Sára lassan kezdte kiismerni magát a kastélyban. Bár az épület még mindig tartogat számára kellemes és kellemetlen meglepetéseket egyaránt, már ezekre is számított, szóval a hatásuk is elmaradt, általában. Sajnálatos módon nem tudta megkímélni magát ezektől, nem volt éppen az a szobában ülős típus. Főleg nem a Rellonban, imádta az alagsor hangulatát, belátta, hogy pontosan nekik való hely volt, lassan kiismerte háztársait is. Ennek ellenére nem tudott volna egy életet leélni a sötét, dohos folyosókon bolyongva. Vagy éppen a klubhelyiségben a többi ház jelképeire dartsnyilakat dobálva. (Bár őszintén szólva ez a kreatív szórakozás tetszett neki, nála fiatalabb diákok találták ki, de még ő is megemelte a kalapját nekik... persze csak képletesen.)
Jól haladt abban, hogy beleillessze magát a vadonatúj, egészen más életébe. Úgy gondolta, eleinte több gondja akad majd vele, de nem, végül kevesebbet bukdácsolt, mint gondolta volna. Talán azért, mert Noel is itt volt, márpedig a nővéri büszkesége biztosan nem engedte volna meg, hogy a fiú esetlennek, összetörtnek, kiszolgáltatottnak lássa. Mindig ügyelt arra, hogy az emberek olyan képet kapjanak róla, amilyet ő mutatni akar nekik. Így könnyebb volt befolyásolni őket. Ha azt akarta, láthatták őt vérbeli bunkónak, viszont ha úgy látta, a helyzetből még hasznot húzhat, igazán kedves és leigázó jelenség tudott lenni. Jól bánt az emberekkel, tudatosan építette kapcsolatait. Hívhatjuk számítónak, haszonlesőnek, de sikeres volt a karrierje és egyre csak felfelé ívelt. Nevezhetjük rossz embernek, de később csak főnöknek, vagy még egyszerűbben, sikeresnek fogjuk.
Megunta a Rellonban ücsörgést, újra gyalogolni kezdett. Még mindig kereste a tökéletes helyet az alkotásra. Ami eléggé lenyűgöző, eléggé ihlető, tele van élettel, bizsereg tőle az ember tarkója, ha végigtekint rajta. Mégis nyugodt, csendes és emberek ritkán járnak arra. A művei sértetlenségének védelmében most nem hozott magával semmit, csupán pár elhagyhatatlan dologgal mászkált a kastélyban, mint pálca, rúzs, ceruza, fényképező.
Amikor a keleti szárnyhoz ért, alapos meglepetés várta őt, hiszen nem olvasta el a mai híreket, minek neki ilyesmi? Hát, most az egyszer valóban jól jött volna, ugyanis hirtelen dobogást hallott maga mögül. Megállt, egy határozott mozdulattal fordult hátra. Alig hitt a szemének, amikor egy csapat sprintelő páncél tartott felé, zöld szemei kikerekedtek. Nem volt nagyon edzésben, de gyors elfojtott egy sikkantást és legjobb tudása szerint futni kezdett. Még nem volt semmi terem, ahova bemenekülhetett volna, de hamarosan ajtók közeledtek, többek között az erőnlét terméé is. Sajnos a páncéllovagok is, a másik irányból. Előrehajtotta a fejét, hátha úgy gyorsabban fut... közben magában szitkozódott, egyre cifrábban.
Jól haladt abban, hogy beleillessze magát a vadonatúj, egészen más életébe. Úgy gondolta, eleinte több gondja akad majd vele, de nem, végül kevesebbet bukdácsolt, mint gondolta volna. Talán azért, mert Noel is itt volt, márpedig a nővéri büszkesége biztosan nem engedte volna meg, hogy a fiú esetlennek, összetörtnek, kiszolgáltatottnak lássa. Mindig ügyelt arra, hogy az emberek olyan képet kapjanak róla, amilyet ő mutatni akar nekik. Így könnyebb volt befolyásolni őket. Ha azt akarta, láthatták őt vérbeli bunkónak, viszont ha úgy látta, a helyzetből még hasznot húzhat, igazán kedves és leigázó jelenség tudott lenni. Jól bánt az emberekkel, tudatosan építette kapcsolatait. Hívhatjuk számítónak, haszonlesőnek, de sikeres volt a karrierje és egyre csak felfelé ívelt. Nevezhetjük rossz embernek, de később csak főnöknek, vagy még egyszerűbben, sikeresnek fogjuk.
Megunta a Rellonban ücsörgést, újra gyalogolni kezdett. Még mindig kereste a tökéletes helyet az alkotásra. Ami eléggé lenyűgöző, eléggé ihlető, tele van élettel, bizsereg tőle az ember tarkója, ha végigtekint rajta. Mégis nyugodt, csendes és emberek ritkán járnak arra. A művei sértetlenségének védelmében most nem hozott magával semmit, csupán pár elhagyhatatlan dologgal mászkált a kastélyban, mint pálca, rúzs, ceruza, fényképező.
Amikor a keleti szárnyhoz ért, alapos meglepetés várta őt, hiszen nem olvasta el a mai híreket, minek neki ilyesmi? Hát, most az egyszer valóban jól jött volna, ugyanis hirtelen dobogást hallott maga mögül. Megállt, egy határozott mozdulattal fordult hátra. Alig hitt a szemének, amikor egy csapat sprintelő páncél tartott felé, zöld szemei kikerekedtek. Nem volt nagyon edzésben, de gyors elfojtott egy sikkantást és legjobb tudása szerint futni kezdett. Még nem volt semmi terem, ahova bemenekülhetett volna, de hamarosan ajtók közeledtek, többek között az erőnlét terméé is. Sajnos a páncéllovagok is, a másik irányból. Előrehajtotta a fejét, hátha úgy gyorsabban fut... közben magában szitkozódott, egyre cifrábban.