Nem gondoltam volna, hogy mestertanonci éveimre lesz belőlem „stréber”, pontosabban tanársegéd. Sosem voltam az, aki ugrott és azonnal jelentkezett, valahogy nem vonzott a gondolat. Aztán, miután sikeresen megtaláltam az irányt, akkor miért ne alapon, ezt is vállaljam be. Nem tagadom, hogy szívesen sóhajtok a tanár látványára is, nőből vagyok és szemeim is vannak, sőt, ezzel egyedül sem vagyok. Noha nem követem titkon és fantáziálok többről, mint amennyiről bárki más is, nem csak a külső az, amely végül megnyugtatott, hogy jót választottam. A jóslástan nem született velem és őszintén, először azért gondoltam jó ötletnek, mert ki tudja, lehet egy szép napon, valami lapba először majd csak a horoszkóp rovatba írhatok, elvetemült ötlet volt az órarendem felett ülve. Gyakorlatban pedig aztán, egész jól boldogultam vele, így végül, itt vagyok. Vele.
Az órára pillantok. Egy ideje már csak csendben ülök a lapok felett frissen készült szemüvegemben. Javasolták, hogy bár ugyan sok gondja nincs, de a migrénjeim miatt ezzel se terheljem magam, így ha olvasok, vagy valami kütyüt bámulok, akkor használjam. Egész jól áll, megbékéltem vele úgy két nap után, így azóta hordom is, ha nem felejtem el. Dolgozatokat javítunk, pontosabban én a beadandók közül válogattam az alsóbb évfolyamból. Hátha szórakoztatóbb lesz – mondtam magamnak, bár a kamu álmokkal kitöltött napló egy idő után igencsak fásulttá tesz. Sóhajtok, ahogy államat támasztom tenyerembe és a tanár úr felé pillantok.
- Nem vették komolyan ezt a feladatot, azt hiszem. Már nem tudom hányadszor olvasok szörnyű kínhalált – vagy épp gazdagságot, nagy szerelmet. - Ilyenkor mit csináljak? - érdeklődöm, mert lepontozni lehet nem kell, de maximumot sem, hiába mondjuk zseniális a körítés, mert van olyan is. Hátradőlve tolom fel fejem tetejére a szemüveget és nyújtózom egyet.
- Esetleg, hozhatnék kávét, ha szükség van rá. Elég sok lap van még – ajánlom fel, addig is mozognék egy kicsit, mert a lábaim elgémberedtek. De nem mozdulok, ameddig nem kapok választ.
Az órára pillantok. Egy ideje már csak csendben ülök a lapok felett frissen készült szemüvegemben. Javasolták, hogy bár ugyan sok gondja nincs, de a migrénjeim miatt ezzel se terheljem magam, így ha olvasok, vagy valami kütyüt bámulok, akkor használjam. Egész jól áll, megbékéltem vele úgy két nap után, így azóta hordom is, ha nem felejtem el. Dolgozatokat javítunk, pontosabban én a beadandók közül válogattam az alsóbb évfolyamból. Hátha szórakoztatóbb lesz – mondtam magamnak, bár a kamu álmokkal kitöltött napló egy idő után igencsak fásulttá tesz. Sóhajtok, ahogy államat támasztom tenyerembe és a tanár úr felé pillantok.
- Nem vették komolyan ezt a feladatot, azt hiszem. Már nem tudom hányadszor olvasok szörnyű kínhalált – vagy épp gazdagságot, nagy szerelmet. - Ilyenkor mit csináljak? - érdeklődöm, mert lepontozni lehet nem kell, de maximumot sem, hiába mondjuk zseniális a körítés, mert van olyan is. Hátradőlve tolom fel fejem tetejére a szemüveget és nyújtózom egyet.
- Esetleg, hozhatnék kávét, ha szükség van rá. Elég sok lap van még – ajánlom fel, addig is mozognék egy kicsit, mert a lábaim elgémberedtek. De nem mozdulok, ameddig nem kapok választ.