Marina
Hogyan készítsük ki Júliát fél perc alatt
(Darik recept alapján) ||| |||
______________________________________________________
Hogyan készítsük ki Júliát fél perc alatt
(Darik recept alapján) ||| |||
______________________________________________________
Amikor megtudtam ki lesz a tanulótársam le kellett ülnöm. Különben is bajom van azokkal a naiv ribancokkal akiket az élet nem képelt fel, vagy lépett a szájukba, vagy rúgott hasba, vagy nyomott a porba. Akik körül ott lebeg a gyerekkorban általában szerte szálló burok, s ezért mindent rózsaszínnek, jónak, meg játéknak látnak. Akik képtelenek felelősséget vállalni a jövőjükért, helyette végigbasszák a fél napot a maradékban meg elvihorásznak a semmiről. Nem arról van szó, hogy az ember nem élvezheti az életet, vagy, hogy mindenkinek gyerekkori traumákat kellene elszenvednie. Inkább arról, hogy aki találkozott az élet valódi arcával, az sokkal jobban képes felfogni, felnőttként mire is fog vállalkozni, s hogy erre készülni kell. Tervekkel, tudással, hadsereggel.
Marina Darik egy ilyen ribanc volt. Aranyvérű külföldi család sarja, rossz jegyekkel, borzalmas attitűddel. Nem volt különösebben bunkó, sem gonosz. Nem nézett le, amiért félvér vagyok - bár szerintem fingja nem volt amúgy sem róla. Mégis volt valami benne. Az, amit a legtöbben soha nem fognak tudni elérni nálam, Marinának néhány pillanat alatt sikerült. Kibaszottúl falra tudtam mászni tőle. Azt hiszem leginkább a hozzáállása az élethez, amit képtelen voltam tolerálni. Első találkozásnál kicsi hiányzott ahhoz, hogy ne adjak neki el port. Ilyen eddig ha egyszer fordult elő velem. A mély benyomás után aztán minden is zavarni kezdett benne. Végül odáig fajult, hogy ahogy előttem ült, az asztal túlsó végében, sötétbarna, hosszú hajával és unott képével már azért le akartam átkocsizni a picsába. De legalább csendben volt.
A magam részét olvastam. Mellé szorgosan jegyzeteltem, a fontosabb részeket a tankönyvben is kihúztam. Közöttünk egy tányér mézes-diós keksz csücsült az asztalon. A gyerkőcöket le szokta kötni az édesség, gondoltam Dariknál is működni fog. Mivel keksz, nem maszatolt, puha volt, így minimális morzsát hullatott, illata pedig alig volt, nehogy elfonja a figyelmet a tanulásról. Egy darabig működött is, aztán mint a legtöbb gyereknél lenni szokott, ez a hülye is elunta magát.
A megállapítására felpillantottam. Arcomon nem tükröződött semmi bosszúság. Milyen édes gondolat. Én azt hittem Farkasházy véletlen talál ki feladatokat. Mint mikor valaki leeszi magát, aztán, hogy kimosni nem tudja, kénytelen megtartani. A bácsinál is valahogy így lehet. Hupsz egy feladat, na akkor már adjuk ki ha így alakult.
- Biztos csak szeretné, hogy jobb jegyeid legyenek - feleltem mosolyogva. Oh de milyen nehéz is volt ezt a mosolyt a képemre erőltetni, s a hangszínemet nem egy pofoncsapás szintjére leengedni.
Következő mondatain egy picit elgondolkodtam. Milyen lenne ha mindenki ilyen hozzáállással állna a dolgokhoz? A nővérek megjegyezhetnék a lélegeztetőgépre kötött embernek, hogy ha nem tud levegőt venni, akkor nem kell erőltetni, vagy a tolókocsis bácsinak, hogy ha nem képes lábra állni. Igaz, ezek drasztikus példák. A bájitaltan mellőzésével nem árt másnak, csak saját magának, mégis mindenhol is bele akartam kötni abba, amit ez a Zagyvadék kiejtett a száján.
- Hm én lassan végzek a részemmel, ha te is befejezed akkor összevetjük őket és mehetünk aludni - válaszoltam szelíd higgadtsággal kérdésére. Bár gyanítottam, hogy ő sehogy se állt az ő részével. Amikor csak rápillantottam, soha nem a könyvet nézte. Úgy nehéz olvasni. Aztán meg nincs is annyira későn, csak már az okosabbja befejezte a tanulást.