A kastély felé sétálva furcsa, édeskeserű érzések kerítettek hatalmukba - minden megtett lépéssel erősödtek és ahogy feltekintettem a hatalmas épület sziluettjére, szinte varázsütésre idéződött fel minden. Öt évet töltöttem el ezen falak közt, öt semmihez sem mérhető évet, ami alatt olyan dolgokat és embereket ismertem meg, akik örökre megváltoztatták a világomat. Azelőtt nem volt ilyen nehéz ide visszatérni, hiszen ha jöttem, vártak, vagy ha nem is, de megörültek nekem, hozzám vágtak egy-két nekem őrizgetett sértést meg kiadagolták a számomra rezervált maró gúnyt... Az utóbbi évben nem bírtam magam rávenni, hogy visszatérjek ide, a temetés után képtelen voltam átlépni a küszöböt, még a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy...hogy nincs többé. És annak sem, hogy a tűz emésztette el.
Most mégis, megtorpanás nélkül lépek be a nehezen nyíló hatalmas kapun, csak hogy körülnézve megállapítsam, egy lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül. Ha lenne órám, rápillantanék, de szerintem nem véletlen, hogy sosem bíztak a gondjaimra ilyesféle érzékeny, könnyen elveszíthető ketyerét - így csak abban vagyok biztos, hogy időben indultam, így valószínűleg korábban érkeztem a kelleténél. Nem baj, legalább megtehetem, amit régóta tervezgetek már, tudom is, merre van az a folyosó, de minden lépéssel nehezebbé válik megtenni a távot. Aztán egyszercsak ott állok a tablónk alatt és nézem az ismerős arcokat, miközben tüdőmből kiszorítja az összes levegőt az érzés, ami marokra fogja lényemet. Tavaly lett volna a találkozó, öt éve annak, hogy levizsgáztunk, és bár szétváltak útjaink, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Shizu, aki mosolyogva int, óvónéni lett; a világfájdalmat tettető, de csillogó szemű Neko gyakran megfordult nálam látogatóban; a mindig morcos Rent pedig kéznyújtásnyira éreztem a iskolában. Hogyan sodródhatott olyan rövid idő alatt olyan messzire? Még ismerhettem Eirit, még itt jártam, amikor Seren irodájának fele gyerekkuckóvá változott, aztán egyszerre mindketten eltűntek. Tudom, hogy talán sosem tekintett igazán barátnak, vagy nem közelinek, de azt hittem, jobban tudok rá vigyázni és annak érzése, hogy cserben hagytam, sokáig nem hagyott nyugodni.*
- Sajnálom, Ren.-*Tétován cirógattam meg az üreglapot, a rámán pihentetve lecsúszó kezem. Mint később megtudtam, számos emberrel volt körülvéve, akik megpróbáltak neki segíteni, akik figyeltek rá, de ez sem bizonyult elégnek. Csak abban reménykedhetek, hogy most ott van, ahol a kislány, és hogy a démonai nem tudják többé elérni.*
- Kinek fogom így elküldeni az ujjam, ha leharapja egy sárkány?-*Néztem szomorkás mosollyal a szigorú arcvonások tulajára, aki csak vállát megvonva méregetett tovább, valószínűleg sajnálva, hogy nem sértegethet. Eléggé belemerülhettem a tablónézésbe és a nsoztalgiázásba, mert merengéseimből egész közelről hallatszó lépések zaja riasztott fel - kíváncsian fordítottam fejem az érkező irányába.