Sárika drága újra felfedezőtúrára indult a kastélyban, hogy valami csendes helyet keressen. A lélekszobát most nem akarta, meg amúgy is, voltak ott, ő pedig egyedül szeretett volna lenni kicsit. Az ihlethiány mindig kikészítette, de most nem hagyta magát. Lement a konyhába, magához vett egy bögre finom, illatos teát. Nem, nem itta megy egyből és nem zsibbasztotta le a nyelvét teljesen. Szépen a hóna alá kapta a vázlatfüzetét, ami a rajztáblájához volt rögzítve. A szájába vett egy ceruzát, egyet a füle mögé, egyet pedig a kontyába tűzött. Hozzá tartoztak, szóval biztos volt benne, hogy jól mutatnak majd.
A teával egyensúlyozva, a rajzeszközökkel felpakolva indult meg, hogy megkeresse azt a helyet, ahol majd minden rendben lesz és megszállja az ihlet. Az egyik folyosó végén némi fényt látott, felkeltette az érdeklődését. Közeledve egy nagy, kétajtós kijárattal találkozott. A kerítés, bogolyfalva, a kis kert és asztalok elvarázsolták. Letette a bögréjét, kényelembe helyezte magát az egyik székben. Vett egy mély levegőt, pár pillanatra lehunyta a szemét. A bögréjét a kezébe vette, ivott belőle pár kortyot. Emiatt szájából ki kellett vennie a ceruzát, de nem baj, mert vázlatot készült csinálni.
Ahogy a kis kertre nézett, egyből megszállta az ihlet. Sóhajtott egyet, elmosolyodott. Azonnal látta lelki szemei előtt, ahogy a kis tündér az egyik virág szirmai alá szorult. Az alsó, furcsa világban szomorúan ácsorog, hiszen szakad az eső, ő pedig egyedül van és csak ez a kis virágszál a menedéke. A képzelet pedig szárnyalt, ő meg fogta a ceruzáját, máris felhúzta a lábait, ledobta a táskáját maga mellé és indult az alkotás. A vázlat hamar kirajzolódott a tündérről, aprócska szárnyakat fog majd kapni, hiszen fiatal.
Kicsit meg kellett állnia, elgondolkodni. Addig is ivott még egy kicsit a teából, hogy ne érezze magát lustának. Fiatal kis elveszett tündér, aki magányos és senki nem menti meg. Szíven ütötte a következő gondolat, picit megdermedt, lerakta a bögrét, majd újra kezébe fogta a ceruzát és alkotott tovább. Szorgosan dolgozott, minél inkább bele akart feledkezni a rajzba. Annyira koncentrált, hogy elnyomja az agyában lüktető, dübörgő mondatot, nevet.
Nelli jutott eszébe róla.
A teával egyensúlyozva, a rajzeszközökkel felpakolva indult meg, hogy megkeresse azt a helyet, ahol majd minden rendben lesz és megszállja az ihlet. Az egyik folyosó végén némi fényt látott, felkeltette az érdeklődését. Közeledve egy nagy, kétajtós kijárattal találkozott. A kerítés, bogolyfalva, a kis kert és asztalok elvarázsolták. Letette a bögréjét, kényelembe helyezte magát az egyik székben. Vett egy mély levegőt, pár pillanatra lehunyta a szemét. A bögréjét a kezébe vette, ivott belőle pár kortyot. Emiatt szájából ki kellett vennie a ceruzát, de nem baj, mert vázlatot készült csinálni.
Ahogy a kis kertre nézett, egyből megszállta az ihlet. Sóhajtott egyet, elmosolyodott. Azonnal látta lelki szemei előtt, ahogy a kis tündér az egyik virág szirmai alá szorult. Az alsó, furcsa világban szomorúan ácsorog, hiszen szakad az eső, ő pedig egyedül van és csak ez a kis virágszál a menedéke. A képzelet pedig szárnyalt, ő meg fogta a ceruzáját, máris felhúzta a lábait, ledobta a táskáját maga mellé és indult az alkotás. A vázlat hamar kirajzolódott a tündérről, aprócska szárnyakat fog majd kapni, hiszen fiatal.
Kicsit meg kellett állnia, elgondolkodni. Addig is ivott még egy kicsit a teából, hogy ne érezze magát lustának. Fiatal kis elveszett tündér, aki magányos és senki nem menti meg. Szíven ütötte a következő gondolat, picit megdermedt, lerakta a bögrét, majd újra kezébe fogta a ceruzát és alkotott tovább. Szorgosan dolgozott, minél inkább bele akart feledkezni a rajzba. Annyira koncentrált, hogy elnyomja az agyában lüktető, dübörgő mondatot, nevet.
Nelli jutott eszébe róla.