Hiányzik. Nagyon.
Szüntelenül fekszem, bámulom a kőcsipkés falat, meg az ocsmány baldachint. Egyébként sincs társaságom, így végképp, nem is vágyok rá. Egyvalakit kivéve. Komikus, hogy csak azután veszed észre kötődsz valakihez, miután szembesülsz az elvesztésének eshetőségével; és értethetetlen, hogy hihettem ismét a saját igazamban. Talán csak remény volt. Sűrű, bódító vakremény.
Még csak azt sem mondhatom hogy nem értem, mert de, és az egészben ez fáj a legjobban. Megpecsételve lenni valamitől, amiről nem tehetek.
Hosszú órák telnek el, mire egyáltalán felülök. A hajam kócos, a ruhám gyűrőtt, szaglok és a migrén sem kímél, de kajával még mindig jobb betölteni az űrt, mint anno pirulákkal. Lecsúszok az ágyról, cipő nélkül csoszogok át a szobán, a klubhelyiségen, a folyosón. Leszegett fejjel, szomorúan.
Épp csak egy boltív sarkából, véletlenül pillantom meg Ricsit. Nem viseli jól, engem pedig megtámad a gyomorideg. Nem is tudom mi vezérel, de irányt váltok. Csak látni akarom, közel lenni hozzá. Hangtalanul követem, bújdosva nézek utána, míg eltűnik az ajtó mögött. Hezitálok belépni, egyszerre van bennem, hogy hagyom neki feldolgozni, és az, hogy jobb lenne beszélni róla.
Nem szólítom meg, az ajtóban állok, nagyra nyílt, mélabús tekintettel.