...ül a fűben
Egy makulátlanul fényesre suvickolt vitrin előtt áll, és azon kapja magát, hogy a saját tükörképét bámulja már vagy egy perce. Ha nem tudná, hogy ő az, nem ismerne önmagára. Az ábrázata fáradt és sötét. Mint egy cickányé, ami lassan három órája nem jutott táplálékhoz, s ezért a halálán van.
- F'szom dráma... - morogja az orra alatt reszelősen.
Az utóbbi egy hetet a pokolban töltötte, újra és újra visszacsúszva a kétségbeesésbe, mint meglepett vadászkutya a borzlyukba.
Mi a franc történt?...
Mi a franc?!
Megérinti az üveget, az ujjai párás lenyomatot hagynak a vitrin falán. Ha nem lenne bűbájbiztosítva, valószínűleg szétrepedne a keze alatt. Pedig csak űrt érez, nem dühöt. De ez a legrosszabb mind közül. Mintha a semmibe zuhanna a mellkasában tátongó ürességen át.
Az arcán haraglila zúzódás húzódik bal járomcsont alatt, és az ujjai is le vannak horzsolva. Próbál arra fókuszálni, hogy minden, ami a fejében kavarog, totál irreleváns. Nem számít. Csillagpor vagyunk, szenvedünk pár évet az életnek nevezett szar tragikomédiában, aztán elillanunk, és nem marad utánunk sóhaj sem.
Elszakítja a pillantását az üvegről, és a zsebébe kotor. Felcímkézetlen tégelyt vesz elő, hüvelykujjal kipattintja a fedelét, és oda sem figyelve a szájába billenti. Kettő? Három? Nem lényeg. Öngyilkossághoz édeskevés, legfeljebb alszik majd tőle egy jót.
Elharapja a kapszulákat, a szeme sarka megrándul a nyelvén szétrobbanó epésen keserű íztől. Talán túlspilázza ezt az egészet? Vagy nem? Mégis mit kéne csinálnia? Hogyan kéne továbblépnie?