Aximaxi

Oké, lehet, hogy sámlira kéne állnia kishölgyünknek ahhoz, hogy meglapogathassa Axe fejét, de azért az álla még csak alig pelyhedzik, ha egyáltalán… végül is ebből az alsó szögből pont rálátása van a srác nem létező szakállára, úgyhogy kicsit még lábujjhegyre is áll, hogy megvizslassa azt. Mert ha az álmodó kíváncsi erre az infóra, egyértelműen Leonie is az, hiszen oly’ nagy köztünk az egyetértés.
-Neked nő már a szakállad úgy, mint a mikulásnak? – érdeklődik abszolút nem témába vágóan, bár lényegében azzal sincs tisztában, mi is az a bizonyos téma, amit követnie kéne. Jah, pardon! Minő udvariatlanság a részéről, egyfolytában elfelejt bemutatkozni.
-Én Leonie vagyok. Meg Linnéa is – vigyorodik el, miközben pálcás kezével elkapja újdonsült barátocskája mancsát, és jól megrázza üdvözlésképpen, majd összehúzza szemöldökét.
-Az egerek nem is rémisztőek. A vakondok sokkal inkább! Jött már veled szembe vakond az utcán? Hidd el, biztosan megijednél tőle! – Állapítja meg aggodalmas arccal, s még körbe is néz, hátha valahonnét les rá egy olyan bestia. A vérnyomása is rögtön a magasba ugrik, mikor Axel elkezdi pedzegetni, hogy el kéne tűnniük innen nagyon gyorsan. Ajjaj, csak nem máris túr a vakond? Nagyon nem is kell rángatni, megy ő magától is, csak a sarkon túl hajlandó megállni.
-Most mi lesz? Most mi lesz? Meglátott? Meg fog enni bennünket? Nézd meg! Nenene, inkább menjünk, amíg lehet! – igen, ő még mindig arról a fenevadról beszél. S kívülről kész komédiának tűnhet, hogy ide-oda próbálja meg tuszkolni a nála jóval nagyobb fiúcskát. Csodálatos huzavona ez  a részükről.
-Majd inkább én megnézem! – jelenti ki határozottan, s lép is kettőt, hogy benézzen a folyosóra, de egy kéz megállítja.
-Ne is próbálj meg visszatartani! Kemény vagyok, majd én! – aztán ahogy lepillant, észreveszi, hogy tulajdonképpen most már ő maga markolássza a másik csuklóját, s nem fordítva. Axel meg sem próbálta megfékezni? Hupsz. Ez kínos.
-Hol iiiis… most mii? – miről van akkor szó? Próbálja visszavenni a fonalat, amit alig fél másodperc alatt vesztett el valahol félúton. Zavarodottan tekint a falnak támaszkodó úriemberre.
-Az én bátyám ám magasabb még nálad is – csúszik ki a száján a megállapítás, ami megint csak sehogy nem illik ide.
-Én szeretem ezeket a képeket, velük mindig lehet beszélgetni – vihogva megvonja a vállát, majd elkezd ugrálni és tapsikolni. Messze áll tőle a konyhaművészet, de egy forrócsokit csak tudna csnálni. Illetve… ott vannak azok a kedves manócskák, akik minden bizonnyal el fognak alélni a boldogságtól, ha segíthetnek nekik elkészíteni a világ legfinomabb forrócsokiját.
-Akkor menjünk gyorsan a konyhába, mert igazad van! Ha játszani akarunk, előbb energiát kell gyűjtenünk! – nyilván neki semmi szüksége nem volna rá, de azért na. Lelkesedve pattog össze-vissza, és már indul is a konyha irányába. Remélhetőleg rellonossal a nyomában.

Axl

Fejét kissé hátrabiccentve vigyorog rá a srácra. Roppant mulatságosnak találja, hogy egy oroszlánnal lett összehasonlítva, bár tény, hogy valóban találó a párosítás. Annyi különbséggel, hogy neki esze ágában sem volna senki lábát leharapni, s bármily’ meglepő, a 'zöldséget' sem szeretné megrágcsálni, akármennyire egészséges is lenne. Legalábbis nem most, mert nincsen nála szalvéta, amivel megtörölhetné utána a száját.
-Ne félj, nem bántalak! – s igencsak abszurd módon lábujjhegyre áll, hogy meglapogassa újdonsült zöldpajtása fejét. Szinte természetes, hogy Axel megrémül egy ilyen picike ribizlilánytól, elvégre terelő a hölgyemény, úgyhogy elméletileg könnyedén le kéne tudni csapnia a fiúcskát. Elméletileg. Azonban túl jó kedve van, így erőszak helyett inkább a forrócsokit választja, és a rellonos mellett pattogva, folyamatosan fecsegve közelíti meg az említett helyszínt, hogy aztán előtte vágódjon be az ajtón. Itt még mindig előkaphatja majd a főzőkanalat, hogy azzal náspángolja el a srácot, ha amaz kiérdemli.
-Sziasztok manók! – köszön vidáman földből alig kilátszó barátocskáinak, és rögtön be is ugrik Axel elé, hogy lefékezze őt. Ha ez nem sikerül, akkor pedig szimplán elgázoltatja magát, de nem hagyja szó nélkül az érkezést.
-Héé, nem is köszöntél nekik! Pedig nézd meg, milyen kedvesek és lelkesek! – feddi meg az urat, miközben az aprónépre mosolyog, akik máris ott sürögnek körülöttük, hogy segítségükre legyenek. Természetesen udvariasan visszautasítja őket, mert ki nem hagyná, hogy az Axel által prezentált csodacsokis itallal szolgáltassa ki magát. Segítőkészen fel is ül a tűzhely melletti konyhapultra, hogy onnan erősítse lelkiekben az úriembert.
-Nem is tudom, a fahéj jobban hangzik, de rád bízom. Lepj meg! Mondjuk, azért borsót ne rakj bele, mert azt nem szeretem. Egyszer beleragadt egy az orromba, és nem tudtam kiszedni. Utána meg anyáék jól leszidtak, amiért nem szóltam nekik róla, és egy fél napig benne volt – kacarászva, lábát lóbálva sztorizik, míg készül az ínyencség.
-Melyik házba jársz amúgy? – pattan fel izgatottan, gyorsan megigazgatja tündérruháját, majd ismét meglóbálja pálcáját a levegőben.
-Házszínűvé varázsolom a forrócsokinkat, mit szólsz hozzá? – mivel ma ő a jótündér (vagyis kitudja miféle klánból szalajtották a törpét), az volna a dolga, hogy kívánságokat teljesítsen, vagy legalább vidámabbá varázsolja mindenki napját.
-Mi is hozzá a varázsige? Mindig elfelejtem! – kezd sopánkodni. Pocsék egy boszorkány, az biztos. Kész életveszély pálcával a kezében. Viszont kivételesen lelkes az iparban!

"Ölelgess zöldeket!" nap

Szép napra virradt ma a kastély népe, s hölgyünk úgy döntött, eljött az ideje, hogy felvidítsa összes diáktársát, legfőképpen rellonos pajtásait, hiszen abban a csúnya-csúnya alagsorban még a napot is alig látják szerencsétlenek. Most végre ők is megkaphatják a nekik kijáró szeretetet, s beszüntethetik a téves pletykákat, miszerint ők az iskola leggonoszabb emberkéi. Hiszen gonosz ember nem létezik – Leonie felfogásában, és ezt ma be fogja bizonyítani minden kastélylakónak. Az előkészületeket már hetek óta végzi a padláson. Még Keith-t is megkérte, hogy segítsen neki egy kétméteres mosolygós, szivárványos sárkányt gyártani kartonból, amit kiállíthat majd. Emellett megannyi szórólapot, színes ruhába öltöztetett sárkányos plüsst, rellon feliratú, szívecskés karkötőt, plakátokat, s még rengeteg mókás, vidám dolgot összegyűjtött erre a napra.
Mindezt egy hatalmas dobozba pakolta, s maga előtt lebegtetve azt már lefelé ügyeskedik az eridon toronyból. Olyan izgatott, hogy képtelen bármire odafigyelni, így minden második dáknak nekimegy a hosszú út folyamán, mire végre leér a bejárati csarnokba. Fogalma sincs róla, mennyire szabad kidíszíteni ezt a helyet, de csak nem fognak érte annyira haragudni, így hamar nekikezd az ügyeskedésnek. Kiállítja, az integető, mosolygó kartonsárkányt. Elé egy nagy üveget helyez, amire a „Kedveskedj rellonos társaidnak!” felirat került, a plüssöket egy nagy kupacba rendezi, majd elkezdi kidíszíteni a csarnokot. A rellonosok zászlója alá egy nagy „Szeresd a rellonost!” feliratú lepedő kerül, s minden máshova „Ölelj meg egy rellonost, tegyél jót a világgal!”, és ehhez hasonló feliratú plakátok kerülnek. Remek móka lesz ez, már előre látja, bár egyedül igen nehéz lesz minden egyes erre haladó diákot rávenni, hogy szeretgesse meg zöld társaikat, hátha jobb színük lesz eztán.
Vidáman körbetáncikálja a helyet, miközben felkap egy plüsst, ami történetesen a mugli Süsüt akarja megszemélyesíteni - még énekel is, ha a hasát megnyomod -, majd árgus szemekkel kezdi várni első megtérítendő áldozatát. Vajon ki lesz az a szerencsés lélek?

A szeretet ünnepe

Elégedetten szemlélgeti a művét, jobbra nem is sikerülhetett volna. Mindennek olyan szeretetszaga van, hogy az ember szinte elájul tőle. Még ő maga is. Elvégre békaharcosnak készül… ja, nem is, mert ereklyevadásznak, de békés természete még jól jöhet egy-egy gonosz csapdával szemben, nemde?
No mindegy is, térjünk vissza a még hátralévő műveletekhez. Például roppant fontos, hogy az egyik nagyobbacska plüss sárkány kezében megigazítsa a színváltós szívecskét. S miközben nagy lelkesedéssel pakolgatja ide-oda a cuccokat, alig hallja meg, hogy valaki megszólítja a háta mögül. Megpördül a tengelye körül, s elmered a távolba Krisztián feje felett. Aztán kicsit lejjebb lép, s tiszta szívéből felnevet. Micsoda cuki fiúcska került a kezei közé!
-Sziaaa! – kiabálja bele az arcába roppant derűsen. – Ma meglepem a rellonosokat! Segítesz nekem? Szegényekről mindenki azt mondja, hogy olyan kis gonoszak, de ez nem is igaz, csak nincs lehetőségük kimutatni, hogy milyen aranyosak valójában! – naiv lélek. Szegény, szegény. Megfogja a fiúcska kezét, odahúzza a plüsskupachoz, és beletúr a közepébe.
-Milyet szeretnél magadnak? Kapsz te is! Ma csak adunk, és ha erre jön egy zöldecske, jól megölelgetjük. Mit szólsz? – s amint kimondja a bűvös szavakat, már meg is jelenik egy szőke leányzó. Mázli, hogy rengeteget mászkál a kastélyban, s így lassan már nincs olyan arc, akit ne látott volna még.
-Hahóóó! – odarohan a lányhoz. – Tetszik? - lelkesen tapsikolva próbál belemászni az arcába, de persze nem átall rögvest válaszolni a félig feltett kérdésre.
-Ez itt kérlek szépen a „Szeresd a rellonost” nap. Ugye te is az vagy? Meg te is? – fordul a következő érkezőhöz. Ez itt bizony a szerencsenapja. De klassz! Egyből két dinnye került a hálójába.
-Tudtam, hogy el fogtok jönni a meghívóra! Ugye milyen aranyos volt? Láttátok egyáltalán? Áhh, nem is számít, a lényeg, hogy itt vagytok – lassan fejen állva kezd pörögni a nagy boldogságban, amit érez, és egészen meg van róla győződve, hogy a többiek ugyanezt érzik körülötte. Lelkesedése nem ismer határokat.
-Van itt nektek plüss is, meg mindenféle jó! Szeretnétek színes karkötőt? Én mindig boldogabb leszek, ha ránézek az enyémre! – s mielőtt még feleszmélhetne szerencsétlen Michelle, beleveti magát a nyakába, s megöleli. Remélhetőleg nem lesz érte lerobbantva a feje a helyéről… ha nem, akkor a következő lépéssel beleugrik Máté nyakába.

Rózsaszín agyzsibbasztás

Szeretni jó. Szeretni felemelő. Szeretni kell. Csak az ilyen alapvető dolgokkal nincs mindenki tisztában. Egyelőre. Még. vörös törpénk azonban küldetésének tekinti az ige hirdetését. De ezzel már mindannyian tisztában vagyunk. A sztori ott kezd érdekessé válni, hogy miként tudja elsöpörni az ellenállást. Merthogy abból itt akad bőven. Úgy viselkednek ezek a kis zöldikék, mintha legalábbis egy csapat predátor éppen leölni készülne őket, ami azért enyhe túlzásnak bizonyul. Magára sem veszi a figyelmeztető jeleket, ugyanúgy betámadja Michelle-t. A következő pillanatban pedig lefagyva találja magát, merevebben, mint egy kalóznak a falába. No, ilyet sem él át mindennap az ember lánya, de meglepődni sincs ideje, mert kis pajtásának köszönhetően csakhamar kiolvasztják, s ő boldogan nyalja végig a padlót, merthogy a lendület addig viszi. Végül is majdnem sikerült elkapnia Mátét. Ellenben a földön fetrengve jót nevet az egész akción, tökéletesen rendellenes viselkedést mutatva egy ilyen támadás után. Felpattan, és visszaugrál Michelle-hez.
-Ez nagyon vicces volt! Még soha senki nem küldött rám ilyesmit. Vajon, ha felugranék a levegőbe, és akkor átkoznál le, akkor úgy maradnék, mint a filmekben? – be is mutatja a híres ugrást, miközben belebokszol a levegőbe. fantasztikus menő lenne, ha úgy maradhatna.
Ekkortájt jelenik meg Keiko a színen, s egyből többségbe kerülnek a melegszívű vendéglátók. Innen már nincs menekvés.
-Sziaaa! – nevet rá a lányra, miközben odapattog hozzá, és őt is megöleli, mert nehogy már neki ne járjon. Meg aztán nagyon kedveli a kis kékséget, s igen régen találkozott már vele. Miután letudja a melegszívű köszöntést, követi a kis társaságot a rajzolós asztalkához. Nos, Michelle-nek két választási lehetősége van. Vagy megy magától, vagy Leonie húzza oda. Vagy megint leátkozza a hölgyeményt. Hopp, ez akkor három.
-Úúú, van ám nektek még valamim! – kap észbe hirtelen, s elrohan egy másik kupac kacathoz, hogy könyékig merüljön bele, majd visszatér pár színes boát lóbálva – ezeket Keeftől vette el -, s nevetgélve a jelenlévőkre csavar egyet-egyet.
-Most már nem is vagytok úgy megszeppenve, ugye? – kérdezi őket derűsen, miközben letelepszik a földre, kiszórva egy nagy adag színes ceruzát.
-Mi lenne, ha csinálnánk egy nagy közös rajzot, és akkor azt utána kirakhatnátok a falatokra! Minden napotok vidáman kezdődhetne, mikor meglátjátok! - úgy mosolyog a többiekre, mintha épp a cipőjüket pucolnák az este érkező Mikulásnak.

Keef
Noel bőrében

Alig pár órája szenved a srác testében, de úgy érzi, képtelen lesz megszokni az új külsőt, a sajátjánál jóval nagyobb méreteket, a plusz részeket, és azt, hogy majd minden este és reggel át kell öltöznie, hogy újból és újból szembesüljön az egésszel. No, nem mintha Noel olyan borzalmas látvány volna, mert lássuk be, díjnyertes csődör pozícióban van, de Leonie-t nem olyan fajtából faragták, akinek a lelke ezt könnyen el tudná viselni. Khm… sokat fog pirulni mostanság. Meg aztán a barátok kérdése is a levegőben lebeg. Vajon Noel minden szembejövőt elkezd majd fojtogatni? És ő? Mit fog Keefnek mondani? Hogy fog így legjobb barátja szeme elé kerülni? Erre ennie kell! Attól majd minden jobb lesz! Amint elvált Noeltől, az irányt a konyha felé vette, s végig azon aggodalmaskodott, hogy mi lesz most vele?
Mázli, hogy hosszú az út a konyháig, mert mire eléri az ajtót, a hangulata is javul kissé. Talán nem csak rossz oldala lesz ennek. Még sosem látta ilyen magasból a világot, idefent még a levegő is mintha frissebb volna. Ráadásul tobzódik a férfierőben, amit kicsi leánykaként még terelőléte ellenére sem érzett sosem, hiszen most fél kézzel tudna lecsapni egy legyet, eddig meg kettő kellett ahhoz, hogy agyon is tudja nyomni.
No, tehát ott tartunk, hogy Leonie eléri a konyha ajtaját, és egy mozdulattal jól belevágja a kezét, mikor a kilincsért nyúl. Még szoknia kell a megváltozott távolságokat is. Roppant suta lett.
-Áucs – nyög fel fájdalmasan, majd a következő pillanatban átlibben a küszöbön, hogy aztán a manók láttán hatalmas mosolyra húzza ajkait. Legalább ők még a régiek, bár mintha kissé összementek volna a legutóbbi látogatása óta, és mintha kevésbé szívélyesen fogadnák, mint úgy általában.
-Sziasztok, manócskák! – dörmögi nekik, majd beljebb ugrándozik a helyiségbe, enyhén morbid képet nyújtva ezzel. De ez eltörpül amellett, amilyen produkciót lever, amikor meglátja Keefet. Az első másodpercben megmerevedik, a következőben felvisít, vagyis valami egészen emberfeletti hangot hallat, és odaszáguld legjobb barátjához, hogy belevesse a nyakába magát.
-Keeeeiiiiith! De jó, hogy itt vagy! Ma nem is akartam hazamenni, hogy ne láss így, mert így már nem fogsz szeretni, hiszen eltűnt a szép vörös hajam – igen, a haj a legfontosabb. Az kisebb probléma, hogy fiúvá változott.
-Szerinted szép vagyok azért? Mi lesz, ha elkezdek szakállat növeszteni? Borostás az állam? Nem akarok szakállas lenni. De ha mégis lesz, azért még a barátom maradsz? – nyavalyog, miközben állát odadugja Keith orra elé. Nem baj, ha a másiknak fogalma sincsen róla, mi történik éppen körülötte.
-Mit sütsz nekem? – elhúzódik, s a hozzávalókon végigtekintve szemei egyből felcsillannak. A szokásosnál jóval egyszerűbben felpattan a konyhapultra, hogy ott a lábait kezdje lóbálni.
-Segítek, jó? - fog egy tojást, de a kelleténél jóval erősebben vágja hozzá a tálhoz, így egyből mindent kiborít.
-Jajj, neee - ma már sokadjára, de ismét eltörik nála a mécses. Szegény Noel, reméljük, nem sokan fogják így látni, mert akkor oda a hírnév...

Keef


Komolyan nem esik le neki, hogy esetleg be kéne mutatkoznia, mert enyhén tesztoszteronszagú lett, mióta Keeffel nem látták egymást. Mikor is volt az? Ma reggel? Hiába, Leonie-nak nem kell sok idő, hogy abszurd helyzetbe hozza magát. De legalább a szőkeségnek nem szükséges mindent a szájába rágnia, mert magától is rájön, ki bújik meg a férfias álca mögött. Ettől még vöröskénk… pardon, feketécskénk szíve is megmelegszik, s kedélyállapota azonnali javulásnak indul. Keith a tökéletes gyógyszer zavart lelkének. Hát visszanevet a másikra, és heves bólogatásba kezd mellé.
-Az vagyok! – átveszi a zsepit, kifújja belé az orrát, majd nagyon kedvesen visszatömködi azt pajtása zsebébe. De ezt már aközben ügyködi össze, hogy a srác megölelte őt. Jajj, hát egyből szebb a világ! Kicsit sem zavarja, hogy most Keef az alacsonyabb nála, és hogy … ez vajon miként hathat kívülről? Hiszen a néma ember is láthatja: közöttük igazán bensőséges kapcsolat van. Tekintsék ezt bárminek is a gyerekek.
-Háhá! Most már én fogom levenni neked a szekrény tetejéről a lemezeket – no, hát van ebben a szituációban pozitívum is, csak egy barát kellett hozzá, aki rávilágít. Egy, aki már elég bölcs ahhoz, hogy szakállat is tudjon növeszteni. Leonie, azaz leginkább Noel, tátott szájjal bámulja legjobb pajtása állát, mert azok ott rajta tényleg szőrszálak! Ejjha! Nem egy Khal Drogo fazon, de már alakul, s hölgylelkünk meg is tapizza, hogy kiderítse, mennyire fogja ez őt a későbbiekben halálra csikizni, ha Keith-t szándékszik ölelgetni. Bár a csúnya valóság jelenleg az, hogy az sem biztos, hogy valaha visszakerül a saját testébe.
-Úgy látszik, te is megpróbáltál átváltozni az éjszaka, csak nem sikerült teljesen. Biztosan Télapó lett volna belőled – vonja le a logikus következtetést, de eztán már csak hápogni tud. No, nem újabb alakváltáson esett keresztül, s lett belőle kiskacsa, hanem bizony Keith szavai nyomták le nála a biztosítékot.
-Persze, hogy lány vagyok! – emeli fel a hangját sértetten, bár erre több manó is mintha elkezdene kiszivárogni a helyiségből. Talán kezdik érezni, hogy valami igazán nem stimmel ezekkel a kisdiákokkal, és jobb volna kimaradni az egészből.
-Bár most nem… vagyis nem teljesen. Mármint – fülig vörösödik, miközben inkább lecsúszik a pultról. Istenem, ha most kimondja, mije van, Keithnek egy életre elmegy tőle a kedve. Pedig volna pár kérdése a kezelhetőség felől, ha már egyszer használati utasítást nem kapott hozzá.
-Khm… hát… öhüümm… inkább süssünk – vigyorodik el a sok aggodalmaskodás közepette, miután a cukor is felkerült méltó helyére az arcán. Pozícióba áll Keith mellett, s megpróbál a muffingyártásra koncentrálni. Mint tudjuk, alapból sem képes koncentrálni semmilyen feladatra, minduntalan legjobb barátjára sandít hát.
-És Keith… - kezdi tétován. – Mondd csak… azért aludhatok ma melletted? Vagy költözzek inkább el? – látszik az arckifejezésén, hogy ez az eshetőség mélyen megrendíti, de nyilván megértené, ha a srác nem szeretne semmilyen álláspontba ütközni az éjszaka. Nem, mégsem. Inkább nagyon megsértődne.
-Végül is a matracomat kicsit arrébb húzhatjuk – próbál engedményeket tenni, miközben a muffinok helyett Keith haját kezdi díszíteni az apró szívecskékkel és csillagokkal. Ilyen magasból ez nem is tűnik olyan bonyolult feladatnak.
-Szerinted éjfélkor elmúlik a hatása ennek az átoknak? Mi lesz, ha nem? Valószínűleg be fogok pisilni - jelenti be határozottan. Ötlete sincs, mihez kezdjen. Talán egy szerelmes csók fel tudná oldani a varázslatot? Még jó, hogy Leonie olvas meséket, és minden praktikát ismer... ugye, ugye. Végső esetben talán megemlíti majd, hogy szerezni kell egy vérbeli herceget, akit körbecsókolgathat.

Keef


Arcán a begombázott emberek földöntúli mosolyával pillog legjobb pajtására. Ilyen szépet sem hallott mostanában tőle, pedig Keefnek mindig akad a vöröskéhez egy-két kedves szava. Nyilván Leonie igényli is, hogy folyamatosan simogassák a nyomi kis lelkét, de ezt százötven százalékban próbálja mindig visszaadni. Most is megenged magának egy gyors ölelést, amivel majdnem fellöki pajtását. Hozzá kell még szoknia újdonsült erejéhez.
-Remélem csiga nem leszek, mert halálra unnám magam, ha olyan lassú lennék – miközben kedves barátocskája körül lábatlankodik, megpróbálja összeszedni a gondolatait, és elmesélni, hogyan is került ebbe a szégyenteljes helyzetbe. Bár az okok őt kevésbé érdeklik, mint az okozatok.
-Noel lettem, azt hiszem, Ombodri. Ő egy rellonos diák, aki megpróbált megfojtani a kívánságok termében – meséli immár úgy az egészet, mintha ez mindennapos esemény lenne az életében. Hiába, képtelen neheztelni másokra, s már nem is emlékszik pontosan a szituációra, biztosan jó oka volt rá a gyermeknek.
-Aztán valami sivatagban jártunk, meg utána megint máshol, és akkor egyszer csak fiú lettem. Ja, nem is, mert előtte megfogtam egy gyertyatartót, amin még égtek a gyertyák, Noel pedig megpróbálta elfújni – nagyot sóhajt, miközben beletúr az egyik muffinba, hogy napocskát rajzoljon a tetejére.
-Többet nem szeretnék karácsonyra gyertyát kapni – motyogja Keef háta mögött, miközben figyeli, ahogy a srác beindítja a sütőt. Egészen idilli lenne ez a pillanat a maga abszurd kivitelében, ha a szőkeség nem csapna bele a trutyi kellős közepébe. Ugyanis az elkövetkező pillanatban valószínűleg élete egyik leghajmeresztőbb beszélgetése veszi kezdetét.
- Hogy miiiii? – hangja ismét olyan frekvenciára ugrik, hogy még a kutyák is vonyítani kezdenének tőle. Arcába annyi vér tódul, hogy félő, az orrán kezd el majd kicsordogálni a túlnyomástól. Mi a jó túrós rétest lehetne mondani egy ilyen ajánlatra? Hát hiszen… vajon kinek a tulajdonán szeretné a praktikus fogásokat bemutatni?
-Én… én… én… - makogja zavarodottan, végül is ez még a jobbik opció, mintha egyedül kapna sokkot a wc-n. Noel talán nem örülne neki, ha véletlenül lepislantaná a szép és elegáns cipőjét. Istenkém, bárcsak felvilágosultabb lenne.
-Hát… jó – egyezik bele egy lemondó sóhaj közepette, s halkan felteszi az őt legjobban foglalkoztató kérdést.
-Muszáj hozzáérni? Nem lehet lebegtető bűbájjal csinálni? - körbesandít a konyhában. Gyanúsan megcsappant a manók száma a helyiségben, s maradékuk is mintha nagy ívben elkerülné a gyerekek társaságát. Szinte tökéletesen természetes muffinsütés közben a fiúk mosdóhasználati szokásairól leckét adni.
-Máris? – kérdezi ijedten a „gyere ide” felszólítást hallva. Hirtelen azt hiszi, Keith bele szeretne vágni egy gyakorlati órába, de a kitárt karokat látva, nagy megkönnyebbüléssel veti bele magát a másik karjaiba. Sokkal jobb! És milyen menő, hogy a rövidebb haja alig akad be valahova. Valószínűleg az örökkévalóságig így kéne állniuk ahhoz, hogy Leonie érzelmi világa kiegyensúlyozott maradjon, helyette azonban Keef újabb meglepetéssel szolgál a hölgyeménynek. Ruhááák! És most végre úgy hordhatja őket, hogy a méret is passzolni fog.
-Juuuuj – örömében felsikkant. Azaz ismét valami embertelen hangot hallat, amihez Noel hangszálai valószínűleg nincsenek hozzászokva. Lelkesen tapsikol egy sort, majd lekapja magáról a cipőt, s mintha csak a padláson lennének, izgatottan nekiáll öltözködni.
-Legalább a ruháim… vagyis a ruháid legyenek a régiek, nem igaz? – vigyorodik el immár alsógatyában, de feltűnően kerüli Noel testének látványát, s inkább öltözködik félig lehunyt szemmel. Ha felveszi ezeket a vidám ruhákat, a kedvének is az egekbe kell szöknie! Így kell lennie.
-Szép lettem? – mire begombolja az utolsó gombot is, tényleg javul valamelyest a közérzete, s vidám mosollyal megpördül a tengelye körül. Oké, ez talán kevésbé cuki látvány így Noelként, mint reggelente Leonieként, mikor egy fél óra szenvedés után végre felöltözik.
-Keeeef – odaslattyog a sráchoz, és nagy szemekkel lepislog rá. (khm… hát ez még mindig agyeldobásos tény)
-Ha örökké Noel maradok, akkor neked lánnyá kell változnod. Meeeert… hát csak mert. Nem lehetünk fiúk mind a ketten. De ha te lány lennél, én meg fiú, akkor az már majdnem olyan lenne, mint eddig – szerinte tökéletesen logikus, amit mond.

Keef


Még akár morcos is lehetne, amiért Keith ilyen jól mulat a szerencsétlenségén, de legjobb barátja jókedve, illetve megnyugtatónak szánt szavai a szíve mélyéig hatolnak, és továbbra is tartják benne a lelket. Elvégre a szőkeség bizonyára átérzi a helyzetét. Ő is minden nap szembenéz Conan, a barbárral, és neki még csak esélye sincs megszabadulni tőle. Vagyis…
-Azt hiszem, az nagyon kiábrándító volna – ért egyet heves bólogatások közepette pajtásával, miközben még mindig a ruháival babrál. Noelen nagyon jól áll ez a trapéznadrág, meg kell hagyni. Nem is lesz olyan nehéz öltözködni ilyen külsővel, hiszen valószínűleg minden remekül fog kinézni rajta.
-Talán az üvegházban találunk olyan kesztyűt, amivel a mérges növényeket szokták megfogni. Az biztosan megvéd majd – saját magát próbálja bíztatni az üggyel kapcsolatban. Nem volna ennyire fennakadva a témán, ha kissé jártasabb lenne benne, vagy legalábbis nem így kéne találkoznia vele. Valami nagyon csúnya dolgot kellett tennie ahhoz, hogy ezt érdemelje. Reménytelen sóhaj hagyja el tüdejét, de végül csak felderül ismét arra a gondolatra, hogy örökre úgysem maradhat fiú. Tényleg nem, főleg azért, mert Noel valószínűleg sok embert próbálna megfojtani azért, hogy visszacsinálja ezt az egészet.
-Az jó… mert én… én nem. Tényleg így… nem. Nem jó. Igen. Nem – közli Keeffel, és akkor a srác megoldja az összes létező problémáját egyetlen egyszerű gesztusával. Mióta amúgy is különös érzések kavarognak benne a fiúcskával kapcsolatban, ezeket a bensőséges pillanatokat mindig megpróbálta elkerülni. Most azonban olyan hirtelen jön az aranyos mozdulat, hogy még a levegő is bennakad a tüdejében, ezzel egy időben pedig az összes szerve leszakad a helyéről, és valahol a földön köt ki. Keith komolyan az őrületbe kergeti a puszta létezésével, s bármennyire szokatlan a helyzet, hogy most éppenséggel neki kell lefelé pislognia, mégis… egy pillanatra lehunyt szemmel merül el szívet melengető kis világukban. Végül arca szépen lassan felveszi a rákvörös színt, s zavart kislányos, hát khm… kisfiús mosoly kíséretében inkább elfordul. Nagyon gyorsan. Bármilyen kellemetlen, mégiscsak álláspontot kell foglalnia ez ügyben. Legalábbis önkéntelenül kezd kialakulni benne az érzés, amit aztán egyből egy sokkal nyugodtabb, és derűsebb lélekolvadás követ. Míg pajtásának háttal ácsorog, tökéletes változáson esik át. Vére helyére cukros szirup kerül, s mire végre visszafordul Keefhez, Noel arcán ezerwattos vigyor feszül.
-Már érzem a kis muffinkák illatát - tájékoztatja derűsen a srácot, miközben összeborzolja a haját. Most, hogy ő a nagyobb, ez igazán mókás új élmény.
-Keeeef, tudod mit? Szerintem a manóknak is kéne muffint készíteni. Ők olyan kis aranyosak, legszívesebben felköltöztetném őket a padlásra. Bár mintha most eltűntek volna... - értetlenül körbepislog, majd vállat vonogatva ismét felpattan a pultra, hogy onnan figyelje csillogó szemmel a fiúcskát, ahogy a sütik körül ténykedik. Az ő része annyi a feladatból, hogy cipőjét lerúgva mezítelen lábával pajtása oldalát bökdösi, mert miért is ne. Mázli, hogy most jó hosszú lábai vannak...
-Ha kész lesz, megkóstolhatok egyet? Vagy nekem készítettél külön? - mohó tekintetéből leszűrhető, ha ő egyszer megkaparintja a sütiket, azok nem jutnak el az eridon tornyáig.

Keef


Kellemes, muffin illattal áztatott bódulatában újra szépnek látja a világot, csak immár pár centivel magasabbról. Talán egy kis változatosság feldobhatja a mindennapokat, meg aztán most jó sok mindent elkövethet a fiúcska testében, amiért aztán később Noelt fogják elővenni. Kérdés persze, hogy a másik is hasonlóképpen vélekedik-e. Nos, a srác bizonyára nem húz kesztyűt… Gondolatmenetét Keith bejelentése szakítja meg.
-Te…hnymommomnomnomnom – jelenti be izgatottan, süteménnyel betömött fejjel. Hirtelen nem tudja eldönteni, minek örüljön jobban: Keith kinevezésének - ezzel együtt annak, hogy eztán minden éjszaka kiszökhet vele, és telecsillámpónizhatják az összes folyosót, hogy ne legyenek olyan siralmasan szürkék és sivárak -, vagy az istenien finom muffinnak, ami éppen a szájában olvadozik szanaszét. Nehéz kérdés, merthogy úgy érzi, sokkal kedvesebbé és cukibbá tehetik az egész iskolát azáltal, hogy majdnem minden éjszaka az övék lesz odakint. A vadonban.
-Nomnomnomnom – folytatja a diskurálást, miközben engedelmesen nyitogatja a száját, és boldog kisgyermek módjára hagyja, hogy Keef beleadagolja a maradék süteményt is. Igazán idilli képet mutathatnak kívülről – a két szelíd, cuki fiúcska.
-Eljövök, persze! Különben is megígértem neki, hogy megtanítjuk Wowbaggert bukfencezni. Bár ő elment Noellel, hiába mondtam neki, hogy az nem én vagyok, ráadásul… - még hajának fonogatásával is leáll, mikor meghallja, hogy Keef Lucával készült járőrözni. Új, komfortosabb, cuki világába nem illő érzelmek lepik el lényét. Ez a lány a legérzékenyebb pontja, hiszen olyan szép és kedves, és nagyok a szemei, mint egy lónak, és a szőkeség láthatóan roppantmód kedveli őt. És prefektus. Atyagatya! De hiszen így rengeteg időt fognak együtt tölteni ők ketten, ami felér egy emberkínzással Leonie számára. Ráadásul attól is mindig szomorú lesz, és sírni támad kedve, hogy Keith miatt képtelen megbarátkozni a banánhercegnővel. Most is egyből ezernyi ötlet pereg le az elméjében, hogyan tudná kiiktatni őt az életükből. Talán, ha elásná az iskola mögött. Persze mellé ásna egy rózsaszín nyuszis plüsst is, hogy ne legyen nagyon magányos ott, és adna még neki szép fodros ruhácskát is… vagy véletlen balesetként lelökhetné a lépcsőn fogócskázás közben. Előtte nyilván befonná a haját, plusz masnit tűzne bele, hogy legalább aranyosan és csinosan murdáljon meg… Vagy esetleg elég lenne csak szimplán elüldözni őt innen? Vajon fél a pókoktól? Egy éjszakai járőrözés közben ráijeszthetne bugyikék pókjelmezben, és akkor Luca hazáig futna rémületében. Netán küldeni kéne neki egy hatalmas plüssmacit, aki halálra ölelgetné. Szó szerint. Vagy igazi medvét. A macik aranyosak, amíg meg nem esznek…
-Hmm? – cukibbnál cukibb gyilkolászós terveiből Keef hangja ébreszti fel. Lenyeli az utolsó falatot is, és csillogó szemekkel rámered barátocskájára. Ez a csudálatos szösszenet csak az ő legjobb barátja lehet! Istenkém, de önző béka lett ebből a törpéből.
-Jaaa, igen, nagyon finom – visszavigyorog a srácra, s ezzel egy időben ismét leugrik a földre. Vagyis ugrik ő, de elfelejtette, hogy ezt most nem kéne, így a váratlan és gyors ütközéstől majdnem elesik. Kicsit hadonászik a karjaival, majd nevetgélve megfordul.
-Én is segítek - az más kérdés, hogy ilyen bénán mennyi haszna lesz. Először is Ririkének gyárt le egy cuki szívecskés muffint, ha már egyszer úgyis meglátogatják ma, majd egy újabbal kezd szöszmötölni. Alig tíz percébe telik, mire elkészül vele, s a végén ártatlan mosollyal mutatja fel pajtásának.
-Ez itt Lucáé. Szegényt meg kell vigasztalni, hogy nem tudtok ma együtt járőrözni - s még komolyan is mondja. Az más kérdés, hogy mit ábrázol a muffin tetejére csokival rajzolt ábra.
-Ez itt Luca - mutat a pálcikalányra. - Ez pedig egy nundu, ami egy nagyon aranyos cica. Éppen ölelgetik egymást. Hát nem édesek? - nem őrült, áhh, dehogy. Bár az arcán villogó szentéletű kifejezés nehezen engedné elhitetni, hogy komolyan gondolja a kis rajzot, pedig talán mégis.

Kifli

Szülei egyik reggel az ágy alatt találták sírva: nem akart kijönni, mondván arra vár, hogy megegye a - minden bizonnyal - ott lakó szörny. Inkább az, minthogy még egy napot eltöltsön pajtása nélkül. Két teljes hét otthon.
Ám most! Menten újra láthatja a szőkeséget, és ez olyan veszélyesen erős érzelmi káoszt idéz elő benne, hogy egy ép gondolata sincs. Lohol a kastély felé, maga mögött cibálva cuccait, s ha most rajzfilmben volna, egész alakos lyukat vágna a bejárati ajtóra. Útja rövidke, akár a TEK-esek udvarias kopogása akció közben; pár lépést elég megtennie ahhoz a bejárati csarnokban, hogy megpillantsa. Bőröndje kihullik a kezéből, agya kifolyik a fülén, szíve körbeszambázza a tüdejét, gyomra pedig bemutat egy tripla rittbergert. Itt van. Itt van!
Piciny lelke eddig egy üres vászon volt, amire most hatalmas üstökből loccsantották rá a szivárvány összes színét. Keith.
Hosszú másodpercekig csak bámul a táncoló alakra, mintha legalábbis Danxiára nyílna tökéletes kilátása. Szüksége van egy kis időre, hogy feldolgozza a látványt és a vele járó headshotot. Majd fogja magát, és egy ereje teljében lévő kos támadásához hasonlatosan rohan neki a fiúcskának, hogy arcát a mellkasába fúrja, és végre felszabadultan elnevesse magát.
-Soha többet - jelenti ki határozottan inge kivágásának. - Többet nem hagyhatsz magamra ilyen hosszú ideig! - követelőzik, mint egy gyermek, pedig valójában ő utazott el. Nyilván Keef feladata lett volna, hogy kikötözze a házában, és ott tartsa. Persze ezt utólag is bepótolhatják. Viszont neki kellett volna tudnia, mennyire őrjítő lesz ez a két hét! Felháborodását azonban csakhamar felváltja egy sokkal szelídebb mosoly, miközben ez az ügyes kislány már úgy szorítja pajtását magához, hogy kezei az inge alá csúsztak. Kedveli ezt a praktikus darabot.
-Szeretlek - mormogja felmérés közben. Egyszerűen muszáj végigtapiznia a fiúcskát, hogy biztosan megállapíthassa, mindene tökéletes állapotban van. S ha nem mászkálna erre annyi akárki-bárki, térdet hajtana Plant hagyatéka előtt.
-Annyira… - ahogy felpislog pajtására, egy villanásnyi kétségbeesés - talán elveszettség - fedezhető fel pillantásában az elmúlt hetek utóhatásaként. Nem úgy, mint Keef csodás, vibráló tekintetében. Kuncogás kíséretében ugrik rá az úriemberre, lábait átkulcsolja a dereka körül, majd süni módjára kezdi szimatolni. A nyakát.
-Hmm… miről maradtam le? - kérdi nevető hangon.

Kiflicsek

Megpróbálta. Komolyan megpróbálta. Hiszen nem hagyott el egyetlen ruhadarabot sem az idevezető úton, mint valami éjjel vetített Jancsi és Juliska feldolgozásban szokás. De már attól leveri a víz és kiszárad a szája, hogy Keef kimondja, szereti és hiányzott neki. Hát hogy az ananászos pulykamellbe ne hiányzott volna? Ezen az állapoton még maga SzalmaKeef sem tudott segíteni, pedig aztán a szülei erőteljesen átrágták, elvigyék-e miatta elmeorvoshoz, aki végre megállapíthatná, hogy egy ilyen lánynak a diszkóban helye… pardon. Szóval hogy ennek a hölgynek egy kényelmes gumiszoba dukálna, nem más.
Jelenleg is veszélyes érzelmi tornádó tombol a szívében és agyában. Leginkább üvöltene, hogy kiengedje a két hét alatt felgyülemlett feszültséget, de zokogna a felismerésen, hogy Keef nélkül már képtelen létezni, mint önálló lény, ám nevetne és kacagna, amiért újra mellette lehet, és táncolna, mert fantasztikusan csodálatos az élet az ő Szőke Hercegével.
Emlékszünk a pórul járt tauntaun szomorú történetére? Igen, ennyire közel akarja magát tudni pajtásához. Mint A székely asszony és az ördög népmesében: ”Bújj ki ördög, mert én akarok belébújni!” Vajon kinek a szájából hangzana ez hitelesebben? Végül is mindkettejükre ráfogható, hogy épp ördögi megszállás alatt vannak.
-Hm… - próbál meg értelmes beszélgetést kezdeményezni immár merőlegesen mindenhez, ami függőlegesben van éppen.
-Gondoltam - száműzi Robert Plantet a birodalomból, mint a nemzet ellenségét. - ...megleplek. - rögtönítélő bíróságot állít fel a sürgős ügyek elintézésére. - Remélem... - indítványozza a kereskedelmi hajók szabad áthaladását a határokon. - sikerült! - az országban szeizmológiai intézetet alapít, ahol a szorgos kutatók kiadják az első riasztást… és akkor hirtelen elpusztult az egész ország a természeti csapásban.
-Hm… Keef! - dünnyögi egy jóllakott óvodáshoz hasonlatosan. Legalább ő megpróbált kommunikálni egy kicsit, ha már pajtásának ezen képessége most nem minősül használhatónak. Nem. Egy cseppet sem zavarja Lencsét, hogy a szőkeség másban hoz kiemelkedő teljesítményt. Merthogy Keith csodálatos művész, roppant kreatív, tele van szeretettel, és le tudna futni egy teljes maratont, annyi energia szorult belé. Nem kell mellé még beszélni is, különben sem lehetne szavakba önteni, miként tömörül az ember fejében a teljes univerzum.
Nem akaródzik elengednie Őt, márpedig valljuk be, elég nagy az esélye, hogy egy prefektus, tanár, szellem, manó, chupacabra vagy bármi hasonló betoppan a csarnokba, és megpillantja a szabadelvű gyermekeket. Kicsit még nyúzza pajtását, a haját birizgálja, össze-vissza puszilgatja, sőt, előad neki egy teljes 1777-ben írt Mozart művet, s csak ezek után hajlandó a távozás mezejére lépni.
-Kííísz - vigyorogva, kisimulva kezdi húzni az ő bájosan szétcsúszott szívszerelmét a lépcsők irányába. - Mennünk kell a padlásra. Most! - mert a mulatság csak ott kezdődhet el igazán.

Állia

Ma igazán szerencsétlen napja van hölgyünknek. Reggel véletlenül összeborogatta Keef méregdrága festékeit, amiket a fiúcska még nem menekített át Budanekeresdre. Rálépett Trillian fülére, majd szanaszét szórta a kutyatápot. Aztán leesett a lépcsőn, mikor a reggeli kakaóért indult, Kísszel táncikálás közben kiestek a szekrényből. Egy háztársuk szobájában. Szegény lány egészen kipirult a látványtól. Szóval maradjunk annyiban, hogy ez az a nap, mikor egy értelmes lény belátná, hogy nem érdemes egy fél millimétert sem megmozdulni, mert annak úgyis csak rossz vége lesz. De ugyebár mi Leonieról beszélünk, aki mindezek után a fejébe vette, hogy a délutánt a konyhában fogja tölteni.
Imádja a manókat, és egytől egyig apró pajtiknak gondolja őket. Ezek a kedves kis teremtmények annyit dolgoznak a diákságért, akiknek többsége nincs is tisztában vele, milyen hálásnak kéne lenniük. De majd Lencse megváltja a nevükben a világot. Ma például azzal a szent céllal indult el a toronyból, hogy vacsorát főz a manóknak.
Hajszálvékony nyuszis kezeslábasban ugrándozik végig a folyosókon, s meg sem áll a konyháig, ahova belépve név szerint köszön az összes kicsinek.
-Sziasztok! Mit főzünk ma? - lelkesen csillogó tekintettel csapja össze mancsait, bár a manók arcán egyből a pánik jelei tűnnek elő a kérdés hallatán, amit természetes Lencse félreért.
-Ne aggódjatok, most én készítek nektek vacsorát, meg sem kell mozdulnotok. Higgyétek el, nagyon finom lesz! A múltkor már majdnem tudtam rántottát csinálni - azt inkább nem teszi hozzá, hogy “de aztán felgyulladt a konyhapult”... Nem tenne jót az imidzsének, ha ilyesmiket terjesztene magáról.
-Szóóóval mit szeretnétek enni? - ahogy beljebb pattog, rögvest nekimegy egy tányérokat cipelő manónak, és felborítja a szerencsétlent. Természetesen molekuláira törve az összes tányért.
-Jajj, bocsánat, elnézést... mindjárt segítek, ne mozdulj, nehogy belelépj! - felpattan, és természetesen ő lép bele a szilánkokba.
-Áu! Fene, óóó, umm... annyira nem fáj ám - azonnal vagy tíz manó sereglik köré, hogy segítsen rajta. Alakul a káosz.

Állia

A nagy felfordulásban fel sem tűnik neki, hogy legalább egy teljes perce nincs már egyedül a helyiségben. Csak ölelgeti a manókat maga körül, miközben próbálja őket meggyőzni, hogy itt, kérem szépen, semmi probléma nincs az égvilágon. Elvégre nem egy százas szög ment át a talpán, csak belelépett a tányérok szilánkjaiba. Hacsak el nem fertőződik, és tőből nem kell megszabadulnia becses végtagjától, nem lesz itt semmi probléma.
-Tudok ám így is vacsorát készíteni nektek, nem kell aggódnotok egy percig sem. Tényleg, jajj, nagyon aranyos vagy, köszönöm, ez így már tökéletes lesz. Komolyan… - igyekszik a legudvariasabban elhessegetni a túlpörgött manókat, akik már rég bekötözték megvágott lábfejét, és összesöpörték a szilánkokat, mire vörös kis törpénk egyáltalán feleszmélhetne.
Csak akkor veszi észre Álliát, mikor végre feltápászkodik a földről, s akkor meg is hallja egyből a kérését.
-Nem! - kiált fel hevesen, miközben az elillanni próbáló manó után veti magát.
-Majd mi megcsináljuk magunknak a szendvicset izééé… hogy is hívnak? Szóval vele - Állia felé int, majd teljesen oda is fordul hozzá.
-Ugye? Szegények egész nap a mi kedvünkben járnak, takarítanak és főznek ránk. Segítsünk nekik. Az imént éppen elkezdtem nekik vacsorát készíteni… pontosabban mondva, még nem találtam ki, mi legyen ma a manóvacsi. Van valami ötleted? Tudsz főzni? Én nem annyira ám, de majd nagyon igyekszem… - természetesen a rizsázást megint képtelen abbahagyni. Sőt, időközben már nekiállt, hogy elkészítse a rellonos hölgyemény szenyóját.
-Mit rakjunk a szendvicsbe? Lekváros kakaóporos jó lesz? Vagy almás kompót és májkrém legyen? tehetek rá mustárt is még, ha szeretnéd... - várakozva pillog Álliára.

Állia

Milyen lehetne egy igazi rellonos arca, ha nem zöld? Még akkor is, ha csak enyhén. Lencse pedig egészen ki van pirulva a nagy boldogságtól, ha már egyszer eridonos. Ez a varázsvilág rendje, de minimum a Bagolykőé.
-Biztos ne segítsek? - kérdezi készségesen, közvetlenül a lány mellett ácsorogva, szinte rámászva, miközben amaz a saját szendvicsét gyártja.
-Remek titkos recepteket tudok, amiket a nagymamámtól lestem el - mintha ugyan annyira meg lehetne csavarni egy szedvicskészítést. Leonie viszont túl lelkes, hogy annyiban hagyja a dolgot, így egészen addig lábatlankodik Állia mellett, és hordja neki a legkülönbözőbb alapanyagokat, míg végül a leányzó befejezi a szendvicset, és leül. Vörös törpénk pedig hűen követi őt az asztalhoz is, és letelepszik mellé, miközben mindenféle lényegtelen dologról fecseg. Kezdve a manók mókás nevetésével egészen a papírhajók apró legénységéig.
-Amúgy Leonie a nevem - fűzi hozzá két teljesen összefüggéstelen mondat között. - Hát neked? - oldalra biccenti a fejét, és úgy bámul a hölgyeményre. - Ugye rellonos vagy? A múltkor közöttük láttalak a nagyteremben. Nem is értem, miért nem ülünk vegyesen az asztaloknál. Olyan kár, hogy van minden háznak egy asztala. Így hogyan barátkozzunk egymással? Pedig annál nincs könnyebb módszer a barátkozásra, minthogy felajánlod a másiknak a rétesből kiturkált mazsoládat. Ugye? - kérdi csillogó tekintettel megerősítésre várva. Naná, hogy nincs is annál meghittebb, bizalmasabb dolog, mint valakivel megosztani a mazsoláinkat.
-No, segítesz nekem? Mármint vacsorát készíteni a manóknak. Lassan biztos ők is megéheznek - felpattan az asztaltól, és megpördülve szétnéz a konyhában. Mit is akar csinálni pontosan? Hmm, előbb át kéne gondolnia, mit képes egyáltalán megfőzni magától. Nehéz ügy. Ezen muszáj töprengenie egy percet, mire végre leesik neki. Hiszen nincs is egyedül! Állia bizonyára tud valami finomat!
-Szóval szerinted mi legyen a vacsi? Vagy csináljunk kérdőívet a manók között? Igen-igen, talán az volna a legjobb. Hátha valamelyikük allergiás. Szerinted a manóknak lehet ételallergiája? Vagy a manók nem fogékonyak az ilyesmire? Nem is tudom... láttál már a gyengélkedőn beteg manót? Vagy nekik saját javasmanóik vannak?