Zselyke

Mayának nem volt könnyű dolga azzal, hogy megszokja az iskolai házirendet - legfőképp az étkezések időpontja okozott neki gondot. Otthon Khalil legjobb igyekezete ellenére sem sikerült soha betartania a családnak, hogy legalább megközelítőleg azonos időben üljenek le enni minden nap, itt viszont ha nem ért oda tálalásra, akkor a siserehad könnyen elhappolta előle a legjobb falatokat.
Ezen az estén is korgó gyomorral indult el a konyha felé, maga mögött hagyva a pincét és a többi rellonost. Most nem csak, hogy finom falatok nem maradtak neki, hanem egyenesen meg is feledkezett a vacsoráról, így nem nagyon maradt más választása, mint hogy meglátogassa a konyhát és egyenesen a manóktól kérjen segítséget.
Még talárban volt, mert a klubhelyiségben merült bele korábban egy könyv tanulmányozásába, és nem volt érkezése átvedleni, mielőtt a gyomra elkezdte volna jelezni, hogy túl sok idő telt el ebéd óta.
Igyekezett észrevétlenül megközelíteni a konyhát, mert úgy tudta, hogy nem igazán szeretik a tanárok, ha a diákok betévednek ide, de túl éhes volt ahhoz, hogy nagyon komolyan érdekelje egy esetleges büntetés. Mikor benyitott azonnal egy csapat manó jelent meg a térde magasságában.
- Öhm, üdv... - próbált köszönni, de közben már kézen is fogták és elvezették egy asztalhoz. - Hát, izé... szóval ennék vala... - Mire eddig jutott a szorgos kis kezek már elé is tettek egy-egy tányérral a vacsoráról maradt választékból. - Köszönöm. - mondta Maya, és gyors mérlegelés után úgy döntött, hogy a lasagne tökéletes lesz mára.

Zselyke

Nagyon finom volt a manók főztje, Maya nem s nagyon fogta vissza magát, ami a mennyiséget illeti - amúgy is, a tinédzserek még könnyen lemozogják a kalóriákat, vagy eleve meg sem ragad rajtuk.
Ennek következtében majdnem félrenyelt, mikor nyílt a bejárati ajtó, ugyanis azt hitte, hogy épp egy tanár vagy prefektus érkezik. Ehelyett azonban csak egy fiatal lány lépett be, akinek az első szavait ugyan nem értette, de mivel az előbb ő maga is épp ilyen zavartan viselkedett, feltételezte, hogy köszönés hangzott el.
- Szia! - szólt hát, miután lenyelte a falatot, és bár még néhányat pislogott a lány háta mögé, hogy biztosan egyedül van-e, azért csakhamar visszatért a vacsorájához.
- Én Maya - mosolygott a másikra, mikor bemutatkozott. Igazán kedves lánynak tűnt, a Zselyke név pedig különlegesen szépen csengett Maya számára. Nem sűrűn hallotta eddig.
Fél szemmel követte csak, ahogy a manók sürögtek-forogtak a másik körül, a madártejes kis intermezzot pedig meg is mosolyogta, miközben a konyhai személyzet elmagyarázta az édesség mibenlétét.
Várt egy percet azért, mielőtt megszólalt volna.
- Figyu, kérdezhetek valamit? - próbálta felkelteni a másik érdeklődését kedves, kíváncsiskodó hangon. Ha a másik igennel felelt, akkor folytatta: - Hogy lehet, hogy magyar neved van, de nem ismered a madártejet? - érdeklődött. Ha a másik esetleg nem akart beszélgetni, akkor persze ő is csendben evett tovább.

Zselyke

Felkeltette az érdeklődését a szemben ülő, több okból is: egyrészt tudta, hogy a saját édesapjának a német mellett kínai és japán vér is csörgedezik az ereiben, másrészt az, hogy valaki nem ismeri a madártejet, valami egészen elképzelhetetlen dolognak tűnt számára. Szerencsére a lány hajlandó volt válaszolni neki, így hamar fény derült a rejtélyre.
- Ó, és miket szokott főzni? Mi a kedvenced? - kérdezte Maya, mikor a másik elmesélte, hogy főleg az ázsiai származású anyukája főz otthon. Maya apja időnként meglepte őket otthon egy-egy finomsággal, például a tamagoyaki rendszeres reggeli volt, de Khalil egyszerűbb onigiriket is készített néhanapján.
- Én Aachenből, Németországból érkeztem ide, de mikor kicsi voltam, akkor itt laktunk a kastélyban a szüleimmel - válaszolt a lánynak. Nem akarta túlságosan hosszúra fűzni a mondandóját, ezért kihagyta a két végpont közötti kanyarokat, vagyis a többi helyet, ahol életvitelszerűen megfordultak a családjával.
- Ebben teljesen igazad van - vigyorgott a lányra, mikor az kijelentette, hogy előtte az egész élet, hogy felfedezze a legfinomabb ételeket. Maya mondjuk nem volt igazán nagy ínyenc, messze nem érdekelte annyira a főzés és az ízek világa, mint mondjuk Arvidot, de azért tudta élvezni az elébe kerülő kiváló falatokat.
Ilyen volt egyébként a lasagne is a tányérján. Nem akarta hagyni kihülni, ezért mikor egy pici csend állt be a beszélgetésben, gyorsan visszatért az étkezéshez, egészen addig, amíg eszébe nem jutott valami más is.
- Olyan ismerősnek tűnsz, nem lehet, hogy találkoztunk már valamelyik összevont órán..? Én elsős rellonos vagyok - nézte a lány arcát elmélyülten. Esküdni mert volna rá, hogy valahol már látta, de ha Zselyke nem elsős, akkor könnyen lehet, hogy csak a folyosón akadt meg rajta a szeme, vagy egyszerűen összekeveri valakivel.

Koppány Richárd
(Előzmény: Itt )

Nem szerette, hogy időnként olyan diákokba futott bele, akik evidensen nem azért voltak az iskolában, hogy tanuljanak, hanem egyszerűen mert tankötelesek. Ő maga ugyan nem volt stréber, és az sem véletlen, hogy nem a Levitába osztották be, de ettől függeltenül nem szeretett volna csalódást okozni a szüleinek vagy épp saját magának.
Márpedig az imént lezajlott incidens, ami után egyszerűen kipenderítették őket a Bájitaltan teremből pont olyasmi volt, aminek otthon nem örülnének. Maya még akkor is mérges volt, amikor a Bejárati csarnokon keresztül igyekezett eljutni a Nagyteremig, hogy ha már így alakult, akkor idejekorán lecsapjon a finom falatokra, mielőtt mindenki másnak is kicsengetnek. Viszont nagyon nem úgy tűnt, hogy a srác le akart volna róla kopni.
- Figyu, muszáj követned?! - csattant fel a lány egy ponton, miközben egy gyors mozdulattal a másik felé fordult, aki eddig a háta mögött haladt. - Menj végre a dolgodra, vagy legalább kerülj ki nagy ívben légyszíves! - közölte a másikkal a véleményét arról, hogy nem volt elég kijönnie a teremből ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. A srác egy kicsit sem lopta be magát a szívébe, egyáltalán nem olyan alaknak tűnt, akivel szívesen beszélgetne vagy csinálna bármit, és egyáltalán nem hiányzott neki az sem, hogy az első bájitaltan órái egyikén rögtön ilyen szörnyen indítson valaki más miatt. Maya biztos volt benne, hogy ha Richárd nem szól közbe az okvetlenkedésével és a véletlenszerű hozzávalókkal, akkor legalább elfogadhatóra sikerült volna a főzete.

Koppány Richárd

Nehezen fért a fejébe, hogy a másik miért mászkál még mindig utána, miközben a bájitaltan órának (legalábbis számukra) már vége. Márpedig Maya rosszul tűrte, hogyha nem volt semmiféle hatása az eseményekre. Ezért is próbálta magához ragadni az irányítást, mikor rárivallt a fiúra.
- Azért vagyok "fullánkos", mert elrontottad az órai munkám és most sem akarsz lekopni! - felelte a lány, nem igazán hangosan, ellenben annál határozottabban. A Keleti-boszorkányos utalást sajnos nem értette, így az sem jutott elhozzá, hogy Ricsi vicces próbál lenni. Hiába, Maya nem muglik között nőtt fel, úgyhogy még ha több is volt a tudása a varázstalan világról és a meséiről, mint mondjuk egy aranyvérűnek, azért nagyon sok alap dolog kimaradt neki.
Aztán mikor a srác finoman megrángatta egy tincsét, és továbbra is úgy beszélt hozzá, mintha együtt indultak volna el valahova, méghozzá szándékosan, akkor egy döbbent pillanatig enyhén leesett állal nézett rá, mint aki mondani akar valamit, de aztán inkább összeszorította az ajkait, mert félt tőle, hogy kimondja, amit gondolt.
Ricsi úgy viselkedett ugyanis, mint aki nincs teljesen rendben fejben. Maya nem ismerte a tudatmódosító szerek hatását testközelből, így nem tudta volna megmondani, hogy mi a baj, csak azt érezte, hogy a srác egyáltalán nem figyel arra, amit mond neki, vagy mintha egyik pillanatról a másikra elfelejtené azokat, és egyébként is úgy viselkedik, mint a nyolcéves öccse valaha, amikor rájött a lázadhatnék.
- Én - hangsúlyozta ki a szót és az egyes számot, - a Nagyterembe megyek, aztán a körletembe. Hogy Te hova mész, azt nem tudhatom - felelte magára erőltetett nyugalommal, és a fiú arcát nézte, míg a válaszra várt. Gyanakvás ült a lány tekintetében, próbált rájönni, hogy mi lehet a másikkal a baj. Vajon elárulja magát valamivel Ricsi?

Nem úgy tűnt, mintha megtalálnák a közös hangot, és őszintén, Maya ezen a ponton nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán szeretne még próbálkozni. A fiú FURA volt, így, nagybetűvel, és ez az egész szituáció rendkívül frusztrálóan hatott az ifjabbik Castle-re.
Ricsi megállapítását arról, hogy túl sokat görcsölne, villámló tekintettel jutalmazta. Kikapta a tincset a fiú kezéből, amit még mindig szorongatott, majd egy pillanatot várt, mielőtt megszólalt volna, mert érezte, hogy ha kinyitja a száját, abból valószínűleg hangos vitázás lesz. Végül inkább csak odasziszegte a másiknak a válaszát:
- Senki sem kérte, hogy kielemezz.
Ugyan a lány tudta, hogy talán túlságosan is bunkón viselkedik Ricsivel, főleg, mivel az eléggé nyilvánvaló dolgokat állapított meg, ráadásul még igaza is volt, azért még nem tudta magát rávenni, hogy megbarátkozzon a jelenlétével. Dolgozott benne a tinédzser dac.
Azt is rögtön megbánta, mikor megosztotta a fiúval, hogy hova készül.
- Meg sem lep... - sóhajtotta fáradtan és egy kicsit feladva, miközben ismét hátat fordított Ricsinek, és elindult a megszabott irányba.
- Az meg mi? - kérdezett vissza a zöld bukta hallatán, de még ő maga sem tudta eldönteni, hogy tényleg érdekli-e a válasz. Szabadulni akart ebből az egész helyzetből, mert fogalma sem volt róla, hogy mit gondoljon Ricsiről és egyszerűen kényelmetlenül érezte magát a közelében.
A Nagyteremben rögtön az első, útjába eső tálnál megállt hát és elkezdte vizslatni, hogy milyen étellel tudna úgy lejutni a Rellonba, hogy közben semmit sem csöpögtet vagy morzsáz össze.