Szükségem van egy kis nyugalomra, hogy végre legalább át tudjam gondolni, mit is kellene még megoldanom. Úgy érzem magam, mint egy borzasztóan elfoglalt és agyonterhelt anyuka, akinek még csak nem is egy vagy két gyereke van, hanem egy egész háznyi. Sosem fogynak el a kérdéseik és problémáik. Még a mosdóban is alig tudok egyedül maradni néha. Nem vagyok büszke rá, de ma már menekülök, mielőtt elfogyna a türelmem és esetleg valami olyan csúszna ki a számon, amit azonnal meg is bánnék. Szerencsésnek érzem magam, amiért egészen könnyen eltűnhetek az állati alakomban. Meghúzom magam egy ablakpárkányon, amikor megszólal a csengő, jelezve, hogy kezdetét veszi a következő óra, majd beveszem magam az erkély növényei közé. Felkapaszkodom az ajtókereten, majd egy magasan függő cserépben telepszem meg. Megkönnyebbülten sóhajtanék fel, ha tehetném, de helyette csak a már ismerős, de mégis mindig meglepő kattogó hang jön ki a torkomon. Homlokon kellene csapnom magam, hogy erre még mindig nem számítok, holott lassan tíz éve már annak is, hogy először átalakultam. Éppen csak nem használom ezt a formám olyan rendkívül gyakran, mint azt annak idején, még a tanulási folyamatot kezdve reméltem. Aurorként sincs különösebben nagy hasznom belőle még, amíg irodában tengetem főleg a napjaim, és itt is csak ez leginkább, hogy ha nem a gyakorlaton igyekszem gyorsabban és hatékonyabban követni a diákjaim, akkor legalább könnyedén elbújhatok egy kis időre. Még ha ismerik is az egyedi vonásom, amiről azonnal lehet tudni a figyelmes nézelődőnek, hogy minden bizonnyal én volnék ez a vöröses pofájú és farkú szürke mókus, hiszen ennél a fajnál a vörös szőrzet nem jellemző, akkor is könnyen meg tudok lépni. Tudom, hogy nem szép, néha azonban kell ennyi. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha egyszer saját gyerekem lesz.