Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | a folyosó elején | x



Valami egészen különös leng most körbe. Nem egyszerűen vidám vagyok és nem is a szokásos értelemben vetten kicsattanó. Jellemez valamiféle határozottság, a földön két lábbal állás. A fejem is mintha feljebb szegve tartanám. Nem arrogánsan, nem önimádóan és aki nem ismer annyira, talán észre sem vesz változást. Viszont, aki igen, annak bizony feltűnik, hogy van velem valami. Mondhatjuk: erőt sugárzok. Eddigi önmagamhoz képest biztosan.
Ezzel a céltudatos habitussal lépek a hangos folyórészre is, pedig egyébként nem tartok kifejezetten sehová. Csak járkálok a kastélyban egyelőre. Vége a mai utolsó órámnak, egy jó kis Bájitaltannak és még nem feltétlen döntöttem el, hazamenjek-e egyből vagy maradjak kicsit. Nem sejtem, hogy az élet hamarosan megoldja magát. Önfeledt barangolásom közben ugyanis meglátom valahol a folyosó közepe tájékán a barátnőmet. Igen, ez a szőke hajzuhatag, ez a járás, ez az alkat nem tartozhat máshoz. Egyből elszélesedik egy vigyor az arcomon.
- Lau! - szólok utána, gyorsítva lépteimen. Talárom lebeg utánam.
- Laura! - emelek hangomon, hiszen ráébredek, a portréktól képtelenség bármit hallani itt. Nem csoda, hogy még ez a második próbálkozásom sem jár sikerrel.
- LAURA! - üvöltöm mostmár, kezemet a szám mellé tartva, mintha ez segítene a dolgon. Egy Sonorus megoldhatna mindent, viszont az csak most fogjuk venni majd.
- La... - kezdem a sokadik kísérletet a szólongatásra, ám mostmár annyira kiáltva, hogy a torkom nem bírja és a közepén köhögni kezdek, ami olyan viccesen jön ki, hogy nevetésbe fullad. Nem bírok tovább menni tőle, lehunyt szemmel, felhúzott vállakkal röhögök a folyosó közepén. Kezemet hasam tájára nyomom, mert már most érzem, hogy fájni kezd a rekeszizmom. Tudjátok, vannak ezek a pillanatok, amikor történik veled valami és egyszerre látod magad kívülről, hogy ez hogyan festhettet egy külső szemlélőnek és hát sokszor igazán szórakoztatóan. Most is ez van. Mást nem nevetnék ki ezért, ha meglátom, hogy annyira üvölt, hogy köhögőrohama lesz, viszont magamon igazán viccesnek találom. Jót derülök és nem bírom abbahagyni, pedig szeretném utolérni a lányt. Páran elsétálnak mellettem, a zajongó festmények miatt fintorogva, és amikor meglátnak engem, furcsállva összenéznek, hogy ezt meg mi lelte. Amikor elkapok egy-egy ilyen pillantást, csak mosolyogva megrázom a fejem vagy legyintek, hogy jól vagyok. Közben próbálom rendezni magam. Egyelőre nem nagyon megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | a folyosó elején | valahogy így: KATT | x



Naja, talán nem is rossz, ha páran azt hiszik, hogy mondjuk megátkoztak. Ez elfogadhatóbb indok lehet a legtöbbek számára, mint az, ami a valóság. Érzékelem, hogy mintha valaki megint felém tartana: Lau közeledik. Picit abbamarad a nevetésem, ahogy megörülök ennek a ténynek. Mivel ott áll előttem és úgy kérdez kiáltva, így értem, amit mond, viszont, ahogy szóra nyitom a szám, hogy feleljek neki, eszembe jut az előbbi és mulatok tovább. Vállaim rázkódnak, kicsit kezembe temetem arcom. Már csinálhatok ilyet, nagyon keveset van rajtam a szemüveg mostanában. Szerintem lassacskán ugyanúgy fogok látni vele, mint nélküle. Elég az hozzá, egy-kétszer még próbálok felelni a szőkeségnek, mindhiába, mert mindig derülés lesz a vége. Rázom is fejem, kezem bocsánatkérően. Mindjárt okés leszek, komolyan.
- Igen, csak megláttalak és kiabáltam utánad, de elcsuklott a hangom és köhögni kezdtem és nagyon vicces volt - magyarázom emelt hangon, a végébe még picit belenevetve. Nem nagyon izgatom magam olyan apróságokon, hogy ez így elmesélve talán egyáltalán nem hat tréfásan. Tudom, Lau érteni fogja és még ha ő nem is találja ezt röhej tárgyának, elfogadja, hogy nekem az volt abban a pillanatban. Főleg, hogy látszik is rajtam, nekem mennyire tetszett, az meg ugye ragadós.
- Hallottad, hogy szólítgatlak? - érdeklődöm meg, tovább ordibálva kedélyesen. Hiszen az előbb ment elfele, most meg itt van. Úgyhogy elvileg hallania kellett engem vagy ilyesmi. Különben miért fordult volna vissza?
Közben, ahogy vigadalmam csillapodik, ismét kihúzom magam. Elengedem ezidáig szorongatott oldalamat és csak mosolygok a lányra, picit még fátyolos tekintettel. Szilaj kisugárzásom visszakúszik ismét. Tán el se tűnt, csak a kacagás halványította. Eskü, pár centivel magasabbnak is tetszhetek attól, ami árad belőlem. Mindenképp jelentősebbé teszi vékony, nem valami magas alkatomat.
- Én végeztem mára. Te? Ráérsz? - kérdezem, élesen artikulálva.
- Elmegyünk egy csöndesebb helyre? - javaslom, el is mutatva hüvelykujjammal valamerre. Akármerre, csak innen el. Nem mintha ne lenne meg a maga bája, ahogy torkunk szakadtából társalgunk. Azonban akár rám ér, akár nem, az elkövetkező pár mondatot is jobb lenne talán egy kevésbé harsogó helyen megejteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | a folyosó elején | valahogy így: KATT | x



Szusszanón nevetve emelem meg a szemöldököm, ahogy kiderül, az engem alaposan megnéző diáktársak hívták fel rám a figyelmét. Mint, amikor a buborékokból tudod, hogy valami úszik a víz alatt. Persze, hogy Lauhoz egy efféle hasonlat dukál.
Mivel feleletéből nagyjából semmit nem hallok, így a száját kezdem fixírozni, hátha a mozgásából leolvasom, mit mond. Annyi jön át, hogy neki sincs már ma más. Ezt veszem ki legalábbis. Hogy nem volt órán, az nem jut el hozzám. Pedig talán sikerült elkapni a szavakat, viszont olyan bizarrul hangzik, hogy nem sok ügyet vetek rá. Inkább csak mosolyogva bólogatok a jó hírre.
- De! Egyszerűen FANTASZTIKUS! - üvöltök válaszol a tréfálkozó kérdésre úgy, hogy a végén már feszül a nyakam és a halántékomon is kidagadnak az erek, aztán nevetek én is, a lánnyal együtt. Az egyik kofa nagyon csúnyán ránk pillant. Valószínűleg tart tőle, hogy elvonjuk a vásárlók figyelmét a harsányan kínálgatott portékáiról, a frissen befogott futóférgekről.
A hívogató ujjnak és ennek a pillantásnak nem tudok és egyáltalán nem is akarok ellenállni. Eltekintek az ajánlata felé. Szóval maradjunk? Na jól van. Végülis miért ne? Igazítok egyet táskámon és ballagok mellette a székek felé. Odaérve felakasztom cuccomat a háttámlára, majd lehuppanok, taláromat magam alá simítva persze. Lau felé fordulok a székemen. Elég hely van kettőnk közt ahhoz, hogy lábaink elférjenek. Nemes egyszerűséggel térdeim közé veszem a lány egyik combját, így ő is így tesz az én másikommal. Megfogom a kezét és a füléhez hajolok.
- Azt mondtad, nincs több órád? - kérdezek azért vissza a biztonság kedvéért, nehogy azt higgyem, tengernyi az időnk és belemerüljek valami mesélésbe, amivel feltartóztatom őt, elterelve egyéb teendőitől. Emelt hangon érdeklődöm, ordiálni ilyen közel azért nem kell. Eljut a szó a másikhoz. Itt mintha egy szemernyit kevésbé is lennének harsogók a festmények. Egy ici-picit. Tekintetem fénye figyelmes, barátságos, ám továbbra is belevegyül ez az újfajta erő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x



Hihetetlen jó ilyen közel lenni. Persze, amint megneszelném, hogy neki ez nem tetszik, elhúzódnék, hiszen annak úgy a világon semmi értelme. Ez úgy a klassz, ha mindenki átadja magát annak a melengető élménynek, amit a másik közelsége jelent. Viszont tény, ez Lauval nyilvánvalóan más, mint amikor Rileyval gabalyodunk össze vagy mondjuk amikor Anniet karolom át. Ebben van valami rejtélyes kis izgalom. Valami jóleső feszültség. Meg még egy halom más oximoron. Irtóra tetszik. Legalább annyira, mint ő maga. A fülbe szuszogása pedig... hát az valami egészen pezsdítő. Mintha az érzékeimre egyszerre hatna. Jólesően. észrevétlen megborzongok tőle.
- Nyugis nap volt nekem is - vonok vállat békésen. Nincs semmi túl hatalmas megosztanivalóm. Legalábbis, ami a mát illeti. De más érdekesség az kétségtelenül akad. Egy ideje már szeretném elmesélni neki, ám még mielőtt ténylegesen összejött volna, valahogy nem akartam elkiabálni, most meg, mióta valósággá lett, nem volt még alkalmunk hosszabban beszélgetni.
- Viszont az van, hogy még az előző hétvégén megkérdeztem Liam bácsit, edzene-e engem és a hétvégén bele is kezdtünk - állok elő végre a csodás hírrel, örömittasan - Minden szombat és vasárnap délelőtt aikido-fúziót oktat nekem - fűzöm tovább lelkes szavaimat és ahogy erről mesélek, csak még jobban erősödik az a különös, új vibrálás körülöttem. Ott fénylik a tekintetemben, markánsítja tartásom, áthatja a lényem. Hiszen ez az oka. Küzdősportba kezdtem. Olyan terepre tévedtem, amelyen nem jártam még ezelőtt. Hasonlón sem. Azonban jó ideje fontolgatom már, ezt tudja Laura is. Azt is, hogy egyáltalán nem azért akartam ezt, hogy ellásam bárki baját vagy hogy menőzzek vele. Azért szerettem volna, mert a bácsikámon keresztül megtapasztaltam, hogy a lényege nem a harcban áll, hanem az eszmében. Kitartásban, önfegyelemben, alázatban. Mindet nagyra értékelem és még ha nem is jeleskedem az összesben még, ez segíthet, hogy tegyem. Hátrahúzom fejem a lány fülétől, hogy arcára tekinthessek, mit szól ehhez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x



Ó, nem veszek én észre semmit. Amennyire gáz ez úgy általában, jelen esetünkben még talán előnyös is. Fölösleges bonyodalom lenne csupán, ha a kis megingásai miatt óvatoskodni kezdenék. Kellemetlen helyzeteket szülhetne. Viszont így, hogy nem látok tovább az orromnál, most mindenki jól jár kivételesen.
- Úgy van - kiabálom, jókedvűen bólogatva. Nem tudnám ennél tökéletesebben leírni az aikidot, Liam bácsi is így fogalmazta meg. A fúzió része pedig valóban az, hogy rám, ránk van szabva. Tartalmaz egyéb elemeket is, mint maga az alap küzdősport. Illetve talán el is hagy néhányat, ami számomra esetleg nélkülözhető.
- Nagyon-nagyon tetszik - mosolygok idülten, fejemet rázva. Látszik, milyen mérhetetlenül lenyűgöz ez a harcművészeti ág és az különösen. hogy tényleg úgy érzem, ez nekem való lehet.
- Átjár? Úgy gondolod? - kérdezek vissza kiskutya szemekkel. Ez viszont mostmár egy igazán határozott, eltökélt kiskutya, nem kis félénk, ijedezős. Nyilván, ha most hirtelen beütne valami, egyből visszaváltanék nyárfalevélre. Mármint, ha egyedül lennék. Amikor valaki mással vagyok, akit féltek, ott más a felállás, akkor ez egész máshogy van. A lényeg, hogy ez persze nyilván nem megy egyről a kettőre egyáltalán és valószínű, hogy sok bukásom lesz még. Nagyobbak, mint az edzések nélkül. Mert talán eljön majd a pont, mikor már abban a hitben leszek, hogy tudok valamit. Aztán, amikor rájövök, hogy nem, nagyot koppanok. Azonban ilyeneken nem tépem most magam. Nem is fogom. Csak majd úgy megtörténik.
- Hát... - kezdek kicsit nyugtalanító ábrázattal az életmód váltással kapcsolatos feleletemnek. - Nem ihatok alkoholt - árulom el, bólogatva, szinte fájdalmas képpel, majd szélesen elvigyorodom, szusszanón nevetve egyet. Hiszen köztudott rólam, milyen iszákos vagyok és egyébként is, milyen önpusztító életet élek. Ezzel most fel kell hagyjak, kész, vége, ennyi.
- Edzés előtt speciális reggeli van, meg Liam bácsi mindig ad tippeket, miket egyek. Úgyhogy főleg ilyen étkezésbeli változások. Más nem igazán egyelőre - vonok vállat, immáron komolyabban folytatva feleletemet.
- Elég fárasztó különben az edzés és rendesen izomlázam lesz tőle, de... tökre élvezem - villantom meg azért, hogy nyilván nem egy sétagalopp egy ilyen tréning. Nem mintha ne sejtette volna a lány úgyis, dehát nem akarok kihagyni semmi fontosat a mesélésből, főleg nem szokásom valamit elmismásolni, hogy mondjuk macsóbb színben tűnjek fel.
- És... Liam bácsi zseniális - hatja át hangomat az a jellegzetes tónus, amit egyedül akkor ütök meg, amikor gyámomról beszélek, pláne, mikor véleményezem. Érzéseim arcomra is kiülnek. Látszik rajtam, odavagyok érte, hogy most eképpen is tölthetek vele időt. Hogy tényleg tanít engem. Hogy ilyenkor -talán jobban, mint eddig valaha- valóban csak ő és én vagyunk. - Fantasztikus mester. - teszem hozzá úgy, hogy nyilván nem vagyok szakértő a témában, ő az első, aki edz engem, viszont tanárom volt már egy pár és szerintem ez nem sokban különbözik alapjaiban attól, hogy miként oktatnak minket itt a suliban. Bácsikám türelmes és odaadó, ám kemény is és egyértelműen kiváló abban, amit tanít.
Ecsetelgetem egy kicsit még Laurának az óráim menetét, hogy mik vannak bemelegítéskor, eddig nagyjából milyen mozdulatokat tanultunk, hogyan kell ezt elképzelni. Eközben olykor hátrébb dőlök, hogy csak nagyvonalakban imitáljak egy-egy fogást, ilyenkor persze inkább a látottakra támaszkodhat, semmint a megjegyzéseimre. Aztán időről-időre visszahajolok hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x



Az apukám. Így van. Még ha nem is így utalok rá és nem is így szólítom meg, akkor is ez ő számomra. Magamban igazából már régen ennek nevezem. Hogy mikor lesz bátorságom ezt kimondani vagy egy óvatlan pillanatom? Meglátjuk.
Nem, nem, fogalmam sincs róla, mi látszik rajtam. Még máson se veszek észre ilyesmiket, nem hogy saját magamon. Eddig fel sem merült bennem, hogy más lennék. Hogy esetleg már most tetten érhető, mibe kezdtem. Az egy dolog, hogy valóban magabiztosabbnak érzem magam, viszont nem szoktam én olyanokon agyalni, ez vajon mennyire mutatkozik meg. De akkor ezek szerint meglehetősen.
- Nem, nem igazán - rázom a fejem az édességek kapcsán, miután kivigyorogtam magam azon, hogy becsatlakozott az alkohol kényszerű elhagyása miatti sopánkodásba - Mármint persze, a mértékre ügyelnem kell mindenből, de inkább a zsíros kaják azok, amik kevésbé jöhetnek szóba. Olyanokat viszont úgyse szoktam - számolok be neki róla, hogy egyáltalán nem olyan vészes a helyzet igazából. Ha valami bajnoknak készülnék, akkor nyilván másként lenne mindez, viszont így nincsenek ennyire durván szigorú feltételek. Főleg, hogy elég klassz szervezetem van, meg jó fizikai adottságaim - ezeket a bácsikám mondta.
- Ez majd hosszútávon kiderül, de nekem most tetszett így. Úgysem tudom megállni, hogy ne gyakoroljak otthon is - vallom meg kedélyesen, hogy a budanakeresdi lak sem marahat ám aikido-fúzió nélkül. - Azért lett így, mert akkor a suliba nem kavar be, meg engem így külön oktathat. Máskor mindig vannak csoportjai, más tanítványai - magyarázom bólogatva, hogy így fér ez bele igazából az ő idejébe is. Nekem meg tényleg teljesen oké eddig. Jó, nekem az is az lenne, ha minden áldott nap felkeltene hajnalban és suli előtt kihajtana. Nekem akármi az lenne. De ezt most hagyjuk.
Örülök, hogy volt végre alkalmam erről beszámolni a barátnőmnek. Már nagyon vártam, hogy megtehessem. Mosolyogva gyönyörködöm velem lelkesedő, csinos arcában, aztán odahajolok és nyomok rá egy puszit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x



Nem csinálok én olyat. Nem erőltetem meg magam, nem fárasztom magam végelgyengülésbe. Kellemesen kimerítem magam, az lehet. Azt szeretem. Viszont nem vagyok önmagam ellensége. Nem bántom magam. Talán kicsit túlzásba is viszem az önkíméletességet általában. Ezért nem eszek csípős ételeket, ezért nem vonzanak a veszélyes helyzetek, ezért nem játszom olyan játékokat, amikben könnyű megsérülni. Mindenből csak a könnyedet. A harcművészet, amibe belevágtam, némileg a határaim veszegetése is hát, ám milyenségénél fogva olyasfajta, ami még tökéletesen belefér. Egyelőre tánctanulásnak hat. Tudom, persze, komolyabbra fognak fordulni a dolgok. Készen állok rá szerintem.
Megköszöni? Szelíden elvigyorodom ezen és mozdulatán, hiszen fura lenne bármit mondani rá. Szívesen bármikor? Inkább csak vidáman figyelem őt és csaknem rezdületlenül várok, ahogy hajol felém. Mondani készül valamit, vagy...? Nem. A puszim lel viszonzásra. Boldogan szusszanok egyet ajka finom, puha érintésére és szemébe néznék, ám lesüti azt. Megsimogatom akkor hát kezét.
- Igen? - kérdezek vissza, megemelt szemöldökkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x



Beletelik egy pár pillanatba, mire felfogom, miről beszélünk. Ezalatt elég buta fejet vághatok. Aztán megértem. A pusziról van szó. Nem vettem észre, hogy ne reagált volna normálisan. Hiába nem tudtam mit mondani rá, nem találtam bizarrnak, hogy megköszönte. Viszont, mivel nekem nem volt kirívó, amit felém mutatott, így az merül fel bennem, hogy ennek ellenére igenis gondja volt vele és most így adja a tudtomra. Dehát viszonozta. Nem, akkor okénak kellett lennie. Nekem annak tűnt.
- Én nem aggó... - mosolyodok el, lazán megrázva a fejem, ahogy elkezdeném megnyugtatni afelől, hogy én nem aggódom ilyeneken, aztán rájövök, mit készültem mondani és gyorsan becsukom a számat. Szemem az ijedelemtől kicsit el is kerekedik. Most komolyan majdnem közöltem vele, hogy engem nem izgat, hogy neki milyen félelmei vannak és hogy az én tetteim mit tesznek vele? Mert bizony így hangozhatott volna, amit könnyeden a tudtára adni készültem. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Legalábbis nem így.
- Szóval én nem gondolok ilyenekre, mert azt kérted, ne tegyem. Vagy félreértettem? Azt mondtad, nem szeretnéd, ha visszafognám magam és hogy ne féltselek, mert egyelőre nem volt semmivel baj. Meg, hogy szólsz, ha lesz. Ugye szólsz, ha lesz? - kérdezem meg, ha már itt vagyunk, kérőn pislogva rá. Közben pedig tényleg erősen remélem, hogy semmi olyat nem tettem, ami kellemetlen lett volna számára. Azt ígérte, azonnal előállna vele és én hiszek neki. Emiatt van az, hogy nem aggódom. Emiatt fogom most is a kezét, emiatt simul egymásnak lábunk, emiatt kapta a puszit. Mert ez jön belőlem és ő nem parancsolt ezidáig megálljt se szóval, se cselekedettel, se mulasztással.
Ha sose lesz rá képes? Mármint mire? Nem nagyon értem. Hiszen annyi minden megtörtént már, ami akár csak pár hete még csodaszámba ment volna. Kéz a kézben sétálgatás, ölelés, ezek a kedves érintések, a folytonos közvetlenség... mi kell még? Ó, hogy... ó! Szám finoman eltátom, szemem elkerekedik, így nézem őt kicsit, majd pislogok párat és közben nyelek egy nagyot. Érzem a pulzusomat az egekbe szökni. Mély lélegzetvételekkel nyugtatom magam. Le kell aztán süssem a szemem, valahova kezeinkre. Nem fogok hazudni neki. Eddig se tettem és nem most kezdem el.
- Engem nem foglalkoztatnak olyan nagyon meg nem olyan sürgősek ezek a dolgok - pillantok vissza rá és hangsúlyom, vonásaim elárulják, milyen dolgokra gondolok. Már ha nem lenne alapvetően is egyértelmű. Mert erről beszélünk, nem? A testiség azon formájáról, ami a párokat jellemzi. Amely szintet mi még nem értünk el. Egyezményesen nem. Most azt tudatja velem, hogy ő talán nem is fogja elérni, igaz? Ugye jól értem, hogy ezt akarja mondani?
- Vagyis... - folytatom, kissé félszegen - Igazából miattad már jobban foglalkoztatnak, de... nem baj. Úgy értem... - haladok tovább és csak remélni merem, hogy mindez, amit mondok, nem érinti rosszul vagy nem ültet el benne akármiféle kellemetlenséget. - Semmi nem lesz akkor, ha nem vagy rá képes - vonok vállat. - Csak az kell, amit mindketten szeretnénk. Ami mindkettőnknek megy. A többire nincsen szükség - rázom a fejem, mostmár egészen magabiztosan beszélve. Mert bár valami különös szomorúság ott ül még tekintetemben, már nagyjából elrendeződött a fejemben az imént támadt káosz. Hirtelen ugyanis egy fájdalom nyilalt belém amiatt, ami esetleg nem lehet. Ami nem történhet meg. Viszont egyből ráébredtem, hogy ha ő nem akarja, ha neki nem megy, akkor az a legjobb, ha nem kerül sor rá. Ehhez ketten kellünk. Ez a lényege. Hogy vágyhatnék olyasmire, amitől ő rosszul lesz? De álljunk csak meg...
- Meg különben is, ez egy elég nagy ha - mosolyodom el, elé tárva, hogy egyébként én meglehetősen kétlem, hogy bármi gond adódna bármivel. De tényleg, csak nézzen most ránk! Kár ilyeneken rágnia magát.
- Akárhogy lesz, az úgy lesz jó - jutok végül egyszerűen erre, amit megpecsételendő, felemelem jobbját, lehajtom kissé hozzá fejem és megcsókolom a kézfejét, aztán miközben lassan visszaengedem combjainkra, a szemébe nézek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x



Végtelenül megkönnyebbülök, ahogy ismét megerősíti, egyértelműen a tudtomra fogja adni, ha bármi gond van. Fogalmam sincs, mi tévő lennék, ha csinálnék valamit, amitől ő rosszul érezné magát és én ezt bármilyen oknál fogva nem venném észre, aztán utólag derülne ki. Viszont eszerint ilyesmire nem nagyon van esély. Ne is legyen!
Hú, nem egyszerű a kérdése. Szemem össze is szűkítem, ahogy azon töprengek, szóljon-e róla, ha zavarom őt az összpontosításban. Amiatt nem kell aggódnia, hogy a fejembe száll ez a tény, hogy ilyen hatással vagyok rá, ugyanis nem jutok el addig, hogy ez testet öltsön bennem. Pedig tudtomra adta már egyébként, viszont szerintem akkor se tudtam igazán felfogni, mit is jelent ez.
- Nem muszáj szerintem - jutok aztán erre és osztom meg vele. Ezt különben is neki kell tudnia. Részemről felkészültem már a különféle jelenségekre. Már amennyire ezekre ugye fel lehet. Úgyhogy ráhagyom ezt a döntést.
Miután a továbbiakra is válaszolni kezdek, elbizonytalanodok kicsit amiatt, ahogy néz rám. Nem erről beszélünk? Nem arra gondolt, hogy tart attól, hogyan reagál majd rá, ha még gyakrabban, szorosabban ölelem, karolom át, vagy ha... esetleg megcsókolom? Akár tovább ennél ne is menjünk. Azt hiszem mégsem erről beszélt. De akkor miről? Na mindegy. Basszus. Jó, visszaszívni már nem lehet, meg különben se baj, ha szó esik ezekről. Nem? Várom inkább, mit reagál.
Úgy tűnik, minden rendben. Talán félreértettem, ám mégis közös nevezőre jutottunk. Mikor elveszi a kezét tőlem, figyelem, mi lesz ebből és ahogy a nyakam köré fonja őket, elmosolyodom, derekára simítok és odahajtom fejem hozzá, hallgatni őt.
Igen. Sejtelmem beigazolódik. Nem arról beszélt, amire én gondoltam. Így, hogy jobban elmagyarázza, már értem. Pfuh. Kicsit örülök neki, hogy nem látja most az arcom. Fájdalmasan hunyom le a szemem saját hülyeségem miatt, még ajkaimat is összepréselem hozzá. Ő csak ilyesmikre célzott én meg... hagyjuk is. Úgy látszik, ez is jól sült el végül. Szusszanón mosolyodom el a puszira. Ilyen alkalmakkor pedig sajnos ráébredek, tényleg jobban visszafogom magam, mint hiszem. Mert szívem szerint visszapuszilnék. Nem egyszer. Mégsem teszem. Ehhez azonban nem erőltetem meg magam. Nem leszek feszült tőle vagy ilyesmi. Ám tény, nem engedem el magam teljesen. Nem akarom elrontani. Nem akarom megijeszteni. Minek tenném, amikor helyette ölelhetem? Mint most. Arcomat vállamra hajtott fejének simítom. Pislogok aztán két meglepődöttet a rám hulló hópelyhen, és én is nevetek egyet halkan, megsimogatva a lány hátát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x



Ezt se hittem volna, akár még csak hetekkel ezelőtt sem. Nem csak azt, hogy barátnőm lesz vagy hogy ölelgetjük egymást a harsogó festmények gyűrűjében, ám azt sem, hogy ilyen beszélgetésekre kerül majd sor, amelyekben ráadásul én leszek az, akinek esetleg merészebb témákon jár majd az esze. Oké, az egy másik kérdés, hogy ez nálam változatlanul nem olyan, mint ahogy a korombeli társaimon látom. Szerintem soha nem lesz olyan. Nekem mást jelentenek ezek a dolgok. Máshogy állok hozzájuk. Hiába pikáns elvileg tehát a felvetés, mivel rólam van szó, mégsem úgy van az. Az én képletbe kerülésemmel minden képes veszíteni éléből, szélsőségességéből, piszkosságából. Hiányzik belőlem ez.
- Mit jelent? - kérdezek vissza, mert kissé nehezen bár, de sikerül kikövetkeztetnem, mit mondott. A hópihéről van szó szerintem. Az az, ami most szándékosan került ide. Ám nem pontosan értem, mi kéne eszembe jusson róla.
Néha lágyan erősítek az ölelésen, feljebb siklik kezem, térdeim jobban közrefogják combját vagy éppen újfent Launak simogatom az arcom. Nagyon szeretem az illatát, néha veszek is egy mélyebb levegőt. És naná, hogy a puszijai is osztatlan sikert aratnak. Kétlem, hogy valaha be tudnék telni velük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Laza nap a mai. Nincs már több órám. Arról fogalmam sincs, hogy ez jó-e vagy sem. Lehet, nem annyira. Nem mintha az eddigi tanóráknak lett volna bármi értelmük. Vagyis azoknak talán volt, csak az én részvételemnek nem. Akárhogy is, végük a mai napra. Elvileg ebédelhetnék, gyakorlatilag minden bizonnyal nem fogok. Ettől függetlenül a lábam a nagyterem felé visz.
A bejárati csarnokhoz közeli folyosószakaszra érvén, magam elé tekintve megpillantom barátnőmet, aki éppen felér a lépcsőn. Könnyed, nyárias szerelés, szőkén libbenő haj, édes vonások. A szokásos Lau. Ahogy én reagálok rá, az viszont minden, csak nem a szokásos. Megtorpanok, szemem csaknem ijedten keredik el és egyszerűen sarkon fordulok. Nem tudom, ő meglátott-e, ám azt hiszem, nehéz lett volna nem. Nincs akkora népsűrűség most itt a környéken, ő pedig mintha éppen felém fordította volna a tekintetét, amikor én határozott visszavonulót fújtam. Megteszek pár gyors lépést. Egyszerűen menekülök. De ráébredek aztán, hogy ezt így nem lehet. Ezt nem csinálhatom vele. Megállok, görcsösen kapaszkodva hátitáskám pántjába. Nehezen szusszanok, és próbálom rávenni magam, hogy megforduljak, meg közben kitalálni, mit mondjak. Kócos, felgyűrt ingujjú, csálé nyakkendős, rakás szerencsétlenségként álldogállok a folyosó közepén, háttal a lánynak, hagyva, hogy a mellettem elsétáló egy-két diáktárs úgy bámuljon meg, mintha kísértetet látna és rögtön összesúgjanak rólam. Ma egész nap ez ment.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Nem bírom rávenni magam. Nem megy. Pedig egyszerű. Megfordulok és ráköszönök. Ennyi. De most képtelennek érzem magam. Legszívesebben elrohannék. Vagy legalább folytatnám a megfutamodást. Az a helyzet, ma már láttam őt egyszer a folyosón. Messze volt. Nem vett észre. Nem intettem neki, hogy ez megváltozhasson és nem is siettem oda hozzá. Sőt. Az igazság az, hogy nagy ívben elkerültem. Rögtön irányt váltottam. Már ettől is furán és rosszul éreztem magam. Vajon mit éreznék akkor, ha most itt hagynám? És ő mit? Nem akarom megtudni.
Jön felém? Mintha úgy hallanám. Egészen kicsit arra fordítom fejem és így nemsokára besétál látóterem szélére. Gyorsan előrefele kapom arcom. Észrevett, hát persze, hogy észre. Most pedig rám vár, hogy mit lépek. Biztos vagyok benne. Egyik lábamról a másikra állok, végül pedig lesütött szemmel felé fordulok.
Úgy festek, mint akit tilosbanjáráson kaptak rajta és kénytelen-kelletlen elfogadja a lebukás tényét. Bőven van azonban itt még más is. Egészen lassan emelem csak fel tekintetem a lány arcára. Ábrázatom nem egyszerűen sápadt, kialvatlan és fásult, ám szemeimben nyoma sincs a rájuk jellemző lelkes, barátságos fénynek. Mintha valaki ellopta volna belőlük. Ha furcsa voltam akkor, amikor a nagy kérdésemet feltenni készültem Launak az udvaron, hát most egyenesen felismerhetetlen lehetek.
- Szia - köszönök rá gyenge hangon és ahogy ezt megteszem, megtörténik az, amitől féltem. Az, amiért szerintem kerültem őt. Szemeimet könny lepi el és finoman remegni kezdek. Igen. Emiatt nem beszéltem ma még senkivel és tértem ki a kastélyban utamba kerülő barátaim elől. Előle pedig különösen. Mert eddig elvoltam a nap folyamán, groteszk élőhalottként kóborolva a suliban, ám éreztem, bármelyikük átszakítaná a gátat. Ő kétségtelenül.

¤ ¤ ¤

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Megfordult a fejemben, hogy nem jövök ma iskolába. Liam bácsi biztosan kérdés nélkül engedte volna, hogy otthon maradjak. Aztán úgy döntöttem, az csak rosszabb lenne. Viszont féltem tőle, ha meglát engem, talán ő maga nem enged el. Meg hát attól is, hogy ha csak összetalálkozunk a nappaliban, már ott és akkor összeomlok. Lehet, ez elkerülhetetlen persze, azonban mindig remélsz, hogy tudod tartani magad. A lényeg, hogy most az utolsó pillanatban jöttem el hazulról. Nem jöttem ki a szobámból korábban azért, hogy találkozzak vele. Hagytam munkába menni anélkül, hogy összefutottunk volna. Csak akkor dugtam ki az orrom, amikor záródott mögötte az ajtó.
Állok és nézem Laut. Kérdez. Felteszi a leglényegretörőbb kérdést. Reszketeg levegőt szívok be és összeszorítom ajkaimat. Nem történt semmi rémség. Igazából mindenki teljesen rendben van. Mármint úgy, ahogy lenni szokott. Csak én nem. Annyira nem, hogy eszembe se jutnak ezek a vígasztaló gondolatok. Az, hogy mennyivel rosszabb is lehetne minden. Most nem megy a józan gondolkodás. Alig megy bármilyen.
- Nem tudok semmit - lehelem megtörten. Ez a kérdésére látszólag nem igazán válasz, ám mégis. Mivel ez történt. Minden, ami történt, bennem történt. A világ nem változott, csak én látom most másként.
- Nem értek semmit - rázom a fejem, csaknem üveges tekintettel. Mint akit hipnotizáltak. Pedig egyszerűen csak túl sok minden van bennem és ez a túl sok minden olyan megemészthetetlen, hogy kifelé semminek tűnik.
- Ostoba vagyok és azt sem venném észre, ha minden a feje tetejére állna - kezdem ostorozni magamat, egyre erősebb, élesebb hangon. Nem fogom fel mindazt, ami elhagyja a számat. Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy visszafogjam azt, ami kavarog bennem. Egyszerűen csak kiárad ugyanolyan rendezetlenül, ahogy odabenn találni. Közben ujjaim már elfehéredtek teljesen, ahogy táskám pántjait szorítom.
- Hogy lehetne az bármi, aminek látszik? Hogy vehetném észre, hogy nem az, amikor ennyire hülye vagyok? - húzom fel a vállaimat, és egyre zaklatottabban ontom magamból, ami csak jön. Aztán a kétségbeesés ködén át meglátom a lányt és felébredek kicsit. Veszek pár mély levegőt, egy könnycsepp alágördül arcomon.
- Zsombi és Márton - nyögöm ki ezt a két nevet. -  Te tudtad, hogy... hogy ők... - állok neki feldúltan a kérdésemnek, viszont nehéz befejezni, hiszen fennhangon még nem mondtam ki. - Ők nem ikrek. Ők egy ember. Ők Zsombi - fordul át kérdésem egyszerű kijelentésbe, melyet úgy fogalmazok meg, ahogy éppen tőlem telik. Hirtelen most ennyi megy. Miután pedig kimondtam, még mélyebbeket kell lélegeznem. Látszik rajtam, azért harcolok, hogy magamnál maradjak. Akár kissé eszelősnek tetszhetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Észre sem veszem, hogy akárki lenne még itt a folyosón, hiszen még saját magamról is alig van tudomásom most. Lauráról is éppen csak. Tegnap óta, szűnni nem akaróan játszódnak le a fejemben jelenetek, villannak fel képek újra meg újra. Mindegyik legjobb barátaimról, akik... huh.
Mikor győzködni kezd, hogy nem vagyok hülye, fájón hunyom le szemem és rázom a fejem. Kedves tőle, hogy vígasztalni próbál, de erre nincs mentség. Együgyűen járkálok a nagyvilágban, határtalan lelkesedésemtől és vidámságomtól elvakultan, alig gondolva bele mélyen igazán bármibe. Ez áldás és átok. Hiszen mit ér a gondtalanságom, ha egy nap arra ébredek, hogy mindenki más romba dőlt körülöttem, csak én a fene nagy jókedvemben semmit nem vettem észre?
- A tanárok tudják - nézek a lány szemébe rezignáltan. - Liam bácsi is tudja. Igazából ő mondott egy-két dolgot a napokban, amik szöget ütöttek a fejembe. Elkezdett valahogy összeállni a kép és aztán elmentem Mitzinger profhoz, csak úgy érdeklődni Zsombiékról és... ahogy felelt nekem, egyértelművé vált, hogy ők... hogy ők tényleg egy valaki - nyökögök már megint, ahogy alig bírom ezt kimondani továbbra is.
- Már nem is értem, hogy hihettem mást. Hiszen egyértelmű - vonok vállat. Mi az, hogy érthető, ha nem vettem észre? Hogy lenne az? Szerintem nincs ember, akivel nálam több időt töltenének és én szó nélkül benyaltam minden magyarázatot, amiért soha, de soha nem találkoztam velük egyszerre. Pedig hát ilyen nincsen. Milyen idióta az, aki akár csak ebből az egy dologból nem jön rá, hogy valami nem stimmel? És akkor még az ezer és egy más árulkodó jelről nem beszéltünk. Arról, hogy tényleg teljesen ugyanúgy néznek ki, ott vannak az emlékezetkieséseik, a hangulatingadozásaik...
- Az elején még tudtam, hogy ők egy ember - bukik ki belőlem a vallomás, amely valószínűleg bácsikámnál is elindította azt, hogy elkezdjen kis morzsákat szórni elém. Gondolom, nem tartotta volna tisztességesnek kiadni Zsombit. Talán úgy érezte, ezt vagy barátomtól kéne megtudnom, vagy magamtól rájönni. Ez utóbbi következett be.
- Már jó ideje ismertem Zsombit, mikor egyszer kiakadt, hogy ő nem Zsombi, hanem Márton és hogy Zsombi az ikertestvére. Olyan furcsa volt az egész. Nagyon nehezen fogadtam el, most meg... már megint... - csuklik el hangom és a szőkeség éppen csak kezeimért nyúl, már vonom is magamhoz őt, hogy átöleljem. Érezheti, hogy milyen hevesen ver a szívem. Feldúltan zihálok. Szemem lehunyom és csak kapaszkodok belé, arcom hajához nyomva.
- Te vagy az, ugye? Te vagy az, Lau? - susogom kétségbeesetten. Nem nagyon tudom jelenleg, mi a valóság. Honnan lehet tudni, mi az? A képek és jelenetek mellé még ezek a baljós gondolatok csatlakoztak az elmúlt órákban. A kérdés, hogy a többiek, akik ugyanúgy az életem fontos részei, mint Zsombiék, vajon azok-e, akiknek én hiszem őket. Egyedül vannak-e tényleg, ők-e az egyetlen egyek, vagy hogy egyáltalán tényleg léteznek-e. Alig egy napja még Zsombi és Márton két külön személy volt, hús vér valójában. Ma az egyikük teste eltűnt. Soha nem is volt. Nem, ezt egyszerűen nem lehet felfogni. Kezd igazán belefájdulni a fejem.
- Nagyon szeretem őket. Erősebbnek kell lennem. Szükségük van rám - suttogok ki végre néhány olyan szót, amely tanújelét adja, hogy azért itt vagyok még. Hogy a nekikeseredettség és teljes zavar masszív falai mögött ott állok reménykedő, szeretteimért bármire kész valómban. Csak nézek fel az ormótlan kőhalomra, türelemmel várva, hogy egy halom kaviccsá omoljon lábaim elé, amelyen könnyűszerrel lépdelek majd át. A cipőm talpába azért bele fog fúródni pár darabka, de nem gond. Van már ott néhány eféle, megférnek. Végeredményben megerősítik azt, amin járok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Felhúzom vállaimat és aztán ejtem is vissza őket. Nem tudom, ki mióta tudja. Szerintem a tanárok nyilván a kezdetektől tudják, hogy egyetlen gyereket oktatnak és pontoznak és vizsgáztatnak. Liam bácsi meg szerintem azóta látja a helyzetet, amióta megismerte személyesen őket... őt. Őket. Tutira azonnal rájött. Vagy ha nem is azonnal, gyorsan. Biztos vagyok benne. Ő hihetetlenül okos és kiváló megfigyelő. Minden, ami én nem. Meg különben szerintem az iskolatársaink jó része is tudja. Nem lehet, hogy nem. Oké, mondjuk valószínűleg azért, mert ők is úgy vannak, mint én eleinte. Nem ismerik annyira őt. Őket. Őt.
Zavarodottan bólogatok. Igen, hittem neki. Igen. Miért ne hittem volna? Igaz. De akkor ez azt jelenti, hogy nem szabad hinni másoknak? Mondjuk nem hazudott. Ő ezt így tudja. Ő a mai napig így tudja. Ők így tudják.
Nem mondom, hogy gyorsan, ám mindenképpen csillapodni kezd szívem heves kalapálása, légzésem heve, ahogy ölelésével támaszt ad nekem. Kinyitom a szemem, mikor pict elhúzódik. Még mindig elég átláthatatlan, ám talán valamivel nyugodtabb tekintettel figyelem őt. Magamba szívom minden szavát, mellyel megerősíti, hogy itt van és ő az. Az én Laurám. Ezen még el is mosolyodom. Egészen haloványan, ám megtört arcomon köszönetteljesen világlik.
Csak hallgatom tovább barátnőmet és bólogatok neki. Így gondolok mindent én is, csak most nehéz ilyen egyszerűen látni. Ez pedig főleg szokatlan nekem. Szeretek mindent egyszerűen és világosan látni, mert valójában máshogy nem is tudok. Nem úgy értem, hogy nekem minden fekete és fehér, hanem úgy, hogy letisztult. Ez meg most minden, csak nem az. Mármint ebben a pillanatban, ebben a sokkos állapotban.
- Az ELMÉben vannak. Egy Mágikus Elmeintézet - teszem hozzá, mi az, mert rájövök, a lány talán nem tudja. A pontos neve most nem jut eszembe, de nem is olyan érdekes - Írtam nekik levelet, de nem feleltek még - folytatom színtelen, erőtlen hangú feleletem. Kezeim a lány derekába, karjába kapaszkodnak. Szemeim bár nem állnak már könnyekben, igazán fáradtnak tetszenek továbbra is, ahogy egész, szedett-vedett valóm.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Közelsége, szavai úgy hatnak rám, mint másra a nyugtatószerek. Lassan csepegnek ereimbe, szétáradva testemben és eltompulok bár tőlük, egyúttal így nyugodtabb is leszek. Persze, valószínű, a bágyadást a kimerültségem is okozza, amely a feszültségemnek köszönhető, ami már tegnap óta jellemez. Azóta puszta porhüvelyként kóborlok, mert a lelkem elzárta magát valami elől, amit nem tudott feldolgozni. Egyedül nem. Most Lau segítségével ráléptem az útra, ám azután, hogy így kiadtam magamból, ismét kissé üresnek hatok. Mostmár viszont nem frusztrált ez a kongó test, hanem elgyötörtségbe lazult.
Átadom magam az ölelésnek és hagyom irányítani magamat. Arcom vállgödrébe simítom, szemem lehunyom és bőrére szusszanok. Karjaim körbefonják őt. Alvókaként szorítom magamhoz, ahogy az otthonban tettem egy-egy adományként kapott, puha kisállattal. Zsong a fejem, tagjaim fáradtágtól lüktetnek.
- Esetleg... leülhetünk és... lehetünk így? - suttogom kérésem nyakába, amely csoda, hogy egyáltalán kijött belőlem. Hogy egyáltalán bennem megfogalmazódott és az főleg, hogy aztán ezt képes voltam barátnőm tudtára adni. Ezt szeretném. Csak így lenni vele. Ameddig csak lehet.
Elválunk egymástól, ám mindössze azért, hogy helyet találjunk magunknak. Hívogat engem a lépcső. Úgy érzem, nem akarnék ennél messzebb menni. Odavonom hát a lányt. Gépies mozdulatokkal leveszem táskámat, leülök az egyik fokra, ő pedig csatlakozik hozzám és ismét menedékre lelek ölelésében. Egy ideig egyenletesen lélegzem, lágyan fogva őt, majd zaklatottabbá leszek, erősebben markolva hátára, utána megint enyhülök. Ezek váltogatják egymást, ahogy kiszáll belőlem minden és csak Laura összpontosítok, majd ahogy belám nyilall mindaz, amire ráeszméltem. Az élet eközben körülöttünk zajlik tovább, ahogy egész nap nyüzsgött, csak én álltam mozdulatlan a kellős közepén. Most azonban nem kell már egyedül lennem. Már van, aki tudja, miért váltam jégszoborrá és amíg fel nem olvadok, véd attól, hogy összetörjek.