Blanka
Megérkeztünk. A táj egyszerűen gyönyörű és hűvös szellő lengedezi be az erkélyt. Odaszaladok a korláthoz és az erdő felé nyújtom a kezem. Most megint hülyének fog nézni, de nem igazán érdekel. Annyira szeretnék most repülni és elmenni az erdőbe, a fekete fenyők alá. Bár az én erdőm nem fenyőerdő. De ez is csak olyan árnyas és faillatú. Miközben mosolyogva visszafordulok az ide tartó úton elhangzott dolgokon gondolkodom:
-Nem nincs barátom, magamban is remekül elvagyok-nevetek, persze én is megnézem a felhozatalt, de ennyi. És rólam köztudott, hogy nem tudok valakit a kinézete alapján szeretni, mélyebb beszélgetésekbe még senkivel nem bonyolódtam.
-Hát neked van. Blankus?-kérdezem, újra nevetek az általam kitalált nevén. Remélem nem veszi zokon. Visszahozta a jókedvem, már régen nem nevettem ennyit!
Elgondolkodom, azon amit mondtam... Nos nem voltam teljesen őszinte,de muszáj fenntartani a látszatot. Szeretnék én együtt lenni valakivel, de nem fogok erőltetni semmit...
-Huh, furcsa kérdés.-húzom el a szám. valószínűleg igen voltam már, de hogy tárjam elé ezt a tényt. Nem fog gyengének gondolni? Nem hiszem, ez hülyeség... Nem fog szánalmasnak gondolni. Ha meg igen egyszerűen itt hagyom, ezt eldöntve válaszolok:-Igen voltam már, de viszonzatlan volt...-kis szünetet tartok, még átgondolom a dolgot.-...azt hiszem.
Kicsit szúr valami a szívem tájékán, de nem engedem, hogy a bánat bekebelezzen.
-És te? Voltál már szerelmes?-kérdezem és közben odaintem magam mellé, hogy a tájban gyönyörködve beszélgessünk.
-Hát nincsenek szerelmesek! De az erkély akkor is gyönyörű.-nézek rá félmosolyra húzva a szám. A szememmel hívogatom a korláthoz.