Alíz és Lin produkciója
A kis fenyőfa története
Amíg felkonferáltak minket, elbújtam hátul a díszlet mögött. Testre simuló fekete ruhám csuklyája alá tömködtem be szőke tincseimet, nehogy lebuktassanak. Bár Alízzal fel szerettünk volna lépni a karácsonyi bálon a többi színjátszóssal, látszani nem akartunk feltétlenül. Nem sok színészi tehetség szorult belém, ezért rávettem a lányt, hogy adjunk elő valamit megbűvölt díszletekkel. Szerencsére Alíz nem ellenkezett, én pedig tudtam, hogy kifejezetten ügyes a hátterek, díszletek és jelmezek kiötlésében és az ötletek megvalósításában, ezért egy pillanatig sem aggódtam amiatt, hogy úgy sikerül-e a kis műsorrészünk, ahogy terveztük.
Egy pillanatra még láttam megvillanni valahol velem szemben a vörös tincseket, aztán a teremre ereszkedő csend, és a teljes sötétség jelezte, hogy ideje elkezdenünk az előadást. Egy karácsonyi történetet választottunk, elvégre mégiscsak az illett a bálhoz és az időponthoz.
Nyeltem egy hatalmasat, aztán pálcámat felfelé irányítva, halkan suttogva fénygömböt bűvöltem a színpad fölé. A hűvös fény jelképezte tavaszi nap megvilágította a fenyőerdőt, amit néhány valódi és pár kellékfenyővel, valamint az aprólékosan megfestett mozgó háttérrel tettünk valóságosnak tűnővé. Pálcámmal irányítottam a fényt, miközben tudtam, hogy Alíz valahol tőlem nem messze a hangokat idézi elő. A fénygömb méretét, színét és helyzetét váltogatva el tudtuk játszani egy év eltelését. Amíg tavasz volt csiripelő madarak hangja szállt a teremben, amikor nyár lett nevető gyerekek és vízloccsanás zajai utaltak arra, hogy nem messze fiatalok fürödnek talán egy tóban vagy folyóban. Esténként tücsökciripelést sodort a szél még a nagyon hátul ülő emberekhez is. Ősszel színesebb lett minden, kivéve a fenyőket. Mozgó hátterünk változott, narancsos vörös dombok váltották fel a korábbi zöld fű színét. És alig néhány perc alatt el is érkezett a tél.
Hóesést bűvöltem a fák fölé, amelyből az első pár sorban is kaptak a nézők. Nem teljesen direkt, de, ha már így sikerült, nem tartottam feltétlenül hibának. Úgy gondoltam, így talán jobban be is vonódnak az előadásba.
Hamarosan vastag hótakaró fedte el színpadunk műfüvét. Amíg ez megtörtént, leóvakodtam az egyik oldalsó lépcsőn, felkaptam a kellő bábut, aztán Mobiliarbusszal beirányítottam a színpadra. A másik oldalon Alíz hasonlóan cselekedett, így aztán favágóink nagyjából egyszerre érkeztek meg a középen álló fenyőhöz. A mágikus gramofon lejátszotta a talpuk alatt recsegő hó hangját, aztán ahogy elkezdték kivágni a kis fenyőt, megszólalt a fejszék éles koppanása és mellé a recsegő fa hangja. Néhány megriasztott madár elrepült a festett háttéren, én pedig jobb kezemmel a megbűvölt színpad egyik kapcsolója felé nyúltam. Mivel először nem értem el, jobban nyújtózkodtam, ennek köszönhetően egy pillanatra nem figyeltem a favágómra, aki így lendületesen lefejelte a fát. Egy "Hoppá" suttogással megragadtam a kapcsolóként funkcionáló kart, de csak akkor húztam meg, amikor Alízzal rávettük fából készült bábjainkat, hogy az időközben kidőlt fát felemeljék.
A kapcsoló fordítani kezdte a színpadot, így az erdő lassan eltűnt szem elől, és feltűnt egy barátságos nappali képe. Bábuink végig egy helyben jártak, csak a díszlet fordult el alattuk. A kellékekkel felállíttattuk a fát, majd lesétáltattuk favágóinkat a színről.
Amíg mi felrohantunk a színpad felső, rejtett részébe egy hátsó lépcsőn, a diákok megtekinthették a kandallót a benne égő tűzzel, a felette lógó családi képet. A zöld kárpittal fedett kanapét, a vastag szőnyeget, és az ablakot, amin kitekintve hóesést észlelhettek. Mindezt nagyon sok időnkbe és energiánkba telt megépíteni és megfesteni, ezért nem is zavart, hogy egy kicsit tovább tartott feljutni a tervezettnél. Legalább jól megnézhettek mindent az állólámpától a díszpárnákig.
A kanapé mögé azonban nem láthattak be. Ott feküdt négy kis baba, vékony, majdnem láthatatlan zsinórjaik pedig akkor már a kezeinkben voltak. Egy hatalmas sóhajjal kiléptettem a bútor mögül saját kis bábjaimat, hogy Alízéival együtt körbeállhassák a fát. A gramofonból felhangzott egy karácsonyi dal gyermekek előadásában. Ezt valójában az előkészítőben vettük fel még korábban, ahol igazán készségesek voltak a tanárok és a kisdiákok is. A sok gyakorlásnak hála a nézők számára úgy tűnhetett, mintha a négy ünneplőbe öltöztetett gyermekbáb énekelné és táncolná körül a kis fenyőt.
És ekkor jött az igazi varázslat: kellékfenyőnkön egymás után jelentek meg a kis díszek, a gömbök, a fények, a cukrok és minden, ami egy fenyőt karácsonyfává tesz. Ezt mi ketten nem tudtuk volna megvalósítani - pláne úgy nem, hogy közben a bábokkal kellett foglalkoznunk -, de az időzítő bűbájjal felszerelt kellékfenyő, amit a színjátszó költségvetéséből szereztünk be, nem csak szép látványt nyújtott, de helyettünk is "dolgozott". Egyik kezembe vettem mindkét bábom zsinórjait, hogy a szabad ujjaimmal zsebemből előbányászva pálcámat a karácsonyfa és a tűz fényén kívül minden más fényforrást "kikapcsoljak".
Egy pillanatra még láttam megvillanni valahol velem szemben a vörös tincseket, aztán a teremre ereszkedő csend, és a teljes sötétség jelezte, hogy ideje elkezdenünk az előadást. Egy karácsonyi történetet választottunk, elvégre mégiscsak az illett a bálhoz és az időponthoz.
Nyeltem egy hatalmasat, aztán pálcámat felfelé irányítva, halkan suttogva fénygömböt bűvöltem a színpad fölé. A hűvös fény jelképezte tavaszi nap megvilágította a fenyőerdőt, amit néhány valódi és pár kellékfenyővel, valamint az aprólékosan megfestett mozgó háttérrel tettünk valóságosnak tűnővé. Pálcámmal irányítottam a fényt, miközben tudtam, hogy Alíz valahol tőlem nem messze a hangokat idézi elő. A fénygömb méretét, színét és helyzetét váltogatva el tudtuk játszani egy év eltelését. Amíg tavasz volt csiripelő madarak hangja szállt a teremben, amikor nyár lett nevető gyerekek és vízloccsanás zajai utaltak arra, hogy nem messze fiatalok fürödnek talán egy tóban vagy folyóban. Esténként tücsökciripelést sodort a szél még a nagyon hátul ülő emberekhez is. Ősszel színesebb lett minden, kivéve a fenyőket. Mozgó hátterünk változott, narancsos vörös dombok váltották fel a korábbi zöld fű színét. És alig néhány perc alatt el is érkezett a tél.
Hóesést bűvöltem a fák fölé, amelyből az első pár sorban is kaptak a nézők. Nem teljesen direkt, de, ha már így sikerült, nem tartottam feltétlenül hibának. Úgy gondoltam, így talán jobban be is vonódnak az előadásba.
Hamarosan vastag hótakaró fedte el színpadunk műfüvét. Amíg ez megtörtént, leóvakodtam az egyik oldalsó lépcsőn, felkaptam a kellő bábut, aztán Mobiliarbusszal beirányítottam a színpadra. A másik oldalon Alíz hasonlóan cselekedett, így aztán favágóink nagyjából egyszerre érkeztek meg a középen álló fenyőhöz. A mágikus gramofon lejátszotta a talpuk alatt recsegő hó hangját, aztán ahogy elkezdték kivágni a kis fenyőt, megszólalt a fejszék éles koppanása és mellé a recsegő fa hangja. Néhány megriasztott madár elrepült a festett háttéren, én pedig jobb kezemmel a megbűvölt színpad egyik kapcsolója felé nyúltam. Mivel először nem értem el, jobban nyújtózkodtam, ennek köszönhetően egy pillanatra nem figyeltem a favágómra, aki így lendületesen lefejelte a fát. Egy "Hoppá" suttogással megragadtam a kapcsolóként funkcionáló kart, de csak akkor húztam meg, amikor Alízzal rávettük fából készült bábjainkat, hogy az időközben kidőlt fát felemeljék.
A kapcsoló fordítani kezdte a színpadot, így az erdő lassan eltűnt szem elől, és feltűnt egy barátságos nappali képe. Bábuink végig egy helyben jártak, csak a díszlet fordult el alattuk. A kellékekkel felállíttattuk a fát, majd lesétáltattuk favágóinkat a színről.
Amíg mi felrohantunk a színpad felső, rejtett részébe egy hátsó lépcsőn, a diákok megtekinthették a kandallót a benne égő tűzzel, a felette lógó családi képet. A zöld kárpittal fedett kanapét, a vastag szőnyeget, és az ablakot, amin kitekintve hóesést észlelhettek. Mindezt nagyon sok időnkbe és energiánkba telt megépíteni és megfesteni, ezért nem is zavart, hogy egy kicsit tovább tartott feljutni a tervezettnél. Legalább jól megnézhettek mindent az állólámpától a díszpárnákig.
A kanapé mögé azonban nem láthattak be. Ott feküdt négy kis baba, vékony, majdnem láthatatlan zsinórjaik pedig akkor már a kezeinkben voltak. Egy hatalmas sóhajjal kiléptettem a bútor mögül saját kis bábjaimat, hogy Alízéival együtt körbeállhassák a fát. A gramofonból felhangzott egy karácsonyi dal gyermekek előadásában. Ezt valójában az előkészítőben vettük fel még korábban, ahol igazán készségesek voltak a tanárok és a kisdiákok is. A sok gyakorlásnak hála a nézők számára úgy tűnhetett, mintha a négy ünneplőbe öltöztetett gyermekbáb énekelné és táncolná körül a kis fenyőt.
És ekkor jött az igazi varázslat: kellékfenyőnkön egymás után jelentek meg a kis díszek, a gömbök, a fények, a cukrok és minden, ami egy fenyőt karácsonyfává tesz. Ezt mi ketten nem tudtuk volna megvalósítani - pláne úgy nem, hogy közben a bábokkal kellett foglalkoznunk -, de az időzítő bűbájjal felszerelt kellékfenyő, amit a színjátszó költségvetéséből szereztünk be, nem csak szép látványt nyújtott, de helyettünk is "dolgozott". Egyik kezembe vettem mindkét bábom zsinórjait, hogy a szabad ujjaimmal zsebemből előbányászva pálcámat a karácsonyfa és a tűz fényén kívül minden más fényforrást "kikapcsoljak".