Fight Club (1999)
A változatosság kedvéért teljesen józan voltam. Igaz, nagyon nehezen tartottam távol magam a kedvenc kis tasakomtól, de lassan a készlet is elfogyott a hónapra, meg a kedvem is jobb volt, mint általában. Arról nem is beszélve, hogy Ádámot vártam, hogy a beígért filmezést végre tető alá hozzuk. Azt beszéltük, hogy az utolsó óránk után a folyosón bevárjuk egymást, és együtt foglaljuk be a levitás mozitermet - akkor is, ha valakik épp bent romantikáznának, mert rohadtul leszartam. Arra viszont nem számítottam, hogy esetlegesen felfigyelnek rám az emberek. Pontosabban egy bizonyos. Milán.
A férfi azonnal a falhoz passzírozott, és a fülembe kezdett suttogni. Valószínűleg le akart smárolni, csakhogy elfordítottam a fejem.
- Most nem, Milán. Egy másik délután talán. Dolgom van - válaszoltam neki, de a szemébe nem mertem felnézni. Talán túlságosan ismerős volt a helyzet. A beszorítottság érzése. Lehunytam a szemem, ahogy újabb szavakat suttogott, és kezével a mutatni kezdett. Először csak a karomat simította végig, majd mikor azt elkaptam, a derekamnál fogva rántott közelebb. A mellkasán megtámaszkodtam a tenyeremmel, hogy el tudjam tolni.
- Értsd meg, hogy most nem - mondtam egy fokkal határozottabban, és fészkelődni kezdtem masszív, izmos karjai között. Csak nem tágított. Ajkai utat törtem a nyakamhoz, és csókokkal kezdte behinteni. A folyosón elhaladó emberekre néztem, segélykérően próbáltam találni legalább egy valakit, aki akár csak visszanéz rám, de mindenki inkább a plafont nézte vagy a földet. Egyedül voltam, ahogy mindig. Bassza meg.