Szeretném leszögezni mindenek előtt, hogy nem vagyok függő. Kicsit sem. Semennyire sem.

Viszont nap közbe szokott hiányozni a por. Úgy éreztem egyre több és több kell belőle, illetve az a heti pár alkalom egyáltalán nem elég. Lassan a tanórák frusztrálni kezdtek, a szünetben pedig mégsem szaladhattam csak úgy fel. Az egész egy róka fogta csuka volt. Az egész oktatási rendszer úgy szar ahogy van. Néhány napja fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy valami sokkal legálisabban kinéző formában ezen az aprócska problémámon könnyen tudnék segíteni. Csináltam már ilyet, hogy ne csináltam volna, Marina partija is ettől lett olyan remek. Most viszont egészen más célból állok. Ezek a sütik életet fognak menteni. Ki tudja hány diák lenne enélkül túl idegesítő és ütném le a picsába.
Keresek egy időpontot amikor nincs sok diák, egy hétvége, akkor sokan hazamentek. A többiek a városban lézengenek a karácsonyi vásáron. Lassan itt a Miki, mindenki ajándékot próbál szerezni a családnak.
Ideális sütéshez. Nem is zavart senki sem. Egy óra és gyönyörű aranyszínű, kívül ropogós, belül poros-áfonyás töltelék. A por miatt van egy enyhe robbanó cukorka hatása is a nyelven. Isteni és kielégítő egyben. Egy kibaszott zseni vagyok.
Amikor elkészültek félreteszem őket, már épp pakolnám elfele, mikor rájövök, hogy fenn maradt a dobozom. Baszki.  Körbenézek, aztán kipillantok a folyosóra is. Tök kihalt. És tényleg nagyon gyorsan le tudnám hozni a dobozt.
Úgy indulok el, hogy végül is mi baj lehet belőle, egyszerűen a rossz gondolatok csak paranoiás hangok semmi egyéb. Alig három perc volt az út. Így amikor visszatérek óriási elkerekedett szemekkel pillantok az asztal mellett ülő srácra. A sütimmel a kezébe.
- Mond, hogy ez az első darabot - nyögök halkan. Ez ideteleportált? Vagy mi a fasz?

Úgy érzem egészen jól kezelem a szituációt, míg eszembe nem ötlött, hogy nem vettem el a fiútól a sütistálcát. Kikerekedik szemem, a két adag már igazán istenes.
- Hajjaj, azért a jóból is megárt a sok, hagyj másnak is! - kuncogva próbálom palástolni izgatottságomat, miközben elveszem előle a tálcát és inkább felpakolom a hűtő tetejére. Nem mintha nem érné el, de így legalább meg kell erőltetnie magát.
Azután elsietek neki teát készíteni. Zöld teát akar. Azért, hogy felélénküljön. Na egy frászt. Lekapom a kamillás dobozt, abból veszek elő egy filtert és öntöm rá a vizet. Kettő süti után úgyse fogja már érezni az ízeket. Pláne, ha ez az első alkalma. Ami ránézve ártatlan pofikájára eléggé gyanús.
- Persze, ki ne akarna a felhők fölött szállni? Te nem tennéd meg ha lehetne? - mosolyodom el átnyújtva neki a teát. Nyilván megtenné. Ugyan arról mélyen hallgatok, hogy nálam van olyan por is, amitől nem beállni lehet hanem repülni. Egy beállt prefektus aki repül hát...az sokkal kellemetlenebb mint egy beállt prefektus aki a földön tivornyázik.
- Lassabban na - nevetem el magam és leülök a mellette lévő székre a saját teámmal, ami zöld tea. Bizony, nekem élénknek kell maradnom emellett a kis zenét hallucináló prefektus mellett.
- Nosz bizony elég hajlékony vagyok a legtöbb pózt kirázom a kisujjamból - vigyorodom el egy enyhe perverz viccet csempészve a beszélgetésbe.
- Sárkányos a hangulat? Hát nem csodálom, ha egy barlangba van az egész - rázom a fejem. Azért nem lennék rellonos, bár az alagsori fürdő még egészen érdekesnek hangzik.
- Mi magunk vagyunk az unikornisok - javítom ki. Legalábbis én elég sok illetőt szoktam felszarvazni ahhoz, hogy ezt állíthassam magamról.
- Igen, mond csak, ha ki akarsz rúgni a hámból mit szoktál csinálni? - pillantok rá a teámat szürcsölve.

- Hova szeretnél elrepülni? - pillantok rá - van valami úticél? Csak mert akkor úgy pakolok - kuncogok. Csak nem szökhetek el egy szál bugyiban, nem igaz? Az angyalos bókra elvigyorodom. Ha tudná, hogy milyen angyal is vagyok, talán az első ablakon ugrana ki amit meglát, akkor is, ha nincs biztosítva utána a repülés.
- Bizony, igazi őrangyal vagyok - bólogatok somolyogva. Úgyse érti az utalást, de én mégis jót derülök a saját elbaszott humoromon. Szegényt ágyba kéne dugni, én meg itt szórakozok vele.
- Lepedőakrobata - javítom ki, csak a miheztartás végett, nagyot kortyolva a teámból, lazán fél kézzel hátul megtámaszkodva az asztalon. Szeretem ha magasztalnak, akkor is, ha valószínűleg vicces süti nélkül ilyesmit nem ejtene ki az ajkán. A fejébe akkor is megfogalmazódna. Nem hazudtat a cucc, csak őszintévé és gátlástalanná tesz.
- Ez csak egyszeri süti csak neked, ne áruld el a titkot - teszem ajkamra ujjaim és hajolok közelebb hozzá,hogy érezze ez most roppant nagy titok. Nem osztogatunk a tanároknak poros süteményeket. Sőt a diákoknak sem, mert Júlia drága csődbe fog menni.
- Talán igen, talán nem, ha jó leszel lehet egyszer elárulom - kacsintok rá. Legyen valami amivel később tudom győzködni alapon vannak olyan kártyák, amiket rejtve hagyok. Még ha ezekre a válasz, hát elég egyértelmű. Vagy nem? Ki tudja, varázsiskola. Ha troll lehet a mosdóban, unikornis is a toronyban.
- Nem, ez csak olyan sárga dolog - vonom meg a vállamat. Na nehogy már másnak is kijusson.
Csendben hallgatom végig a kis beszámolóját. Ugyan egy kétszavas válaszra számítottam egy kocsma vagy nő nevével, meglepő választ kaptam. Mélyet sóhajtottam. Szegény, talán élete legjobb döntése volt megenni azt a sütit.
- Tudod mit, de - felállok miután kiiszom az utolsó csepp teát.
- Tényleg nagyon szeretnél menni?

Belépek és szemem először a férfire téved, akit látásból már ismertem, aztán tovább pásztázza a helyiséget. Még nem voltam itt, ez a kis porfészek a lebukó nyomiknak valók, akik túl fogyatékosak rendesen tilosban járni.
- Még nem - összevonom a szemöldökömet, miközben helyet foglalok a kanapé egyik sarkába vackolva magamat. Szívesen lennék inkább vele szemben, de nem fogok felülni a szekrény tetejére. Közben az előző kérdésen kattog az agyam. Vajon ez teszt volt vagy próbaképp annyi kört akar futtatni velem, hogy ha ebédeltem volna valószínűleg félúton kipakoltam volna a gyomrom tartalmát?
- Mindenesetre meg akarom köszönni, hogy vállalta a patronálásomat, tudnia kell, hogy tényleg nagyon komolyan gondolom a pályát és nem fogok csalódást okozni - azt a szöveget dobom a férfi elé, amit mindig is szoktam a tanároknak ecsetelni. Ez szokta levenni őket a lábukról, pláne a hozzá tartozó aranyos mosollyal és izgatottan csillogó szemecskékkel.

Elnyomva egy ásítást fordulok be egy másik folyosóra. Tulajdonképpen már azt sem tudom melyiken járok, mert rég elkalandoztak gondolataim az ágyam felé, ami már nagyon vár rám valahol az épület egyik tornyában.
Csak akkor torpanok meg, mikor meglátom a folyosó végén a caflató árnyékot, ketrecekkel. Első gondolatom, hogy sarkon fordulok, mondván, hogy ez nem az én dolgom, de aztán rájövök, hogy mégiscsak engem fognak holnap lebaszni, ha ez a szerencsecsomag valami nyilvános hülyeségre készül, Miksa pedig mindig valami nyilvános hülyeségre készül. Néma sóhaj hagyja el ajkam, mielőtt macskává változva utána futok. Ilyen alakba a puha tappancsok nem csapnak zajt, ezért tökéletesen lehet velük kommandózni és mondjuk a rosszban sántikáló diák háta mögött hirtelen felbukkanni, ruhában, mert ma Miksa szerencsétlenségére megbűvöltem őket.
- Én nyugodt vagyok, te viszont bajban. Hova megyünk? - szólalok meg alig tíz centivel mögötte, kellemesen érzelemmentes hanghordozással.

- Ennyi- bólintok utolérve őt és megállva. No hát nem is megyünk? Ejj.
Engedem, hogy arcomhoz érjen, sőt mint egy játékbaba olyan könnyűvé válik mozgatni az államat ide-oda, amíg csak szükséges.
- Nem értelek. Nagy fiú vagy már, végzős diák aki a folyosón sétálgat. Meg kellene, hogy büntesselek? - fordítom oldalra a fejemet kíváncsian.

- Nincs, oh jaj, szóval akkor ő nem... - nagy meglepett szemekkel pillantok rá, mielőtt tekintetem visszavándorolna a folyosóra -oh biztos nem szabad elmondanom, az pletykálgatás lenne - az pedig igazán nem illendő dolog egy prefektustól, aki ráadásul még sárga is.
Amikor megáll én is megállok. A kérdésre zavartan összevonom a szemöldökömet.
- Kicsit aggódom a holnapi napom miatt, elég durva lesz. Abe bácsi mindig csak üvöltözik újabban, ha megtudja a baglyokat... - húzom el a számat.

Úgy tűnik segít. Vagy legalábbis nem árt. A szemei nyitva, az ajkai közül lassan szivárog a vér. Nem szólal meg, de már abbahagyta legalább a rángatózást, csak remeg.
- Zalán, hallasz engem? A gyengélkedő a másodikon van, eggyel felettünk okés? Ha most valahogy fel tudnál ülni és megvárni falnak vetett háttal amíg egy izmos nővérbácsiért elrohanok, azért hálás lennék - egyelőre nem kezdem el rángatni, hogy felhúzzam, csak tájékoztatást adok a jövőbeli terveimről. De ami késik nem múlik.