Ádám

Már régebb óta itt tartózkodtam, amióta csomagjaim lepakoltam a klubhelyiségben. Már mióta vártam ezt a pillanatot, amiről Kata és Zója is meséltek. Természetesen, hiába csak befogadott voltam, úgy kezeltek, mintha a család része lennék. A mugli, mélyen vallásos szüleimnek túl sok volt, hogy egy mágiával áldott/áldatlan gyermekkel elbírjanak, úgyhogy inkább egy varázslóárvaházban kötöttem ki. Emiatt nem kicsit haragudtam rájuk, néha még nevelőszüleimre is, amiért nem hallgatták el előlem ezt az információt – néha bizony a kegyes hazugság sokkalta jobb, mint maga az igazság.

Mindegy, hisz most itt vagyok, nem? Itt álltam a Bagolykő erkélyén, kezemben a hegedűmmel. Annyira belefeledkeztem Vitali Chanconne-jába, hogy észre sem vettem játék közben: valaki bizony kijött az erkélyre. Ugyan néhány helyen még nem tökéletes a játékom, de nem zavart annyira, ha más is hallotta. Ilyenkor annyira kikapcsolt az agyam, hogy a külvilág körülöttem megszűnt létezni, csak én voltam, meg a hangszerem. A hangszerem, amitől meg nem váltam volna a világ összes kincséért sem.

Családom muzikális típus, nagyon szeretik a klasszikus zenét, hát még, ha én játszom nekik rajta, Ők biztattak, hogy űzzem csak nyugodtan, jól áll a kezemben a hegedű. Sőt, nem csak hogy jól áll, de még szépen is játszom rajta. Otthon is mindig kiálltam erkélyemre játszani. A birtokon úgysem zavarhatott senki minket.
A klasszikusok közé tartozott még másik kedvencem is, ami egyszerűbb volt az előzőnél. Amint befejeztem, rátértem az Adagio G-minorra. Ezt már hibátlanul tudtam játszani, tekintve, hogy sosem untam rá erre a dallamra, s ez volt az, amiért rengeteg időt áldoztam, hogy tisztán csengjenek a hegedű hangjai.
Később, miután a végére értem ennek a szomorú, lassú dallamvilágnak, vettem észre, hogy nem egyedül tartózkodtam az erkélyen.

- Ó, szia! - köszöntem a tökéletesen ismeretlen fiúnak. A pulcsija rögtön elárulta, hogy nem egy házba tartozunk, ahogy sárga-fekete szerelésem is árulkodott navinés lelkemről. Egyébként is imádtam a sárgát...
- Bocsi, tényleg, nem tudtam, hogy te is itt vagy - kértem elnézést az aprócska illetlenségért. Talán meg kellett volna megkérdeznem, hogy nem zavarja-e a zene. És ha tanulni jött ki ide? Tipikus, zavart reakcióm hála az égnek, nem ül ki arcomra, különben már rég ki lehetne ismerni engem.
- Weissen Adél vagyok, és te? - legalább bemutatkoztam, már ez is valami...

Ádám

A most már nem annyira idegen fiú arcára kiült zavara. Ezek szerint remekül lehet olvasni érzelmeit az arcáról, ami szerintem nem tanácsos dolog.
- A helyedben vigyáznék, mit árulok el az arcommal – tettem is szóvá, de nem akkora baki. Ha egy rellonossal találkozott volna, az talán elég nagy valószínséggel ki is használná. Hasonlóan a roxforti Mardekár ház diákjaihoz, de ők sokkalta durvábban „játszottak”, és megnyugtató tény a számomra, hogy a mi iskolánkban eddig még annyira komoly, véres összecsapásig még nem fajultak a dolgok.

- A dobolás jó. Erős ritmusérzéked lehet – biccentettem elismerően.
Miután be is mutatkozott, ezt is kipipálhattuk az udvariassági listán. – Örvendek.
Sosem mondhattam el magamról, hogy a szavak embere lennék. Legfeljebb nővéreimmel szemben oldódtam fel nagy-néha, de ahhoz tényleg az kellett, hogy hármasban maradjunk valahol huzamosabb ideig.
Nekem a kifejezőeszközöm a zene, erre már rájöttem akkor, mikor kapcsolatba kerültem ezzel a drágaságos kis hangszerrel, ami nekem szó szerint „drágaszágom”. Hogy egy népszer trilógiából idézzek.
- Valóban, nem látom az oroszlántested – engedtem meg magamnak egy halovány mosolyt, ami megbújt pár másodperc erejéig szám szélén, de olyan gyorsan el is tűnt, amilyen gyorsan jött.

Rögtön griffendéles nővérem jutott eszembe erre a megjegyzésre, Zója. Azaz, mostanra már végzett mind a kettő, de ahogy a mondása tartja: Oroszlán szív, oroszlán lélek, oroszlán leszek, amíg csak élek!
Kata pedig a Hugrabugba járt, ő kissé félénkebbnek bizonyult az átlagosnál, de nem közelítette meg az antiszoc személyemet. Csupán nem volt semmiben sem a többi fölé emelkedő, viszont remek helyet kapott a varázslóbíróságnál, aminek hirtelen nem ugrott be a hivatalos neve angolul.
- Elsős vagyok. Te gondolom, se elsős, se másodikos.

Ádám

Ádám válaszára a pókerface-ről kissé meglepett. Nem az a sokat mosolygós fajta, nem is állna jól Vámpírlánynak. Igen, gyakran megkaptam ezt a megjegyzést egy-egy angol delikvenstől, mikor meglátogattuk a testvéreimet Roxmortsban. Olyankor mindig sírva bújtam Kata mellé, aki mindig megvédett, de persze, egy hugrabugoshoz méltóan, észérvekkel.
- Nos, akkor szerencsések a hangszerek, ha még sosem verted ripityára őket – jegyeztem meg, biccentve elismerésem jeléül.

Arra, hogy bizony van oroszlánteste, csak némi csokis sütivel „kabátot” növesztett rá, halvány félmosolyra húztam a szám. Nem tehettem róla, egyszerűen nem ment az érzelmek kimutatása. Attól tartottam, hogy ha kimutatom, akkor cserben fognak hagyni, keresztülgázolnak rajtam, megint magamra maradok. Megjártam már az árvaházat, felér egy földi pokollal. Főleg, amikor úgy válik meg a gyerektől egy házaspár, hogy már kialakult valamilyen kötődés, még ha egyoldalú, akkor is kellemetlen.

A mi leszel, ha nagy leszel kérdés tipikusan az a kategória volt, ami számomra nem kérdéses. A hegedűm az életem, szinte hozzám nőtt már.
- A hegedűmmel szeretném elkápráztatni magam. Valamiért kiskorom óta különleges kapcsolat fűz össze a zenével. Képtelen vagyok szabadulni tőle. És azzal, hogy a mágia jelei mutatkoztak rajtam, sőt, már kontrollálni is tudom, még szorosabb lett. Pláne, hogy ha úgy akarom, akkor egy kis varázslattal tudom még színesebbé tenni a hangzást – magyarázom, mivel sokan nem szeretik a hegedűjátékot önmagában, és nem is nagyon értik, mi a szépsége ennek. Ezt nem érteni kell, hanem érezni. Én már csak tudom.
- Na, és te? – érdeklődtem udvariasságból. Szívesebben játszottam volna tovább is, de egy eridonos jelleme távol állt a navinésektől, legalább is első megtapasztalásra, ami Ádámot illeti.