszi, mivel igyekszem gyarapítani ismereteim e kései órán, és nem is mond rá semmit. Mit is mondhatna? Intelligensnek tűnik, feltehetően már rég összerakta a puzzle közepét legalább. Az igazat megvallva, jelen pillanatban különösen értékelem diszkrécióját.
Vagyis, értékeltem, amíg meg nem szólalt mégis. Bár ez a megnyilvánulás inkább volt együtt érző, mint gúnyos, vagy igazából mint akármi más, és mégis rendkívül nyílt és tárgyilagos.
- Köszönöm. - mondom, kissé meglepve. Jelenlegi küllemem ellenére valóban valódi büntetésre számítottam. Végül is, nálam sokkal rosszabb sorsú diákok is kiérdemelték már, vagy tévedek?
- Értettem! Igyekezni fogok a későbbiekben. - Ígéretet nem teszek, mert esélyes, hogy lesz még ilyenre precedens. Minden esetre az esetleges büntetőmunka nem ijesztene el. A ,,kétkezi munka erősíti a jellemet'', ahogy nagyapám mondotta mindig. Nos, erről nem nyilatkozhatok, minden esetre annyi biztos, hogy ha kétkezi feladatot kell ellátnom, nekem az általában felüdülést jelent. Olyankor érzem igazán, hogy van időm magamra, a lelkemre, gondolataimra. Alkalmat ad a fejben történő rendrakásra is.
- Azt hiszem, ki fogom bírni valahogy. - mosolygok már én is a velem szemben helyet foglalóra. Eddig kifejezetten szimpatikusnak tűnik. Valóban hálás vagyok neki a megértésért, még ha kicsit vágytam is a munkára. Most azonban, ahogy beletemetkezik a dolgába, és én is visszatérek az enyémhez, újból szembesülnöm kell a kilátástalanság érzésével. Hogy még se adjam át magam neki teljesen, egyszer csak megrázom magam, és hirtelen felindulásból előszedem a farzsebembe rejtett noteszom és tollam, miket már korábban a megfelelő méretűre zsugorítottam annak érdekében, hogyha így ébrednék, ne maradjak íróalkalmatosságok nélkül. Nyomban körmölni is kezdek, leginkább jegyzeteket bájitalokról, bűbájokról, füvekről, mindenről, aminek köze lehet a méretváltáshoz. Eleinte csak a növesztők neveit, illetve ha van nekik, más fontos tulajdonságit jegyzem le, később már a kicsinyítőket is. Ki tudja, talán ott rontom el mindig, hogy csak a növekedésre koncentrálok a helyett, hogy a zsugorodás módjait és miértjeit kutatnám... Igen, ez lehetséges... - állapítom meg és rögvest neki is veselkedek a kicsinyítő hatású bűbájok kikeresésének. Már találtam ki ki is írtam pár dolgot, mikor tüsszentésre leszek figyelmes.
- Egészségére! - pillantok fel a papírból, de mikor vissza hajolok, ismét tüsszent. - Egészségére! - mondom ismét, majd megismétlem harmadszor, de mostanra teljesen kizökkenek. Leteszem a tollam, és újból az ismeretlen hölgyre figyelek. - Kívánjon valamit! - mondom mosolyogva, mert ugyan a tüsszentés nem kellemes, három egymás után következő hapciért jár a keksz kívánság. De nem állok meg ennyinél. Mostanra annyira telegyűlt a fejem, hogy kénytelen vagyok kicsit mást csinálni, ami valamilyen tekintetben aktív, ellentétben a bambulással, de nem is kapcsolódik a könyvhöz meg a témához. S ugyan a világért sem zavarnám meg jótevőmet éjszakai teendői elvégzésében, de ha már úgyis megszakadt a koncentrációja, kihasználom az alkalmat.
- Megkérdezhetem, hogy ön miért van itt ilyen későn? - kérdem oldalra döntött fejjel, őszinte érdeklődéssel. Valóban kíváncsivá tett, mert ahogy elnézem, valóban nem valami sűrű a könyvtár forgalma ilyenkor, vagyis talán a hölgy is valamilyen égető problémával érkezett. Ki tudja, talán tudnak segíteni egymásnak...

Zétény
[zárt]

- Nem kitalálni kellett volna, csak nem túlgondolni. – mosolygok. Viccesek az emberek, mindig ezt csinálják. Ha mondasz nekik valamit, már azelőtt kikérik maguknak, mielőtt bármi sértő tartalom lenne benne, mert már zsigerből belekombinálják.
- Ügyes gyerek vagy te, látom rajtad. Meg fogsz birkózni a feladattal. - felelem némi szarkazmussal a csipkelődésre. Van egy stílusa a szépszeműnek, meg kell hagyni, de ma valahogy pont erre van szükségem. Vagyis, az elmúlt hetekben már erre lett volna. Illetve hónapokban. Így pontosabb. – Ne aggódj, drága, nem rád fogok figyelni. Amíg odavagy, én intézem a többit, te csak várd ki a megfelelő pillanatot. – mondom egy huncut félmosollyal.
Ahogy nézem elsétálni, továbbra is ott motoszkál fejemben a gondolat, hogy szívesen megnézném őt bódultabb meg boldogabb állapotban. Van benne valami furcsa, talán a stílusa, vagy a markáns arca teszi, akárhogy is, érdekelne, hogyan hatna rá a bájital. Nem biztos, hogy pont úgy, mint erre az üresfejű csapatra. Minden esetre most az elterelésre vagyok kénytelen koncentrálni, a fiú ráér később. Talán a tesóimnak mégis igazuk volt, tényleg rossz házba keveredtem... Legalábbis ők mindvégig arra fogadtak, hogy velük ellentétben engem a Rellonba osztanak majd. Valamikor bizonyára így is lett volna, még 14-15 éves koromban. Ha akkor kerülök ide, kétségtelenül igazuk lett volna, de az elmúlt pár hónapban túl sok minden változott. Bár így sem az ő házukban kötöttem ki.
Megvárom, míg a kékszemű akciója végeztével kellő távolságra kerül a tanári kartól, majd a táncoló párból egy egybefüggő, a tanári asztal feletti egybefüggő spirált kezdek keringetni a szívekből, végül egy rájuk hulló szívesővel fejezem be a műsort.
Mint aki jól végezte dolgát, fészkelődni kezdek, kissé kifordítom a székem a másiké felé, így jobban ráláthatok az egész teremre és társaságomra is. Gondolok egyet, és gyorsan, míg a szépszemű a többi Rellonossal van elfoglalva, fogom az üvegcsét, lecsavarom a tetejét és állítva beteszem a széke alá, hogy könnyebben elérhető legyen számomra, ha úgy döntök, használni fogom. Kényelmesen hátra dőlve, már keresztbe tett lábakkal ülve várom őt vissza.
- Nos, meg vagy elégedve a műsorommal? – kérdem az uraságtól, közben már a következő akcióra készülve a pálcám az ölembe teszem, hogy megmarkolhassam helyette a poroszacsit.
Mikor már majdnem megindítom a mozdulatot, veszem észre, hogy a másik mennyire ügyel poharára, és hogy oda-odasandít az enyémre. Hát így állunk. Azt már megtanultam az évek alatt - magamból és másokból kiindulva is -, hogy ha valaki valami rosszban sántikál, hajlamos abban az időben védekezésbe is fogni. Persze az ilyesmi nem feltűnő, de elég eleven fiatal voltam, igencsak élénk fantáziájú társasággal megáldva. Ráadásul, ha az ember lánya már kijárta a gimit, de nem ám bejárósként, hanem egy igen picuri albérletben, felügyelet nélkül, fiúkkal-lányokkal vegyesen élve, nos, sok érdekességet tapasztal meg az unatkozás ellenszere gyanánt egymás ellen minden létező csínytevést kitaláló fiatalok mellett és –ként. Lényeg a lényeg, az érzékeim igencsak kiélesedtek, ha csínytevésről van szó.
Megfogom hát poharam, abban a hitben, hogy ha végig kezemben tartom, nem fog kísérletezni semmivel a sötétben. Így legalább koccintunk is, az úgyis olyan jól illik az összképhez.
A sötétség beálltakor feltörő hangok egyre nagyobb zűrzavar beálltára engednek következtetni, főleg, mikor már pár lány sikongatni is elkezd, és székeket hallok felborulni. Megmosolygom a szituációt, de egyelőre másra koncentrálok. Érzetem én, hogy kelleni fog még nekem az a bájital. Még a világosság visszaállta előtt magam elé képzelem az üvegcsét, felé mutatok a pálcámmal, és elmormolom a varázsigét. Feltűnésmentesen lebegtetni kezdem, egyenesen a szépszemű háta mögé. Szerencsémre nagyon magával ragadja a körülmények látványa, és épphogy, de van időm észrevétlen a kezében tartott poharába csurgatni a folyadékot. Majdnem le is bukok, mert mikor éppen vigyorogva ellebegtetem az üvegcsét, felém fordul egy pillanatra, de csak azért, hogy mutasson valamit. A siker örömére és a káoszra én is felszabadultan nevetni kezdek. Nem semmi, el kell ismernem, valóban jó ötlet volt a sráctól a por.
 A sérülteket látva valahogy nem tudom sajnálni őket, elvégre az én lelkivilágom is határozottan sérült korábbi látványuktól, bármilyen szép dolog is a szerelem. Apropó, szerelem. Odasandítok a tanárok felé, ahol közel sincs akkora zavargás, mint a diákok körében. Nyilván megszokták a hirtelen állapotváltozásokat, mert nyugodtan ülve szemlélik a történteket, míg némelyikük elkezd furcsán viselkedni, és igen mély egymásra figyelő diskurzusba folyni. Valószínűleg a bájital hatása.
A kedvencem egy párocska, ahol a fiú épp ölelve csókolná a lányt, a csajszi meg teljesen bepánikolva vinnyog, mert észrevette, hogy eredetileg nem annak a csávónak a társaságában volt, de ezt szerencsétlen képtelen lekommunikálni. Mindeközben a hölgyemény valódi párja a földön fekve simogatja a fejét, csávókám nője pedig hisztérikusan fakad sírva a látványra, hogy kedvese megcsalja, és karjaival össze-vissza csapkod maga körül. Persze mindez egyetlen pillanat alatt leszűrhető a jelenet intenzitásából és a személyek elhelyezkedéséből.
- Figyeld azokat a szerencsétleneket. – böködöm meg Zétényt a pálcámmal, majd az illető csoportra mutatok. Szó szerint folyik a könnyem a nevetéstől, láthatóan még a mellettem ülőnél is jobban élvezem a helyzetet. Miután a nép összeszedi magát, és megnyugszik, nekem még mindig beletelik kis időbe, míg be tudom fejezni a nevetést és letörlöm az utolsó könnycseppet is, de nem csoda, ebben a nevetésben nekem hihetetlenül sok feszültségem szabadult fel.
- Hú, erre kimondhatatlanul nagy szükségem volt! - válaszolom arcomat fájlalva a még mindig tartó vigyorgástól. - Hónapok óta nem nevettem ilyen jót. Sajnálom, hogy vége, el tudtam volna nézni még egy darabig. - mondom, de tudom, még nincs vége a mókának. Legalábbis részemről. Ahogy koccintásra emelem poharam, egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy talán nem szép ezt tenni azzal, akinek a reggelem ,,jó'', meg egyéb pozitív jelzőit köszönhetem, de hát ez van. Én se gondolhatok mindig másra. Kihasználom a koccintás illemszabályait, és végig kék szemeibe nézve, mit sem sejtve belekortyolok italomba. Közben próbálom szeme kifejezésének minden apró rezdülését elkapni, látni, milyen átmenettel és hová fog vezetni a változás az érzelemvilágában, amit italának hozzáadott tartalma vált majd ki belőle. Még sosem láttam, hogyan jut át az ember ezen a folyamaton, mindig csak a végkifejletet láttam, de igazán még mindig az érdekel, milyen lesz a Rellonos egyéni reakciója az egészre.
Ahogy a srác arckifejezését tanulmányozom, hirtelen valamit magamon kezdek érezni. Vagyis magamban. Nem gyors, kimondottan lassú folyamat, de változás, méghozzá markáns, épp annyira, mint a kékszemű arcának vonásai. De bármilyen élesek is, neki kimondottan jól állnak...
Ó, tessék, most jól behúzott a csőbe. - állapítom meg kissé kétségbeesetten, de már későn; a folyamat elindult, és csak átvészelni lehet, visszacsinálni már nem. - Te aztán elképesztően sunyi egy srác vagy. - mondom összehúzott szemmel, kihasználva, amíg még tudok neki ,,gonoszakat'' mondani. Nem, nem hagyhatom, hogy legyűrjön ez a fránya bájital!

Brigi és Zétény
[zárt]

- Egyszerű, mezei mozgató bűbáj, táncoltató ártással keverve, csak több tárggyal egyszerre. Ha eléggé rákoncentrál az ember, nem csak a pálca mozdulatára reagálnak a lebegtetett dolgok, hanem egy elképzelt mozdulatsort is képesek megcsinálni, egymástól látszólag függetlenül. - magyarázom elégetten hátradőlve székemben, szemlélve a környezetem. - Persze minél könnyebbek, annál jobban megvalósítható. Anyukám tanította annak idején. Bár időbe telik ráérezni és megtanulni, nekem is nagyon kell koncentrálnom ilyenkor, de egyik kedvenc játékom volt ez fiatalabb koromban. - ez már felesleges információ, magam is tisztában vagyok vele, pusztán annyit akartam vele érzékeltetni, hogy sokat érdemes gyakorolni ezt a többek szerint semmire se jó varázslatot a sikerhez.
- Támogatom a gondolatot. - vigyorgok. Az utóbbi időben nem nagyon szoktam gonoszkodni az emberekkel, ismerőseim többsége kifejezetten kedves természetűnek talál, de mostanság kimondottan jólesik kiengedni ebből az állapotból. Egyesek azt hihetnék, két külön ember személyiségével áldott meg a sors, mert furcsa mód ugyanannyira tudok lelkesedni az idegen emberek napjának feldobásáért mint megvicceléséért. Főleg, ha nem egyedül teszem. Érdekes dolgok ezek.
Ahogy a szépszeműt fürkészem, egyszerre kerít hatalmába a korábbiakon is túlmutató jókedv és balsejtelem. Kezdem felismerni, hogy magával ragadó szépsége nem önnönmagának köszönhető, és hacsak az általam felhasznált üvegcsének tartalma nem saját kupámban landolt - márpedig az kizárt dolog -, könnyelmű áldozatává estem a saját tréfámnak, más keze által. Nem, ezt nem hiszem el. Nem lehetek ilyen gyenge és oktalan... Nem, én sose vagyok ilyen.
Nem kellemes felismerés, mondhatom, és az se esik jól, hogy megjegyzésem nyilvánvaló nemtörődömséggel hagyja figyelmen kívül velem együtt. Belső sopánkodásom ellenére haragom némileg enyhíti azonban a finom, kimondottan kecses mozdulat látványa, amivel az ifjú úr a sóért nyúl, hogy aztán engemet elhagyva - mert tényleg ilyen drasztikusan élem ám meg helyváltoztatását - vigye oda a szemben ülőnek, és helyet foglaljon mellette.
Mint aki teljesen megfeledkezett róla, hogy ő tehet minderről, úgy fürkészem  a másik körül legyeskedő szívszerelmem - igen, erős a kifejezés, de sajnos az érzés is kezd azzá válni -, és a fekete boszorkányt, aki egy fél mondattal elbűvölte az én Zéténykémet. Te jó ég, Zétényke? Mi lelt engem? A jelenetet elnézve, a gyomromból indulva valami rendkívül kellemetlen érzés vonul át végtagjaimon, mintha valami minden egyes sejtemet halálra akarná szorongatni, de a kínzás elhúzása kedvéért elképesztően lassan csinálja.
- És benned kit tisztelhetünk? - kérdem magamra mosolyt erőltetve a fekete boszorkánytól, a lehető legkedvesebb hangomon. Hogy mennyire volt is az, nem igazán tudom eldönteni, mert mindeközben saját magam büszkeségével viaskodva próbálom elhessegetni a rám törő, szerelemtől lila és féltékenységtől zöldes-sárgás ködöt. Persze sikertelenül, emiatt pedig egyre idegesebben markolászom átokszórásra kész pálcámat.

Anastasia

- Ó, ne tessék félni, a triplatüsszentés kívánság mindig valóra válik! De nagyon pontos megfogalmazást igényel, nehogy kijátssza az embert. A tüsszentés huncut dolog ám. - figyelmeztetem jókedvűen, mert mikor ilyenkor kívánásra ösztökélem az embereket, általában nem örömteli mosollyal, hanem rosszalló szemöldökráncolással jutalmaznak meg. Egyre szimpatikusabb a hölgyemény számomra.
- Ránk gondol? - pillogok meglepetten. - Érdekes. Nálunk Székelyföldön ha csuklik csuklik az ember, mindig azt mondják, valaki emleget. De ezt így még nem hallottam. - Kíváncsi lennék, milyen tudományok bújnak meg az efféle mondások eredetét képező hiedelmek mögött. Ki tudja, lehet egyáltalán nem igazak, de ha ennyire elterjedt, talán mégis lehet bennük igazság. - Viszont akár így van, akár nem, azt így se-úgyse tudjuk meg, hogy ki emleget vagy gondol ránk ilyenkor. - morfondírozok fennhangon. Pedig milyen jó is volna, nekem legalábbis. Csak sajnos azzal az is együtt járna, ha én beszélek valakiről, azt a valaki is megtudná, nem csak a traccsparter és gondolom, annak már nem csak én, hanem a helyemben senki sem örülne. Bár, ha így működne, az volna a természetes és tán fel se vetődne, hogy ez így, ilyen formában kellemetlen. Jaj, túl késő van már, ha így folytatom, sose keveredek ki ezek közül a gondolatok közül...
- A lélek? - nézek fel kissé meglepetten a hölgyre. Hirtelen jött a kérdés, bár ha azt veszem, én milyen képtelen gondolatokkal élek eme kései órán (is), teljesen rendben van ez így, és némi nyugalommal tölt el, hogy nem csak én töprengek ilyen elrugaszkodott dolgokon. - Egyikben sem. - vágom rá szinte azonnal, ahogy a kérdést értelmeztem. - Mármint szerintem. - teszem hozzá gyorsan, mert hát nem vagyok tudós, nem tudhatom biztosra, de így, előzetes kutatás vagy bárminemű képzésnek híjján teljesen biztos vagyok válaszomban.
Habár jobban belegondolva, tudhatja ezt egyáltalán bármely ,,tudós'' biztosra? Egyáltalán milyen ,,tudós'' kutatja ezt?
- Ó, kérek szépen! - csillan fel a szemem a kakaó említésére. Jól fog esni az agyamnak, meg úgy mindenemnek. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára. Pár pillanattal később már boldogan szippantom be az édes-kesernyés nedű illatát, majd megemelem a velem szemben ülő felé. - Egészségére! Mmmm, ez elképesztően finom! - mondom hálásan, ahogy meg is ízlelem. Úgy érzem, már olajozott agykerekekkel térhetek vissza a megkezdett témánkhoz.
- Szerintem a lélek nem teljesen fizikai természetű, nem úgy anyag, mint a testünk... Nos, bármelyik része. Vagy bármilyen tárgy bármelyik része. Változékony, képlékeny, több síkon jelen levő, energiával rendelkező intelligens, érző és gondolkodó dolog, ami egyszerre anyagi és egyszerre független minden fizikai valóságtól. Mindenhol ott van bennünk, teljesen átjár, elér a testünkön kívülre is, és mégsem található meg egyetlen szervünkben sem. Szerintem a lélek egy olyan... Valami, ami külső segítség nélkül a testbe zárt értelem számára felfoghatatlan és megfogalmazhatatlan. - ahogy az én megfogalmazásom is kissé talán nehézkes, viszont társalkodótársam nyilván megérti, hogy az általa felhozott témáról nem lehet oly könnyeden gondolatokat megfogalmazni, mint arról, milyen ételnek van helye egy adott egyén gyomrában, annak ízlése szerint és milyennek lehetőleg több méterre tőle.
- A könyve mit ír erre a kérdésre? - érdeklődöm. - És ön mit tetszik gondolni erről, függetlenül a könyvtől? - ez az, amire főképp kíváncsi lennék, bár most, hogy ez a téma feljött, igazából mindkettő érdekes lehet. Valójában kimondottan örülök, hogy a hölgy feldobta a témát, magamtól valószínűleg sosem jutott volna eszembe.

Brigi és Zétény

Elmondhatatlanul zavar a jelenlegi helyzetem. Leültem ide, a Rellon asztalhoz abban a reményben, hogy szépen nyugodtan, minden atrocitástól mentesen falatozhatok reggeli címszó alatt, hogy aztán energiával telve mehessek a dolgomra. Erre tessék. Naivabb nem is lehettem volna.
Némi görcs alakul a gyomromban, ahogy a szépszeműt nézem a barnaság körül legyeskedni. Nem is tudom, mi idegesítőbb, a látvány, vagy a tény, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőlem. Fogaimat összeszorítva próbálom kitisztítani az elmém, mint ahogy némely, már túlon-túl görbére sikeredett éjszakákon szoktam, mikor hirtelen leülve elönt az érzés, hogy ez már sok, a tévképzettel, hogy elég akaraterővel kiugorhatok ebből a homályos és képlékeny állapotból. Annyira elhiszem, hogy már szinte fizikai fájdalmat okoz a kudarc a felismerésben, mi szerint bármennyire akarom és koncentrálok, még mindig nehézkes a fókusz, élesek az érzelmek és túlontúl gyorsan pörögnek a képek... Ez is olyan. Próbálom kikapcsolni, de nem megy, a halvány sejtés ellenére sem, hogy lehetne ez másképp is, mert volt ez másképp, ennek a ténynek tudatában pedig még él bennem a remény, hogy lesz is még másképp, úgy, mint akár csak tíz perccel ezelőtt... De akkor miért nem tudom kikapcsolni? Csak egyre idegesebb leszek attól, hogy fáj, nem engem ugrál körbe és magasztal az egekig szemeivel és szavaival, hanem a lányt, aki úgy csörtetett a mi kis társalgásunkba, mint a medve a tusnádfürdői nyaralónkba a mézért.
Öt éve... Azt mondta, öt éve jár ide. Hm. Akkor mindennek tetejébe az osztálytársam. Jó tudni.
A jelenetet nézve némi daccal mozdulatomban húzom magam elé a korábban eltolt tányérom, és újabbat harapok reggelim eddig meghagyott maradékából. Nem, azért sem vagyok hajlandó elmenni. Egyedül érkeztem, nem távozok csak azért, mert a kék szemek találtak másik, ténylegesen zöld mezőt maguknak. Plusz a féltékenységtől megéheztem.
- Bizony. És én vagyok az a Farkas is. - jutalmazom, ezúttal némileg őszintébb mosollyal szívem és eszem elrablójának elrablóját a beszólásért, mert eléggé beletrafált a lelkem, még ha nem is egészen így képzelte. Mi tagadás, a ráérzőképessége valamelyest működésben van.
Ettől viszont nem lett szimpatikusabb, sőt. Csak egy újabb ok, amiért az én drágám közelebb akar furakodni hozzá, megérinteni, szinte a lány bőre alá akar bújni. Nem. Az nem lehet. Nem bírom tovább ezt a látványt.
Sajnos a rágás nem foglalt le kellőképpen, és a pálcám lassan összetörik a kezem ideges szorításától. A pálcám. Nos, a lánnyal nem tehetek semmit, ha nem akarom, hogy még ennél is jobban körüllepje, mint valami takaró, így bármennyire fáj a lelkemnek még a gondolat is, de a kékszeműt kell lekapcsolnom valahogy. Körülnézve, nem messze tőlünk egy levesfazekat pillantok meg, benne valami rózsaszín lével - Talán cseresznyeleves? Mindegy is... -, és nyomban megszületik a nem túl elegáns, de annál hatásosabbnak tűnő gondolat a fejemben.
Némán, a lehető legfeltűnésmentesebben varázsolni kezdek. Megemelve a fazekat a velem szemben ülők háta mögé lebegtetem, amit szinte senki nem vesz észre, vagy ha igen is, van jobb dolguk is, mint holmi lebegő fazekakkal foglalkozni. Amikor a fazék már Zétény fölött lebeg, célja beteljesülését várva, némileg habozni kezdek. Sajnálom szegény fiút, a jóképű pofiját és gondosan rendezett frizuráját, de elég a boszorkányra pillantania, hogy sértettség erőt vegyen rajtam.
Szabályosan a fiú fejébe húzom a fazekat, minek teljes tartalma a fiú nyakába ömlik. Hirtelen ötlettől vezérelve gyors ragasztó bűbájt is elmormolok magamban, abban a reményben, hogy ilyen bódult állapotban időbe telik neki levarázsolni fejéről a fazekat, és addig se kell nézegetnem a másikra emelt szerelmetes tekintetét.
- Jaj, Zétény, jól vagy? - pattanok fel ültő helyemben, a teljesen döbbent ábrázattal, mintha számomra is váratlan lenne az előállt helyzet. Oké, azt már most kezdem sajnálni, hogy így egyáltalán nem nézegethetem...