Doktor úr

Doktor úr

Doktor úr


Nézelődik. Felméri a tárgyakat, azok elhelyezkedését, súlyát, koordinációs pontját tőle. Mindent tudni akar az újonnan kialakult helyről. Ugyanezt teszi az új férfitől. Először is furcsa, hogy nem egy nő. Az ellenkező nem mindig anyáskodik felette, ami hol jó, hol nem. Mert egyszerre van a figyelem központjában, és érzi annak szeretetteljes hatását. De már nincs anyja. Se apja.
A kérdésre odakapja a fejét. Kék szemét először a férfin nyugtatja, majd a puffon, amire rámutatott. Nem tudja kimondani, de az, hogy a tekintetével összekötötte a két dolgot, egyfajta engedélyként funkcionált számára. Nem. Képes. Kimondani. Rossz. Beszélni akar, de nem tud.
A férfi újabb kérdést tett fel, amire kinyitotta a száját. Meg akart szólalni végre. Be akarta bizonyítani, hogy neki bizony hangja is van, és képes önállóan mondatokat alkotni. De semmi.
A tehetetlenség csak még jobban elkezdte frusztrálni, és végül ahelyett ,hogy válaszolt volna, előkapta a füzetét, és rajzolni kezdett. Így nyugtatta le saját magát, és a gondolatait is. Erős vonalakat húzott, dühből. Aztán fokozatosan engedett. Inkább már a rajzra figyelt, és nem a tehetetlenségre, ami rá tört.
- Zsombor - nézett a férfira. Annyira megnyugodott, hogy rajzolás közben megszokta a környezetét, az embert is beleértve. De egyenlőre nem volt valószínű, hogy többet is kimondjon. Még ezt is nehéz volt.

Doktor úr


Csak távoli hangként érzékelte, ahogy a férfi mozgott és beszélt. Hallotta, felfogta, de mégis inkább koncentrált a rajzára. Sötét volt, csak grafitceruzát használt, pedig az egyik születésnapjára egy egész rajzkészletett kapott Lexától. De abból is csak a sötét színű ceruzákat vette ki. A furcsa az, hogy néhány élénk színű sem a helyén volt, bár arra gondolt, hogy a kutya véletlen kiborította, és Kirill próbálta visszarendezni mire hazaért. Ki tudja.
Nem akart ránézni a férfira, mert kizökkentette a gondolatmenetéből, de nem volt nagyon más lehetősége. Kékjeit ráemelte, aztán bólintott. Ez nem volt olyan nehéz. Bár általában annyira meg szokott ijedni az idegen környezettől és emberektől, hogy teljesen lefagy, és még erre sem képes. De a rajzolás mindig segít neki, ez a támasza.
Visszatért a rajzoláshoz, de persze közben tökéletesen tisztában volt vele, hogy mi történik körülötte. Ha a férfi megmozdult, minden egyes idegrezdülését meghallotta volna, és ha bármi gyanusat vett volna észre, azonnal odakapta volna a fejét. Ha pedig egyenesen ijesztőt, akkor a közelben lévő ajtó felé menekült volna. Szerencsére tudta hol van a kis tavacska, és egyenesen oda vette volna az útját. Az a hely megnyugtatta, és nem zavarta senki.
A rajz lassan készült. Aztán egyszer csak abba maradt. Az érzelmei lenyugodtak, és nem volt szüksége már a vonalak húzogatására.

Doktor úr


A vonalak húzogatása mindig megnyugtatta. Már a szüleivel történt tragédia előtt is, de azóta ez csak felerősödött. Nem volt még egy ilyen dolog. Sehol, és semmikor nem érezte biztonságban magát, csak ha rajzolhatott. Még este sem, ezért aludt a szekrényben. Egyszerűen félt, hogy bármelyik percben újra megtörténhet a szörnyűség. De amikor valamit alkotott, az szinte halálos nyugalommal lepte el, mintha már mindegy is volna.
Megállt. Nem voltak tovább a vonalak. A férfire nézett, az pedig vissza rá. Nem értette. Az előző pszichológus akihez járt mindig faggatta, és meg akarta nézni mit rajzol. Sőt olyan is volt, amikor megkérte, hogy fessen neki valamit. Zsombi már nem emlékezett a történet végére, csak hogy kissé dühös lett. Aztán valami elpattant. Ennyi. Homályos volt.
Az írás felvetésére csak az orrát húzta. Nem szeretett írni. A rajzolás jobban ment neki, és kész. Viszont az utána lévő lehetőség már igenis felkeltette az érdeklődését. Bólintott, és rámosolygott a férfira. Szimpatikusnak találta. Nem látott rajta semmi hamis érzelmet, vagy olyan viselkedést, mintha azt kényszerből tenné. Az emberek nem tudnak hazudni anélkül, hogy ez a testbeszédükből ne látszódjon, és ezt Zsombi nagyon is jól tudta. De ebben az esetben semmi. Talán a férfi tényleg nem akart rosszat.
Ebből a megfontolásból gondolta azt a fiú, hogy akkor most éppen itt az ideje, hogy kicsit közelebb üljön. Ráadásul olyan messziről nem is lehet annyira megtanulni a dolgokat, mintha az ember közvetlen közelről nézné. Fogta tehát a kis füzetét, a ceruzáját, és közelebb araszolt. Otthagyta a biztos helyét, és kettővel arrébb ült, így már csak egy méter választotta el őket egymástól. Elsőre még Zsombi maga is megijedt, hogy hirtelen ennyire veszélybe sodorta saját magát, de egy perc néma várakozás után megnyugodott. A férfin ugyanaz látszódott, mint messzebbről. Nyugalom, és az esély a bizalomra.

Doktor úr


Furcsa volt az új helyen. Körbe kémlelt mindent, de legfőképpen a dokit. Közelebbről már jobban látszódtak a vonásai, és ami a fiút legfőképpen érdekelte, a szeme. Ugyanis a szem a lélek tükre, és Zsombi bármennyire is fiatal volt, ő ezzen mondat alapján ítélte meg az embereket. Eddig egészen jól.
Bebizonyosodott a pszichológus íriszei pontosan azt a nyugodtségot és kedvességet árasztották, amit távolról is látni vélt a fiú. Merev testrészei kicsit elernyedtek, majd a szobát is felmérte újból. Elsőként a kijáratokat, a menekülési lehetőségeket, valamint a figyelmeztető rendszereket, mint a tűzjelző. Aztán sorra mindent. Az előző helyet ahol ült, a polcokat és az asztalt. Még a bögrét is, aminek már nem is látta a tartalmát. De hirtelen kíváncsiságot érzett rá, hogy megtudja mi volt az. Mert ezt bizony nem látta, és volt rá módszer, hogy kiderítse.
Rámutatott a porcelánra, aztán egyik kezével kört formál, a másikkal pedig bele mutatott. Ezzel akarta a férfi tudtára adni, hogy nem is a bögre a lényeg, hanem ami benne van. Mert tudnia kellett. Szinte már kényszerből.
Ezután már más érdekelte. A doktorra mutatott. Aztán magára. Bár nem tudta, hogy a nevek valami standard alapján vannak felállítva, vagy mindenkinek egyedi van. Mégis ez volt az, amit még nagyon tudni szeretett volna.

Doktor úr


A férfinak sikerült teljesen felkeltenie a fiú érdeklődését, amely igen kevés embernek sikerült eddig. a férfi mozdulatait úgy ismételte meg, mint aki hipnózisba csöppent, és éppen ezt parancsolnák neki. Többször is elismételte, hogy biztosan sikerüljön neki később is felidéznie. Magában gyakorolgatta, nem várta, hogy erre bármit mondjon rá a férfi, se dícséretet, se helyesbítést nem kért.
Kicsit alább lankadt a lelkesedése, amikor rájött, hogy nincs külön jel mindenki számára. Szeretett volna valami egyedit, ami mondjuk a Zs betű megformálását is magában rajti, valamint egy olyan dolgot ami rá vall. De nem. Csak egyszerű betűk egymás után. Persze ez a pillanatnyi csüggedés nem vette el a kedvét tőle, hogy újabbat, és újabbat kérdezzen.
Széttárta a karját, mellyel azt akarta mutatni, hogy "mi", majd rámutatott a ceruzájára, a rajzára, majd ennél is tovább ment, és felállt, hogy körbe sétálva szinte minden keze ügyébe akadó tárgyra rámutasson a kérdés segítségével.
Csak úgy szívta magába a tudást, és már egészen kezdett közben feloldódni. Nem nézte folyamatosan a lehetőségeket, ahova vész esetén menekülhet, egyszerűen...olyan volt mint egy gyerek, aki tudásra éhes.

Doktor úr


A férfi felvetése rögtön beindította a fantáziáját. Persze elismételte Riley mutogatását is, de az agya egy részében folyamatosan arra koncentrált, hogy kitaláljon magának valami személyes megjelölést.
Folyamatosan ismételgette a jeleket, ahogy egyiket a másik után mutatta be neki a férfi. Tetszett neki ez a módszer, nagyon is. Nem okozott neki nagyobb nehézséget, hogy így kifejezze magát. Emelett pedig a folyamatos önmarcangolást is fel tudta függeszteni egy kicsit, amit akkor alkalmazott, amikor nagyon szeretett volna mondani valamit, de mégsem sikerült neki.
A kérdésre felemelte a kezét, és összecsippentette a három ujját, amellyel azt akarta üzenni, hogy "nem". Ezután még kihasználta, hogy a férfi rá figyel, és lassan elkezdett jelelni. Magára mutatott, aztán kinyújtotta a kezét, hogy a tenyere oldalt legyen, majd a másik mutató- és középső ujjával spirált húzott lefelé. Ezzel ötvözve a "Zs" betűt és a rajzolást. Ezt a becenevet választotta magának, és ezt így akarta a férfi tudtára adni. Kissé félt, hogy vajon a doktor érteni fogja-e a jeleket, vagy azt hiszi-e majd, hogy elrontotta a jelelését, illetve attól is, hogy ez nem fog neki tetszeni. Hiszen azt szokta meg, hogy a felnőttek nem szeretik, ha megmutatkozik az egyénisége. Amikor kifejezi azt, amiben más a többi embertől.

Doktor úr

Zsombi nagyon örült, amikor a férfinek a szemében látszott a megvilágosodás. Tehát értette a jelelését, és azt is, hogy miért adta azt a becenevet magának, amit.  Egy félmosoly jelent meg az arcán, és igazából már az is több volt, mint amit várni lehet tőle az ilyen szituációkban. De valahogy megkedvelte a férfit, és a helyet is már kezdte megszokni. Mondhatni, otthonosan mozgott benne.
Érdeklődve figyelte, ahogy a kis minimoteszből egy nag könyv lesz. Arcára nem ült ki különösebben semmilyen érzelem, de magában igazán elképedt. Igazából már most vette volna a könyvet, és elkezdte volna tanulmányozni. A memóriája jó volt, és tudásra éhes. De nem vette el a könyvet, amíg a férfi nem mondta neki. Inkább figyelt, hogy mit mond, és legkomolyabban elkezdett máris gondolkodni a kérdéseken. Aztán pedig egy "igen" jellel konstatálta a dolgot.
Újabb igent felelt a kérdésre, habár az előttelévőt nem értette. Fogalma sem volt róla, ki lehet a másik akire gondolt, de igazából mindegy is volt neki. Ha itt lehetett, akkor mindegy.
Fogta hát a könyvet, és egy szia jeleléssel búcsúzott el a férfitól, aztán kiment az ajtón. Boldog volt. Zsebretette a kis könyvet, mely újra visszaváltozott kicsi méretűre, és ment haza, hogy magára csukja a szobája ajtaját, és belebonyolódjon a jelek kozmikus birodalmába.

Pszismerkedés 2.0


Márton egyik lábáról lépkedett a másikra. Kezét a táska pántjain nyugtatta, és közben a fali órát nézegette. Tik-tak. Az idő ólomsúllyal haladt előre, és úgy tűnt, hogy az a két perc ami még hátra volt, soha nem múlik el. De nem, ő nem ment előbb. Ő pontosan fog érkezni.
Beharapta szája sarkát. Izgult, mint ahogy az első nap nem a suliban. Nagy levegőt vett, aztán kifújta. Hangosan, de nem túlságosan. Csak annyira, hogy kicsit oldódjon az izmaiban a feszültség. Tik-tak.
Szorosan behunyta a szemét, aztán elengedte. Még egy perc hátra volt. Az óra kattogott, ő pedig az ajtó elé sétált. Szép lassan. Még fél perc.
Felemelte a kezét, egyenesen a fa elé, de egy kis helyett még hagyott. Újra az órára pillantott. Öt, négy, három....sóhaj, aztán kopogás. A hang visszhangzott a másik oldalon, mintha nem lett volna senki ott. Pedig volt. Valaki, akit még nem ismert. Valaki, aki feljegyzéseket ír róla, és minden cselekvését figyeli. Nem szerette ezeket a kötelező találkozókat, de inkább ez, mint az ELME.
Benyitott az ajtón. Az utóbbi időben kicsit megnőtt. Vagy tíz centit, amire igen büszke is volt. Így a kilincs más megvilágításba került. Mintha semmi nem lenne ugyanolyan.
- Jó napot! - köszönt be félénken, mégis szilárd hangon a fiú, ahogy belépett. Remélte, hogy nem zavart meg semmit a megjelenésével, bár ő pontosan jött.

Pszismerkedés 2.0

A parancsra, ami bentről jött, benyitott. Nem túl gyorsan, a mozdulatait egyáltalán nem siette el. Inkább voltak vontatottak. Hiszen ma semmi kedve nem volt hozzá, hogy itt legyen. Inkább ugrándozott volna odakint a kutyával.
A fiúcska leült egy, a férfihoz közelebb eső puffra, míg a táskáját a földre dobta. - Nem köszönöm, jól vagyok - válaszolta, és egy erőltetett mosollyal ránézett a férfira. Csak abból látszott, hogy a mimikája nem igazi, hogy egy pillanatra megrezdült a szája egyik sarka. Pedig az elmegyógyban egészen jól elsajátította már, hogy hogyan is kell ezt az arcot használni. Csak szimplán meglepődött. Már sdoktor ölt előtte.
- Bocsánat, hogy megkérdezem, de hol van az előző pszichiáterem? - tette fel olyan illedelmesen a kérdést a fiú, amennyire csak tudta. Valahogy a vele szemben ülő még az előző nőnél is jobban irritálta. A szeme valahogy túl fürkésző volt, mintha nem tudna előle elbújni. Érezte, ahogy a teljes testartása megváltozik. Az izmai megfeszültek, a gondolatai folyamatosan vészt jósoltak. Nem akart itt maradni. A mellkasa a megszokotnál gyorsabban kezdett emelkedni és süllyedni. A keze pedig remegni, így összefogta őket. Egyenlőre próbálta tűrtőztetni magát.

Pszismerkedés 2.0

Nem vagyok ideges. Ezt az egy mondatot kántálta magában a gyerek, bár minden rezdüléséből ennek ellenkezője látszott. Hunyorította szemét, így méregette újdonsült doktorát.
- Nekem ez így nem tetszik. Kérem őt vissza - jelentette ki határozottan, bár a hangszínét nem emelte meg. Valami vészjósló akkor is volt abban, ahogy a vállát felhúzva, grimaszos arccal nézte a szemben ülőt. Mintha valamit bizonyítani akarna. Vagy talán csak félt. A változás nem egy jó dolog számára. Kell a statikusság, az, hogy minden napja ugyanolyan legyen. Az eltérőt nem tudja megmagyarázni. Mert a napok telnek, de nem múlnak. Nincs minden nap péntek, de mégis mindig hetedike van.
- Nem szeretnék belevágni. Azt akarom, hogy maga eltűnjön - ugyanúgy beszélt. Semmi változás, inkább monotonitás. Mintha ezt a beszélgetést már lefolytatta volna valakivel. Talán az ELME-ben. Az egyik doktorral. Ő is férfi volt, ahogy Riley. Szintén mosolygós, mégis tiszteletet követelő. Talán ezzel volt a baj.
- Nem akarok itt lenni. Kirill tud erről? Megengedte, hogy másik orvost kapjak? - kérdezte szemrehányóan, bár egy kis félelem is társult a hangjába. Ha nevelője akarta ezt az egészet, az szinte egy árulással ért volna fel a szemében. Hiszen ő is tudja, hogy mennyit jelent neki, ha nem változik a ma. Ha csak hagyja a napokat telni, de nem tesz rá megjegyzést, ha elrontja a dátumot, ami hozzá tartozik. Ha azt mondja süt a nap, miközben kint esik a hó. Mert ő máshol van. Órák maradnak ki neki, és nem tudja miért. Zavaró. És ez a férfi úgy néz, mint aki mindent tud. Mintha ő lenne az oka ennek, vagy valamit tudna arról, ez miért van. Felsőbbrendű.

Amélia
Újra találkozunk

Amélia
Újra találkozunk

Amélia
Újra találkozunk