Colette
ruha
Szeretem ezt az iskolát. Az árvaházban töltött keserű évek után jó volt kicsit elszakadni a mugliktól és végre normális életet élni. Már amennyire ez normálisnak mondható. Mindenhol baglyok repkednek, a folyosókon és az udvaron gyerekek párbajoznak, a tanárok írás és olvasás helyett varázsolni tanítanak bennünket. Ez még is mennyire mondható normálisnak? Az viszont igaz és be is vallom, hogy a kastélyban sokkal jobban érzem magam, mint amikor az árvaházban voltam. Egyenesen gyűlöltem azt a helyet, de szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Bár a nevelő szüleimnél töltött évek sokkal jobb hatással voltak rám, most még is a kastélyt tekintem az otthonomnak. Nem, mintha Annáéknál nem lett volna jó, de az év nagy részét még is csak itt töltöm és itt lakom, itt eszek, iszok és főleg itt tanulok.
A mai napon eldöntöttem, hogy kicsit végigjárom a kastélyt. Hűséges cicám Poszeidón, most is követett. Valahogy a kastély déli szárnyának az első emeletére keveredtem. Miután sikeresen megmásztam a lépcsőfokokat, benyitottam egy nagy ajtón és egy kis erkélyen találtam magam. Megláttam egy egyedül ücsörgő lányt és rögtön odasiettem hozzá.
- Szia! - köszöntem. - Leülhetek? Nem zavarok ugye?
Rámosolyogtam, majd kihúztam a széket és válaszát meg sem várva leültem. Poszeidón az ölembe ugrott én pedig simogatni kezdtem. Aztán jutott csak eszembe, hogy még be sem mutatkoztam, így nyeltem egyet és gyorsan bepótoltam.
- Egyébként Zsófi vagyok - hogy miért nem az Alíz néven mutattam be magam? Egyszerű: nem szeretem, mert olyan furcsa név. De még is, ezt kaptam és ezzel kell élnem.