A fény sebességével repesztek a makulátlan folyosó makulátlan csempéin: fejbúbomon páváskodó, laza kontyom ütemesen követi higanymozgásomat, flitteres klumpám helyenként fekete sávot csiszol a padlóra, melyen tükröződik a csálé felirat: Beleuncaga. Az persze Balenciaga akar lenni, de már elkönyveltem, hogy a kínaiak nem tudnak írni.
Az erkély felé cammogok, gondtalanul fütyörészem az ószólemíjót, itt-ott megállok, sanda pillantást vetve tükörképemre, majd megnyugszom, hogy rikító piros szemhéjtusom továbbra is precízen tartja magát.
Felérek. Srác a korlátnál. Kicsit megilletődök. Egy taknyos kölökre számítottam, ez meg... Ez nem az. Tök szép. Oldalról legalábbis. Szimmetrikus, meg minden, csak nem kéne leszólítani, hogy a cuccért jöttem. Vagy de? Elvitatkozom magamban egy darabig, azalatt szakadatlanul bámulom, kigúvadt kék szemekkel. Kezeim a hátam mögött összefonva, szende köhintésnek szánt, de sokkal inkább lámaköpésre hajazó neszt hallatok. Nézz ide. Légyszi. Van pénzem.