Történt egyszer a Szavannán, hogy vadászni indult az oroszlán,
a zebra előtte ott hevert, ránézett és így szólt; ne már haver.
Na jó, történetünk nem a Szavannán játszódik, hanem a kastély falain belül, méghozzá pontosan az évnyitó utáni pillanatokban, amikor három eszement és félelmet nem ismerő eridonista férfi úgy döntött, hogy megcselekedik, amit megkövetel a haza. Nem, ez sem igaz.
Teljes mértékben az én ötletem volt és bárhol, bármikor felvállalom majd, mert már unom, hogy minden jöttment azt képzeli magáról, hogy ő a király, aztán semmit se tesz le az asztalra.
A merénylet elkövetéséhez azonban sajnálatos mód szükségem van tettestársakra, ugyanis 1; kell, aki lefoglal néhány tagot, 2; mindig vannak feláldozhatók. Így hű társam lett Bánkúti Gergely és Nemesházi András, akik a Wishről rendelt Bontovich-Holló kettős, mínusz a jóképűség.
Itt szeretném megjegyezni kedves olvasó, hogy sem Kis Laura Grace, sem pedig életem értelme Ifj. Holló Albert semmit, de tényleg semmit nem tudnak az idei év első csínyéről. Majd csak akkor avatom be őket, ha sikerült.
A terv egyszerű, mondjuk. Az évnyitó után hármasunk rohamtempóban sasszézik át az Átriumba, ahol mindannyian a lehető legjobb rejtekhelyeket kihasználva; pókhálós sarok, páncéllovag, ablakpárkány, várunk. Nem pár óra alatt kifundált dologról van szó, hanem valamiről, amit már pár éve tervezek. Ezért tudom jól a menetét annak, hogy pontosan három menő manó hozza a trófeákat, melyeket ellopni csak az előtt van esély, hogy a vitrinbe kerülnének. Itt jön képbe Gergely és András, akik voltak oly idióták , bátrak, hogy bevállalták a sóbálvány átok kiszórását kettőre, így nekem marad egy. Ha ez megvan, már csak meg kell szerezni a házkupát és ha már sikerült az év diákjaként befutnom, azt is. Mert nekem aztán ne egy rohadt könyvet adjanak, hát ki a tökömet érdekli Várffy szarja? Én a kupámat akarom.
Várunk. Nem tudom mennyi idő telik el, de irtó büszke vagyok a két hiperaktívra, mert szájukat alapállásba téve, feszülten várnak a jelre, ami madárfütty lesz. Én lesek. Nézem, hogy ki közeledik, tényleg annyian jönnek-e, mint azt számítottuk és mikor már biztos vagyok a dolgunkban, akkor bizony leadom a jelet.
A megfelelő pillanat eljöttével, mindhárman kiszórjuk az átkot. Gergely és András örömtáncba kezdenek, a kelleténél talán hangosabban, de engem ez sem zavar. Keresek, kutatok megszerzem, amire vágyom. – Kösz srácok! – nézek a két jómadárra, akiknek esküszöm, hogy valahonnan fogok keríteni pontokat azért, mert ennyire jó fejek voltak és segítettek. Nem tudom, hogy kit kell majd érte leszo… öhm izé, meggyőznöm, de megteszem. Meg kapnak egy-egy Fölnagy rettenetet, had érezzék a szeretetem.
Zsákmányaimmal a kezemben én bizony távozok. Lábaimat szedem, s bár a legészszerűbb az lenne, hogy hazáig fussak vagyok olyan bolond, hogy a klubhelyiség felé veszem az irányt. Mert fel akarok vágni. Az sem érdekel, hogy mi lesz a következménye. Lássák már a pökhendi, szaros, nagypofájú elsősök, hogy hiába tartják magukat nagyra. Még porbafingó kis szarosok hozzám képest.
a zebra előtte ott hevert, ránézett és így szólt; ne már haver.
Na jó, történetünk nem a Szavannán játszódik, hanem a kastély falain belül, méghozzá pontosan az évnyitó utáni pillanatokban, amikor három eszement és félelmet nem ismerő eridonista férfi úgy döntött, hogy megcselekedik, amit megkövetel a haza. Nem, ez sem igaz.
Teljes mértékben az én ötletem volt és bárhol, bármikor felvállalom majd, mert már unom, hogy minden jöttment azt képzeli magáról, hogy ő a király, aztán semmit se tesz le az asztalra.
A merénylet elkövetéséhez azonban sajnálatos mód szükségem van tettestársakra, ugyanis 1; kell, aki lefoglal néhány tagot, 2; mindig vannak feláldozhatók. Így hű társam lett Bánkúti Gergely és Nemesházi András, akik a Wishről rendelt Bontovich-Holló kettős, mínusz a jóképűség.
Itt szeretném megjegyezni kedves olvasó, hogy sem Kis Laura Grace, sem pedig életem értelme Ifj. Holló Albert semmit, de tényleg semmit nem tudnak az idei év első csínyéről. Majd csak akkor avatom be őket, ha sikerült.
A terv egyszerű, mondjuk. Az évnyitó után hármasunk rohamtempóban sasszézik át az Átriumba, ahol mindannyian a lehető legjobb rejtekhelyeket kihasználva; pókhálós sarok, páncéllovag, ablakpárkány, várunk. Nem pár óra alatt kifundált dologról van szó, hanem valamiről, amit már pár éve tervezek. Ezért tudom jól a menetét annak, hogy pontosan három menő manó hozza a trófeákat, melyeket ellopni csak az előtt van esély, hogy a vitrinbe kerülnének. Itt jön képbe Gergely és András, akik voltak oly idióták , bátrak, hogy bevállalták a sóbálvány átok kiszórását kettőre, így nekem marad egy. Ha ez megvan, már csak meg kell szerezni a házkupát és ha már sikerült az év diákjaként befutnom, azt is. Mert nekem aztán ne egy rohadt könyvet adjanak, hát ki a tökömet érdekli Várffy szarja? Én a kupámat akarom.
Várunk. Nem tudom mennyi idő telik el, de irtó büszke vagyok a két hiperaktívra, mert szájukat alapállásba téve, feszülten várnak a jelre, ami madárfütty lesz. Én lesek. Nézem, hogy ki közeledik, tényleg annyian jönnek-e, mint azt számítottuk és mikor már biztos vagyok a dolgunkban, akkor bizony leadom a jelet.
A megfelelő pillanat eljöttével, mindhárman kiszórjuk az átkot. Gergely és András örömtáncba kezdenek, a kelleténél talán hangosabban, de engem ez sem zavar. Keresek, kutatok megszerzem, amire vágyom. – Kösz srácok! – nézek a két jómadárra, akiknek esküszöm, hogy valahonnan fogok keríteni pontokat azért, mert ennyire jó fejek voltak és segítettek. Nem tudom, hogy kit kell majd érte leszo… öhm izé, meggyőznöm, de megteszem. Meg kapnak egy-egy Fölnagy rettenetet, had érezzék a szeretetem.
Zsákmányaimmal a kezemben én bizony távozok. Lábaimat szedem, s bár a legészszerűbb az lenne, hogy hazáig fussak vagyok olyan bolond, hogy a klubhelyiség felé veszem az irányt. Mert fel akarok vágni. Az sem érdekel, hogy mi lesz a következménye. Lássák már a pökhendi, szaros, nagypofájú elsősök, hogy hiába tartják magukat nagyra. Még porbafingó kis szarosok hozzám képest.