Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Csend. Ez a legjobb tulajdonsága a könyvtárnak. A diákok csevegnek ugyan, de csak halkan, nincs olyan zsivaj, mint a kastély többi részén. Ramóna feje pedig igazán tele van már a zajjal, a sikongató lányokkal, a hangosan felröhögő fiúkkal. A könyvtárban viszont nincsen se sikoltozás, se röhögés. Csak a könyvek illata, a könyvtár jellegzetes hangulata és a rend, melyet a gondosan szétválogatott könyvek képviselnek. A hely tökéletes ahhoz, hogy Ramóna helyre rakja magában a napot, hogy lenyugodjon kicsit.
Apró, de szapora léptekkel halad a könyvtáros asztala felé. Apró mosolyt erőltet az arcára, köszön házvezetőjének, de csevegni nem áll meg, hiszen nem akar most a férfitől semmit. Csak bemasírozik a könyvek közé, hogy megnyugodhasson. El akarja felejteni kicsit azt, hogy hol is van, hogy mi ez az egész mágia dolog, és, hogy távolabb nem is lehetne az édesanyjától. Persze, néha még Ramóna is kínosnak érzi, hogy ennyire ragaszkodik a nőhöz. Mégis, Máltai Emese volt sokáig az egyetlen ember, akire a lány igazán számíthatott. Sőt, még most is ő az egyetlen. Mert Rami nehezen bízik meg az emberekben, az anyja viszont egy olyan valaki, akit megajándékozott feltétlen bizalmával.
A polcok elé érve lelassít, keresi a neki tetsző cimkét. Még ő sem tudja, mit akar olvasni, csak annyit, hogy most élvezetre vágyik, nem pedig ismeretterjesztő irodalomra. Végül egy Edgar Allan Poe versgyűjteményt emel le egy polcról, és ott helyben lapozza fel, hogy aztán jól végiggondolva minden szót olvassa végig az Eldorádót. Nem mintha nem olvasta volna már százszor. Persze, hogy olvasta! Kívülről is tudja már, hiszen kiváló memóriája van. Olvasni mégis jobban szereti, mert akkor kezében tarthatja a könyvet, érezheti az illatát, hallhatja, ahogy zörög a papír, mikor lapoz. Szereti nézni az igényesen nyomtatott betűket, hogy egy sorban vannak. Néhány újabb kiadású verseskötetben már képek is vannak a versek mellé biggyesztve, ám Ramóna szereti a régit, a klasszikust. Most is egy ősrégi kötetet talál meg, melyen látszik, hogy valaki nagy szeretettel olvasta egyszer.
A polcnak dőlve, félhangosan, motyogva olvassa fel a következő verset. Csak elmerül benne, élvezi a szavakat. Nem látott eddig senkit, így nem érzi furcsának, hogy hangosan olvassa fel a vers sorait. Most épp nem zavarja semmi, és ennek jeleként arcára halvány mosoly is kúszik. Ezúttal őszinte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Csak halkan olvas ugyan, de azt is azért teszi, mert nem lát maga körül mást. Ha nem egyedül lenne, nem szólalna meg. Nem szereti, ha mások hallják a hangját. Nevették már ki furcsa tónusú hangja miatt, és mert akadozott, mikor hangosan kellett olvasnia. Pedig nincs problémája a betűkkel, tökéletesen olvas fel - mikor egyedül van. Fejében hallja azonban már előre a nevetést, érzi a figyelő tekinteteket, mikor az osztályteremben ül. Most viszont megszólal halkan, mert a csendes könyvtárban áll, nem hallhatja őt senki. Legalábbis azt hiszi. Merthogy a másik navinést nem veszi észre, a vers annyira leköti.
Összerezzen, mikor a másik megszólal, lassan emeli fel a fejét, és elhalgat, amikor tudatosítja magában, hogy bizony egy másik emberi lénnyel van dolga. Elakad a szava, köhint egyet, mert az mintha feloldaná kicsit. Majd nagyot sóhajt, és a levegővel együtt előbukik hangja is.
- Köszönöm. - A dícséretet meg kell köszönni, ezt tanították neki. Csakis ezért szólalt meg, mert amúgy még nem jött rá, hogy Zayday mit akar tőle, inkább ez foglalkoztatta, mint az, hogy megdícsérték. A kérdésre már szívesebben felel, Poe versei olyanok, amikről tud és szeret is beszélni. - Elizabeth - válaszol Ramóna, mindössze egy szóban, a vers címével. - Poe egy unokatestvéréhez írta a verset, egy akrosztichon - osztja meg tudását, akár érdekli az a másikat, akár nem. - Vagyis ha összeolvasod a kezdőbetűket, megkapod az Elizabeth Rebecca nevet, az unokatestvére nevét - fordítja a könyvet háztársa felé, így ha érdkli, Ramóna ujja nyomán meg tudja nézni az említett sorkezdő betűket.
Ramóna végig hallkan beszél, kicsit talán hadar is, így néhol nehéz lehet érteni. A lelkesedés viszont látszik a szemében, hiszen azon ritka pillanatok egyikét éli, mikor okosnak érzi magát, nem pedig elesett vadnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Mindig is rossz alvó volt. Az édesanyja szerint már kisbabának is. Hiába fekszik le korán, éber marad, egészen sokáig. Szobatársai már alszanak, általában mind, mire őt elnyomja az álom. De még akkor is, egészen éberen alszik, a legkisebb zajra is felriad. Reggel pedig korán kel, még mindenki előtt. Vissza sem tud aludni, zavarj a fény. Általában lemegy hát reggelizni. Még örül is, ha korán a Nagyterembe ér, hiszen a tinédzserek nagyobb része addig alszik amíg csak lehet. Az étkező hát csöndes a kori órákban, Ramóna pedig sokkal kevésbé feszült, ha nem zajban és tömegben kell reggeliznie.
A Nagyterem egészen kihalt, bár az iskola fele már így is az asztalok körül lebzsel. A falak visszaverik a hangokat, a nevetést, és az evőeszközök csörömpölését. Egészen kezd már hozzászokni, testtartásán azonban észrevehető, hogy feszélyezi a hely. Háttal a teremnek ül, hiszen a Navine asztala a legutolsó. Most a tanári asztal felé helyezkedett el, mert az oktatók még szintén nem érkeztek meg, csak egy-egy ücsörög közülük, álmosan, a rellonosok fele. Egészen csönd van hát Ramóna fele, háztársai sem a leghangosabbak a teremben, és nem is ülnek közel hozzá.
Rami görnyedt háttal ücsörög hát az asztalnál, előtte egy teli tál, kukoricapehellyel és tejjel töltve. Épp kanalát keresi, amit valahova elpakolt, mikor rendezkedett. Másét sosem jutna eszébe elvenni, hiszen akkor másnak nem lenne, az pedig sokkal aljasabb dolog, sokkal rosszabb végkimenetel, mintha neki kéne kiinnia a reggelit a felgömb alakú tálkából. Előfordult már, otthon, amikor nem volt tiszta kanál, ő pedig még nem érte fel a mosogatót rendesen. Itt sokkal kínosabb lenne azonban a jelenet, ezt még ő is érzi, így mindenképpen meg akarja találni azt az evőeszközt. A zsömléket tartalmazó kosarat húzza arrébb, a mögött leli meg végül a kanalat. Megtörölgeti kicsit kezével, leszedi a ráragadt morzsákat, és már teszi is a tejbe, ahogy korgó gyomra kívánja tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Megijeszti háztársa közeledése, ahogy az is, hogy a lány ennyire könnyedén veszi a beszédet. Most neki is ilyen lelkesen kéne szövegelnie? Nem, az soha nem menne neki. Ha belelendül ugyan tud beszélni, és ami a fejében van azt olyankor ki is adja, de másképp megijesztik az emberek. Nem ismeri Zaydayt, eddig elkerülték egymást, így arról sincs semmi fogalma, hogy valójában háztársak. A másik lendülete pedig különösképp visszariasztja, még annak ellenére, hogy az imént egészen sokat beszélt hozzá. Arra azonban nem számítot, hogy a lányt érdekelni fogja a mondanivalója. Általában csak lehurrogják vagy kinevetik, mikor versekről beszél, ő pedig megérti a dolgot, és máskor inkább csendben marad. Megérti, amikor az arcába mondják. De ha beszélgetőtársa csak arckifejezésével jelezné, unja a dolgot, Ramóna nem biztos, hogy észre venné az apró jelzéseket. Sokszor nem szokta. Talán ez az oka annak is, hogy elidegenednek tőle az emberek. Meg annak, hogy annyiszor piszkálják és nevezik robotnak. Merthogy néha tényleg kicsit olyan. Persze a kastélyban ezt még nem kapta meg senkitől, itt még a robotokat sem ismerik sokan.
Saját mondandója befejeztével hátrébb lép kicsit Zayday-től, és elnémul. Feszülten összeszorítja ajkait, mikor rájön, hogy éppen beszélt valakihez, a valaki pedig lelkesen válaszolt is. Ez sokszor nem így történik vele. Nyel egy nagyot, kicsit hezitál, megfordul a fejében, hogy elrohan, elmenekül, vagy kijelenti, hogy neki viszont nincs ideje, és otthagyja a másikat. Aztán mégis marad, erőt vesz magán. Ha a másikat tényleg érdekli Poe, ő meg szívesen beszél róla, akkor abból még normális beszélgetés is lehet! Valahol mélyen vágyik arra, hogy rendesen tudjon beszélgetni másokkal, nem akaratból annyira félénk.
- Öhm... - ajaj, nehezebb lesz ez, mint gondolta! Mit kéne mondania még? - A teljes neve Elizabeth Rebecca Herring - mondja aztán halkan. - Amíg férjhez nem ment, 1834-ben. - Hangja kicsit remeg, még mindig bizonytalan, nem tudja, akarja-e ezt a beszélgetést. No meg azt sem, ki a másik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Kellemetlen dolog kijelenteni, hogy Ramóna hozzászokott már, hogy bántják. Pedig sajnos így van. Mindig is kicsi volt, vörös, szeplős és régebben még dadogott is egy ideig. Rengeteg dolog van a lánnyal kapcsolatban, amin osztály- és iskolatársai könnyűszerrel fogást találhatnak. A legerősebb dolog azonban, ami áldozati sorba hajtja Ramit, hogy süt róla, ő bizony nem fog sikítani, nem fog árulkodni. Maga sem tudja, miért nem teszi. Nem képes megvédeni magát, és ez rengeteg feszültséget okozott már neki. Sosem értette, miért nem veszi észre, mikor valaki rossz szándékkal közeledik hozzá, esetleg untatja, vagy nem kívánja a társaságát. Mikor pedig egyre többen kiabáltak az arcába, húzták meg a haját az ilyenekért, belátta, jobb nem is próbálkozni. Inkább bezárkózott hát, nem is próbálja mások társaságát keresni, megvan ő egyedül is.
Fél az emberektől, és néha találkozik olyanokkal, akiktől sokkal jobban fél, mint az átlagtól. Akik már bántották egyszer, esetleg furcsán néznek ki, mint Teddy. Szerencsére a navinések között kevesebb eséllyel fordulnak elő olyan élénk diákok, mint az eridonos srác, és olyanok is, akik élvezetből bántanak másokat. A Nagyteremben azonban mindenki ott van, bárki tehet a védtelen lánnyal bármit. És sajnos van, aki ezt kis is használja.
Ramóna a paddal együtt rezzen meg, s közben sikerül megütnie a szájpadlását a kanalával. A kanálból kifolyik a tej, le a lány állán, egyenesen az ingére. Nincs ideje azonban azzal foglalkozni, mert a lökéstől előre is esik. Vörös tincsei megrázkódnak, ahogy feje előre billen. Nem tudja jól megtartani a nyakát, talán az ijedség teszi, arca egyenesen az előtte pihenő tálba esik. A pelyhek az asztalra hullanak, a tej kifröccsen, a reggeli egy része pedig Ramóna arcán, ruháján és hajában landol. Sokkos állapotban néz támadója felé, bár még nem biztos benne, hogy direkt lökték meg. Arcán tisztán látható a zavarodottság és az ijedtség, ahogy kékjei a levitásra rebbennek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem túlzás azt állítani, hogy Ramóna naiv. Az utolsó pillanatig hiszi, hinni akarja, hogy véletlenül lökték meg. De sajnos nem ez az igazság. Ez pedig ő is belátja, ahogy tejben áztatott arcával Augustine felé fordul, a másik pedig nevetni kezd. A levitás nevetése éles késként hasít Ramóna lelkébe, még egy sebet vájva a sok korábbi közé. Nem tudja megszokni, hogy nevetnek rajta, minden alkalommal ugyanúgy fáj, ugyanúgy töri szét belülről, mint az előzők. Ha nem jobban. Sírni már nem sír azonban, megtanulta, hogy az csak ront a helyzeten. Csendesen tűri a nevetést. Fejét lehajtja, ahogy a Nagyterem többsége is csatlakozik Augustine-hez. A mozdulattól hajából kihullik egy szem kukoricapehely, rá farmerére, ami a lecsöpögő tejtől már pöttyös lett. Alsó ajkába harap, úgy tűri, viseli el a harsány nevetést, ami visszhangzik a Nagyteremben. Fáj, de tenni nem tud ellene, csak várja, hogy elhaljon a dolog.
De bár elhalna, bár csak ennyi volna az egész! A levitás azonban több szórakozásra vágyik talán, vagy egyértelművé tenni, hogy igenis bántani akarta a lányt - folytatja a dolgot. Hangja egyszerre tűnik ismeretlennek és nagyon ismerősnek Ramóna számára. Mondatai pontosan úgy csengenek, mint azok a mondatok, amelyek volt osztálytársa száját hagyták el egykor, túl nagy rendszerességgel. Azért felemeli kicsit a fejét, meggyötört tekintettel néz fel a srácra. Kékjeiben félelem csücsül, hiába tudja, hogy az csak még inkább beletaszítja az áldozat szerepébe. A fiú megjegyzését követően méri végig egyszerű ruháját, a farmert és inget, amit reggel magára kapott. Sosem törődött azzal, mi van rajta, mi az aktuális divat. Csak felveszi amiben jól és kényelmesen érzi magát. Úgyszintén az étellel.
- Én... én... szeretem - nyögi ki válaszképpen, bár tudja, hogy a másikat ez nem fogja érdekelni.
Egy szalvétát ragad meg, letörli az arcát, jobbjával meg egy darab kukoricát halász ki vörös tincsei közül. Tekintete egyszer Augustine-re zizzen, aztán egy másik srácra, aki nagyon jól szórakozik a helyzeten. Sikítani akarna, sikítaná, hogy hagyják békén, de nem jön ki hang a torkán. Ujjai hajába siklanak, ezzel elérve, hogy még több pehely hulljon ki tincsei közül. Nagyot nyel, szippant egyet, úgy néz fel aztán ismét a levitásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Talán ha Ramóna meg tudná fogalmazni, mit okoznak benne a másik szavai, erősebben vissza tudna vágni. Vagy talán valami más kéne ahhoz, hogy ki tudjon állni magáért? Külső segítség talán? Az biztos, hogy sosem tudta megvédeni magát, hogy mindig csak tűrte, ha bántották. Mégis, bárhányszor megteszik, bárhányszor kezdik piszkálni, ő nem tud kiállni magáért, nem tudja figyelmen kívül hagyni azt. Fel kell figyelnie rá, ki kell tennie magát a megaláztatásnak, kiejtenie az első szavakat, amik eszébe jutnak. Bizony, így bukik ki a száján az is, hogy szereti a kukoricapelyhet.
Tagjai mintha zsibbadni kezdenének, ahogy Augustine végig méri őt. Ha akarna se tudna elfutni, bár Merlin tudja miért nem. Ahogy azt is csak minden idők legnagyobb varázslója tudhatja, hogy miért nem akar elfutni. Csak áll ott megfagyva. Tekintete egy pillanatra találkozik kínzójáéval, de mintha az égetné, azonnal el is kapja kékjeit, és cipőjét kezdi bámulni. Azok sokkal kevésbé ijesztőek, mint a felsőbbéves levitás. A másik szavaira picit mégis megemeli fejét, de éppen csak annyira, hogy az lássa, Ramóna megrázza a fejét. Nem szokott sírni. Bármennyit bántják, ő nem sír. Talán hét éves kora óta nem bőgött, főleg mások előtt nem. Első osztályban sokat sírt, mikor az anyja otthagyta, de hamar megtanulta, hogy ez egy olyan dolog, ami miatt osztálytársai piszkálni fogják. Egy ideig csak a mosdóba sírt, azóta viszont sehol. Még otthon sem. Az viszont különös feszültséget kelt a mellkasában, hogy a levitás most már csak hozzá beszél. Már nem mások előtt akar az erősebb lenni, egyszerűen csak Ramónát akarja bántani. Minden egyes szavával.
- N... nem... mm! - Azt nem tudhatja senki, talán még ő maga sem, hogy a sírás vagy a "mocskos senki" jelző miatt ellenkezik-e. Azt viszont Augustine tisztán hallhatja, mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel, mennyire dadog. Hallani viszont csak ő hallhatja, mert a lány tekintete még mindig a földre szegeződik, és rettenetesen hallkan beszél.
Szaladna ő, valami azonban visszatartja, mintha a földhöz ragasztották volna cipője talpát. Helyette két karját fontja össze maga előtt, mintha átölelné vékony törzsét. Úgy néz ki, mint aki fázik. Aki jobban figyeli azonban, láthatja, mennyire fél és mennyire ideges. Fejét oldalasan emeli meg kicsit, szeme sarkából felnéz Augustine-re. Ennek köszönhetően a fiú akár - a eléggé megnézi a lányt - észre is veheti a vékony vércsíkot, mely Ramóna ajkából kezdett kicsordulni. A navinésnek sikerül olyan erősen szájába mélyesztenie fogait, hogy megsebezte ajkát. Ő maga még meg sem érzi a vér ízét, csak agyát próbálja visszakapcsolna, merthogy teljesen leblokkolt, mindenestül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ismerős érzések ezek számára. A félelem, a megalázottság. Ám hiába van már gyakorlata, hiába élt át hasonló helyzeteket rendszeresen általános iskolásként, nem tanulta meg kezelni ezeket. Pont úgy fagy le most, ahogy egy évvel ezelőtt akkor, mikor Sólymos Tibi alázta meg az egész 8. c előtt. Pont úgy dadog, pont úgy süti le a szemét mint akkor. A különbség csak annyi, hogy azóta eltelt egy év, róla pedig kiderült, hogy boszorkány. Ennek ellenére eszébe sem jut, hogy lapul a zsebében egy varázspálca, mellyel - ha nagyon akarná és lenne hozzá elég tudása - még komoly sérüléseket is okozhatna a fiúnak. De nem, Raminak valóban nem jut eszébe elővenni a pálcáját. Talán bátorsága sem lenne használni.
Fejét lassan emeli fel, féloldalasan a fiú kérdésére. Csak megrázza vörös fürtjeit, szemei sarkában már gyűlnek a könnyek. Nem is hiszi, hogy ez majd meghatja a fiút. Védekezni ugyan nem tanult meg, de az ártó szándékú diákok természetét jól kiismerte. Nem fogja ezt meghatni semmi sem, talán egy tanár közbelépése sem akadályozná meg, hogy folytassa, amit tesz. Talán leállna most, de később visszatérne a dologra. De hiába pillant a navinés a tanárok felé, ők semmit sem vesznek észre a jelenetből. Legtöbbjük bágyadtan fogyasztja a reggelijét, újságot vagy könyvet lapozgat, és eszébe sem jut, hogy a Nagyterem nyüzsgése most nem az általános csevegések eredménye, hanem valami másé. A csöppke remény is elúszott tehát, hogy segítséget kapjon bárkitől, akár csak a jelen helyzetből kihúzva őt. Diáktársaira hiába néz, hiszen az a néhány, aki nem nevet, szánakozva néz ugyan, de többet nem mer tenni.
Augustine pedig folytatja a cukkolását, már agresszív modorban. Ramóna összerezzen szavaira, ha lehet még jobban összehúzza magát. Feje ismét előre bukik, és nem bírja magát tovább tartani, arcán elindul egy könnycsepp. Komolyan megijeszti a fiú fenyegetése. Előfordult már, hogy osztálytársai lefogták, gúnyos dolgokat firkáltak kezére, odakötözték egy fához, esetleg egy szekrénybe zárták be. A tanárok pedig hiába kérdezték utána, "Ki volt?", ő nem tudta elárulni. Az emlékek gyorsan rohamozzák meg agyát, légzése szaggatottá válik, mellkasa összeszorul. Menekülj vagy véged! utasítja valami belül. Rami pedig úgy dönt, engedelmeskedik. Ösztönös mozdulattal kapja fel a padról táskáját, és sprintel kifelé a Nagyteremből. Futás közben szabad kezével dörzsöl egyet az arcán, elmorzsolva könnyeit. Nem néz vissza, hogy a fiú követi-e, csak nagyon reméli, hogy nem. Fejében visszhangzik iskolatársai nevetése, bár azt már nem tudja, hogy a jelenben, vagy emlékeiben csupán. A szobája felé fut, meg sem áll odáig, hogy aztán becsapja maga mögött az ajtót, és az ágyára ledobva magát kitörjön belőle a sírás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Van még kis ideje a következő órája előtt, mivel megint nem ment ebédelni. A körletbe viszont nem akart visszamenni. Egy ablakpárkányra ül fel és gubódzik be. Nem járkálnak most erre sokan, a legtöbbek ebédelnek, vagy épp órájuk van. Mégis fejére teszi a fejhallgatóját, ezzel a folyosó maradék zajait is kizárva és elindít egy Beatles számot. Kezében marad a telefon, még válaszol az anyukája üzenetére, az öccsétől érkező videókat viszont figyelmen kívül hagyja. Leteszi maga mellé a telefont és a talárjából is kibújik, majd a táskájában kezd kutakodni a könyve után. Észre sem veszi, hogy közben pálcája kicsusszan a talárja zsebéből, hiszen nem hallja, ahogy koppan a kövön.
Végül megtalálja a könyvet. Lábait felhúzza mellkasához, a könyvet pedig térdeire támasztja, a mágneses könyvjelző által jelzett helyen kinyitva. Rögtön meg is találja a sort ahol tartott. Hamar belemélyed az erdei növényekről szóló könyvbe és ritka alkalmak egyike, hogy sikerül teljesen kizárnia a külvilágot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Egészen kezd megnyugodni, hiszen eleinte nem sejti, hogy a külvilág betolakodni készül a kis burkába. A zenétől nem hallja meg Sadie lépteinek közeledését, és látni sem látja, hiszen a fejhallgató blokkolja a perifériáját. Nem számít ilyenkor társaságra, arra meg pláne nem, hogy egy vadidegen lepi meg, nem is túl kedvesen.
Összerezzen, ahogy pálcája az arcához ér, s kicsit meg is rázza a végéből feltörő néhány szikra. A rellonosra kapja a fejét, szemében pedig már ott ül az a rémület, amit annyiszor lehet látni tőle, s mely minden alkalommal megjelenik, ha valaki piszkálni kezdi. Csak sokára jut eszébe, hogy vissza kéne szerezze a pálcáját, hiszen azzal akár meg is tudja védeni magát. Nem kap utána, pusztán nyúl felé, és maga sem hiszi el igazán, hogy a következő pillanatban a kezében lesz a gesztenyefa.
A kérdésre nem felel, aprót bólint, bár legszívesebben hevesen megrázná a fejét és elrohanna. Azonban most is lefagy, mint ilyen helyzetekben annyiszor, és valahol abban is biztos, hogy Sadie nem hagyná olyan könnyen elmenekülni. Lehajtja a fejét, ahogy rellonos fejtegetni kezdi elméletét. Nem először hall hasonló teóriákat megáról, de még mindig fáj, hiszen sokáig maga Ramóna is kételkedett abban, hogy valóban helye van itt.
Közben a fél fülén hagyott fejhallgatóban felcsendül a Yellow Submarine, érdekes kontrasztot adva a helyzetnek. Telefonja a párkány másik felén fekszik, túl nagy mozdulatnak érzi, hogy kikapcsolja a zenét. Félni már nem fél igazán, de nagyon kellemetlenül érzi magát. Egyszerre reménykedik abban, hogy valaki erre jár és megmenti, és abban, hogy senki nem látja vagy hallja meg őket. Rossz szokásához híven száját kezdi rágni és a pulcsija alját gyűrögeti. Csak lába nem mozdul, most nem dobol a párkányon, ahhoz túlságosan feszült.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A provokatív kérdésre lehajtja a fejét. Persze, hogy tudja. El nem felejtette soha, mióta először hallotta a varázsló szájából, akitől megvette már öt évvel ezelőtt.
- The Beatles - felel a második kérdésre, továbbra is lehajtott fejjel. - És tudom - motyogja végül az első kérdéshez tartozó választ is, kis szünet után. - Gesztenyefa, unikornisszőr, 10 és fél hüvelyk. - Óvatosan tekint oldalra a rellonosra. Szemei a másik cipőjét figyelik, a szemébe nem néz. Fogalma sincs, mivel kéne visszavágnia.
A varázslat meglepi. Valahogy nem gondolta, hogy a Sadie-nek pont a telefonja kéne. Késve kap utána, előszőr a párkány majd a föld felé. Arca láthatóan rebben meg, ahogy a készülék majdnem a földet éri, s szíve nagyot dobban, mikor a lány mégis elkapja azt. A zene pedig továbbra is szól a fülében.
Szemei a telefonjára tapadnak. Talán azt még jobban félti mint a pálcáját. Pedig nincs pénze egyiket sem pótolni. Valamit muszáj lenne tenni, de fogalma sincs mit. Alig bír megmozdulni. Még karjait is leengedi maga mellé, ujjaival rászorítva az ablakpárkányra. Közben lábait már lelógatta róla, teljes testtel a rellonos felé fordulva, bár továbbra sem mutatja semmi jelét, hogy vissza akarna vágni valamivel. Nem is bírna. Ahhoz túlságosan feszült,