Em

~Hát itt vagyok!~
Ez az első gondolatom, ahogy belépek az óriási kapun. A második pedig az, hogy "hát"-al nem kezdünk mondatot, de ezen csak jót nevetek magamban. Igazából egyáltalán semmi kedvem nincs itt lenni, de muszáj. Magamnak intéztem el, akkor viselnem kell a következményeket. Igazság szerint a nyári eset akkor még iszonyatosan jó mókának tűnt, de így utólag be kell ismernem, hogy óriási nagy barom voltam. Hogy is gondolhattam, hogy a nevelőapám el fogja nézni ezt nekem?! A bűntudat viszont mégse emiatt fog felemészteni, hanem azért, mert így egyedül kellett hagynom vele az anyámat. Eleinte még egész tűrhető volt a helyzet, egészen addig a napig, amikor először jött haza részegen. Akkor körülbelül 12 éves lehettem és egyáltalán nem értettem, hogy anya miért rángat be a konyhába, majd zárja ránk az ajtót. Azóta felnőttem és minden erőmön azon voltam, hogy bosszút állhassak azon a szeméten. De elcsesztem. Semmi esélyem nincs hazajutni és ez nagyon megijeszt. Nem magamat féltem, hanem édesanyámat. Féltem, mert az az ember bármire képes ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte. Egyszerűen gyűlölöm és gyűlölöm, hogy hatalma van felettünk.
Miután kicsit körbenéztem, fölkapom a csomagjaimat és már indulnék is, hogy keressek valakit, aki körbevezet, amikor hirtelen erős nyomást érzek a mellkasomnál, majd valami forró ömlik a pólómra.
- Basszus, a fenébe! Köszi, ez jól esett! -Mérgesen nézek az előttem állóra, miközben a felsőmet rángatom, hogy ne égessen az ital, ami valószínűleg kávé, az illatából ítélve. Ahogy figyelem a lányt, hirtelen beugrik, hogy én már láttam ezt az arcot valahol. Hamar a helyükre kerülnek a darabok és felismerem, hogy kivel futottam össze. Emily az. Körülbelül 1-2 évvel ezelőtt találkoztunk egy táborban. Már nem igazán emlékszem, hogy milyen tábor volt, mert én az egészet Em-el töltöttem. Hihetetlenül jól kijöttünk, ami meglepő, mert akkor pont nagyon rossz időszak volt otthon és én teljesen bezárkóztam. De vele nem így történt. Mindent megosztottam vele és ettől megkönnyebbültem. Úgy éreztem, hogy valakit tényleg érdekel amit mondok és odafigyel rám. A tábor utáni hetekben, hónapokban még sokáig tartottuk a kapcsolatot Em-el, de valahogy ez abbamaradt. Nálunk egyre rosszabb lett a helyzet otthon és a lány túl messze volt ahhoz, hogy ezt mind megtudjam osztani vele.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint, atyaúristen de rég láttalak! Bocsánat, hogy előbb úgy rád kiabáltam...-

Emily

Az idegességen kívül, a fáradtság miatt is elég rossz kedvem van. Egész nap utaztam és ráadásul 3 órán keresztül hallgattam, hogy egy házaspár lényegtelen hülyeségeken veszekszik, miközben a gyerekük a babakocsiban bömbölt. Szívem szerint fölvettem volna a kicsit és kivittem volna onnan, hogy ne kelljen máris ezt hallgatnia. Gondolom, hogy milyen élete lesz, ugyanis az a házasság már elég reményvesztettnek tűnt. Nem hinném, hogy túl sokáig együtt maradnának és természetesen a kisfiú fog a legjobban szívni. Pont, mint én. Lehet, hogy ezért érint ez ilyen érzékenyen, de akkor is igazságtalan ez az egész. Hiszen nem mi tehetünk arról, hogy hova születünk, de a szülőknek tisztában kéne lenniük azzal, hogy mennyi felelősséggel tartoznak, amikor eldöntik, hogy ők gyereket vállalnak. Ez egy életre szóló döntés kéne legyen. Én már több éve elhatároztam, hogy valahogy segíteni fogok az ilyen gyerekeken ha felnövök. Nem azért, mert olyan adakozó lélek lennék, hanem, mert vissza kell adnom azt, amit a nevelőapámtól kaptam. És sokkal eredményesebb, ha nem egyenesen támadok. Bár mostanra már úgy gondolom, hogy az is elkerülhetetlen lesz...
Ahogy megérkeztem máris jól megöntöztek egy pohár forró kávéval, ami nem esett valami jól. Mit ne mondjak, ennél már úgyse lehet rosszabb napom, ráadásul a csaj semmi megbánás jelét nem mutatja. Már indulnék is, mondván, hogy "á egy ilyennel nem is éri meg szarakodni", amikor végre összekapom magam és megnézem, hogy kivel is van dolgom. A meglepetés olyan erővel hat, hogy egy pillanat alatt ki is megy a fejemből az előbbi incidens. Valahogy olyan érzésem van, mintha Emily jelenléte megint ugyanúgy megnyugtatna, mint akkor régen. Soha nem jöttem volna rá magamtól, de ez nagyon hiányzott már. És ő is.
- Mint látod, én ebben a pillanatban érkeztem. -mutatok a bőröndökre.- Hmm... Igazad lehet! -
Hirtelen megdöbbenek, ahogy elhajítja a bögrét és a nyakamba ugrik, de igazából ő mindig is ilyen volt és pontosan ezért kedveltem annyira. Olyan, mint én. Leszarja, hogy mit gondolnak az emberek, csak az a lényeg, hogy mi a fontos neki. Szorosan magamhoz ölelem, majd fölkapom és megpörgetem őt a levegőben. Közben persze hangosan nevetünk. Néhányan még meg is fordulnak a folyosón és lenézően rázzák a fejüket, de ez engem egy pillanatig nem tud érdekelni, mert hosszú idő után tényleg teljesen őszintén tudok mosolyogni. Ezért már megérte fölkelni!
Gyorsan el is tűnik a pillanat varázsa, amikor Em pontosan eltalálja a számomra legkínosabb témát.
- Figyelj, tudom, hogy ez szemétség volt tőlem, de egyszerűen annyira gyorsan és erőteljesen romlott a helyzet otthon, hogy nem éreztem elég személyesnek mindezt levélben leírni. Persze ez nem mentség, de ha adnál nekem még egy esélyt és esetleg leülnék valahova, akkor megbeszélhetnénk. És engem is érdekel, hogy mi történt veled. -
Látom Emilyn, hogy tényleg mérges amiért így cserben hagytam. Remélem, hogy legalább egy kicsit is meg tudja érteni a helyzetem és nem hagyja, hogy kizárólag a büszkesége irányítsa. Azért gondolok egyből erre, mert magamról is tudom, hogy a saját büszkeségem miatt nagyon haragtartó tudok lenni és ezzel a lánnyal tényleg annyira hasonlítunk egymásra, hogy még egy egyszerű pillantásában is magamra ismerek és így könnyen rá tudok jönni, hogy mit érez. 
~Nagyon jó lenne most beszélgetni vele egy kicsit...~

Em

Nagyon ideges lettem a póló ügy miatt, de ez csak részben köszönhető a tényleges történésnek. A bosszúságom oka sokkal komolyabb, mondhatni az életem. Hisz már évek óta ebben a borzalomban éltem, ebben nőttem fel. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy iszonyatosan megerősödtem és megtanultam szó nélkül elviselni a dolgokat. Megtanultam, de nem állítom, hogy ezt alkalmazom is. Ha tehetem, akkor mindig kiállok az igazamért és addig küzdök, amíg nem alakul minden úgy ahogy szeretném. Csak sajnos vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen és olyankor muszáj tűrni.
Amilyen rossz kedvvel érkeztem, pont annyira fel is vidít a találkozás Emilyvel. Saját magamnak se igazán vallottam be, de tényleg hiányzott a lány és legfőképp a beszélgetés. Amióta megszakítottam vele minden kapcsolatomat, azóta senkivel nem tudtam megosztani a problémáimat és csak gyűlt bennem a sok sérelem, ami már nagyon kikívánkozik. Egyedül attól félek, hogy olyan formában fog ez előtörni belőlem, amivel vagy másokban vagy saját magamban okozok kárt. Ezért is adok hálát, hogy most újra találkozhatok Em-el, azt hiszem a legjobbkor tér vissza az életembe. Pontosan amikor szükségem van rá.
- Semmi gáz, velem is előfordul. Igazából ez is hosszú sztori, de az a lényeg, hogy az a... szemétláda... küldött.-
Borzasztó nehéz most kiejtenem ezeket a szavakat a számon, hiszen már olyan hosszú ideje nem beszéltem senkivel a nevelőapámról, hogy nem is emlékeztem milyen fájdalmas tud ez lenni...
Amikor épp kezdenék teljesen megnyugodni, akkor jön a nagy váltás. A számonkérés. Hosszan magyarázok, ami lehet, hogy csak mentegetőzésnek tűnik, de én egyáltalán nem annak szántam. Tényleg őszintén sajnálom, hogy ez történt, de szeretném eltemetni a múltat és új lappal indulni.
- Igazad van... Tudom, hogy nem így kellett volna intéznem és köszi a nem második, második esélyt. Nem, igazából nagyon is jól esne most egy kis beszélgetés, csak nem nagyon ismerem még a helyet, úgyhogy neked kell eldönteni, hogy merre menjünk. Bár először talán praktikus lenne lepakolni ezt a sok cuccot.-
Én is elmosolyodom és érzem, hogy újra eltölt az a bizonyos békesség. Elindulok Emily után, de nem ülök le, mert már így is egész nap egy helyben feszengtem. Inkább körbe nézelődök és egy pillanatra se állok meg.
- A Rellonba. Tudod, hogy hol van az? Mert szerintem oda kéne mennem először.-
Remélem, hogy Em tisztábban van az ilyenekkel és tud nekem egy kicsit segíteni.

Vanília Perwinkle

Csöndesen, nesztelenül ballagok végig a kihalt folyosókon. Fogalmam sincs, hogy mit keresek itt ilyenkor, hiszen már rég az ágyban lenne a helyem, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Körülbelül másfél órája csak feküdtem és bámultam a plafont, de egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, ezért inkább úgy döntöttem, hogy sétálok egyet.
Már a Nyugati szárnyban járok, ami elég messze van a hálókörletünktől és fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide. Csak mentem föl és le a lépcsőkön és közben teljesen elmerültem a gondolataimban. Egyszer majdnem orra is estem az egyik szőnyegben, de szerencsére elég jó az egyensúlyérzékem, ezért sikerült dörömbölés nélkül tovább indulnom.
Egyszer csak elérek egy folyosóra, ahol még soha nem jártam. Érdeklődve nézek körül, de hirtelen meghallok valami suttogást. Riadtan pillantok hátra, de senkit nem látok magam mögött. Az egész emelet sötét és üres. Lehet, hogy valamelyik tanár az, úgyhogy csöndesen odadőlök a falhoz, majd lassan leülök a földre. Így talán nem vesznek olyan könnyen észre...
Fogalmam sincs mióta várhatok itt, de időnként újra hallom a susmogást, ezért inkább nem mozdulok a helyemről. Ahogy telik az idő, egyre jobban érzem magamon, hogy elfog a fáradtság. Már alig tudom nyitva tartani a szemem és közbe nagyokat is ásítgatok. Az már biztos, hogy nem fogok egy hamar fölkelni innen, úgyhogy behúzódok a sarokba és hagyom, hogy elragadjon az álmok világa. Hirtelen megszűnik minden, ami körülöttem volt eddig, eltűnik a folyosó és egy hajón találom magam. Épp a kormányt szorítom és próbálom elfordítani, de érzem, hogy a hullámok nem engedik. Kétségbeesetten kiáltok segítségért, de egyedül maradtam a fedélzeten, így senki nem siet a segítségemre. Egyszer csak szembetalálom magam egy óriási hullámmal, ami teljesen ellepi a hajót és én is elmerülök a víz alá...

Vanília Perwinkle

A kis esti sétám egész jól alakult és még szívesen folytattam is volna, ha nem hallom meg azokat a zörejeket, amiktől be kell vallanom, hogy eléggé megijedtem. Nem lett volna jó már az első évben elásni magam a tanárok előtt, mert utána nagyon nehéz lenne megváltoztatni az általuk kialakított negatív képet rólam. Ezért azt véltem a legjobb megoldásnak, ha 'elbújok'. Persze a folyosó egyik sarka nem épp a legbiztosabb búvóhely, de jobb mint ha az út közepén állnék.
A nagy ücsörgésbe egészen el is álmosodtam, majd elaludtam. A rossz álmok sorra követték egymást, amikor hirtelen fölpattant a szemem és azt éreztem, hogy valaki a vállamat rángatja. Az első pillanatban semmit nem láttam a sötétben, de azonnal elfogott a félelem, hogy talán egy prefi vagy egy tanár talált rám, de szerencsére tévedtem.
Egy velem egykorú lány állt előttem, legalábbis első ránézésre annyinak tűnt. Ő is biztos tilosban jár, különben nem vágott volna ilyen rémült arcot.
- Öhm... Jó, oké! -Zavarodottan tápászkodtam föl a sarokból, majd kómásan indultam az idegen után. Fogalmam sincs, hogy merre akar vezetni, de egyenlőre még nem ébredtem fel teljesen ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Bambán lépkedtem előre, de egyszer csak valami keménynek ütköztem. Csak utána kapcsoltam, hogy konkrétan telibe nekimentem a lánynak.
- Jaj, ne haragudj! De... miért álltál meg? - Nézek rá nagy szemekkel. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy tiszta hülyének néz, de sajnos nem tehetek róla, ébredés után mindig ilyen vagyok még egy ideig.

Vanília

- Mi? Kik azok a dámák? - Értetlenül néztem a lányra, mert fogalmam se volt, hogy miről beszél, de úgy látszik nem hallucináltam, hiszen ő is hallott valami hangokat. Remélem tudja, hogy mit csinál és nem keveredünk nagyon nagy bajba, bár azt is csak magamnak köszönhetném. Kellett nekem éjszakai túrára indulnom...
- Én Dávid vagyok. - Megráztam a kezét, majd elvigyorodtam. - Hmm... Érdekes neved van, de tetszik! Szoktak becézni? -
Az egyik pillanatban még a folyosón álltunk, de amire föleszméltem, már épp egy páncél mögött kuporogtunk és Vanília szorosan lefogta a számat. Nem igazán értettem, hogy mi ütött a lányba, de biztos észrevehetett valami mozgást.
- Tanár volt? - Kérdezem suttogva, amikor végre elengedett. Kicsit akciófilmes jellege volt az egész helyzetnek, de ezt egyáltalán nem bántam. Úgyis meguntam már a szürke hétköznapokat és nagyon is rám fér egy kis izgalom.
Ezért eldöntöttem, hogy rábízom magam az ismeretlenre, végül is egyszer élünk!
- Ó köszi! - Hálásan elvettem a takarót, majd leültem a lány mellé a földre. Így már rögtön kényelmesebb volt és nem utolsó sorban biztonságosabb is. Mondjuk egy csöppet azért még mindig álmos voltam, de ismerem már magam annyira, hogy tudjam, hogy csak egy kis idő kell és újra olyan leszek, mint aki végigaludta az éjszakát.
- Amúgy te mit keresel itt ilyenkor? - Kérdezem vigyorogva, bár szinte biztos vagyok, hogy hasonló okból jött ki, mint én. Valahogy nekem ilyen a formám. Mindig az izgalmas helyzetekben ismerkedem, de sajnos általában ezek az ismeretségek csak arra a néhány órára szólnak. Azért remélem, hogy ha most jól ki fogunk jönni, akkor még később is találkozhatunk. Így is annyira utálok egyedül lenni. Nem is a csönd vagy a magány miatt, hanem mert unatkozom és nincs rosszabb annál, mint amikor nem tudsz mit kezdeni magaddal. Milyen jó is volt régen, hogy bármikor ki tudtam találni valami jó játékot, ami órákra lekötötte a figyelmemet. Kár, hogy ennek az időszaknak már egy jó pár éve vége lett... Igazából már egyáltalán nem szoktam játszani, kivéve ha a gitározást annak vesszük.
- Melyik házba osztottak be? Csak mert nem hinném, hogy Rellonos vagy, legalábbis én még nem láttalak nálunk. -

Vancis

- Hát most nem igazán magyaráztad meg- feleltem vigyorogva. Tényleg fogalmam sincs, hogy kik azok a dámák, úgyhogy ha hússzor elmondja akkor se fogom jobban megérteni.
- Őszintén? Nem. Halvány lila gőzöm sincs, hogy hol vagyok, főleg így éjszaka. De legalább most már felvilágosítottál!- nézek rá hálásan. Szerintem ha nem jelenik meg akkor az egész éjszakát itt töltöttem volna.
- Oké, akkor Vancis leszel! -jelentem ki, majd rákacsintok a lányra.
A következő pillanatban már épp a kezével a számon találom magam, ami kicsit meglepett, ezért rögtön kérdőre is vontam amint kiszabadultam.
- Jó, hülye kérdés volt, csak meglepődtem. -
Hát igen, ő is hasonló okokból jár tilosban, mint én. Pedig már reméltem, hogy valami izgi sztorija van, de sajnos nem.
- Csak nem tudtam aludni. De ne is kérdezd, hogy hogy kerültem ide, mert egyáltalán nem emlékszem rá. Szerintem a klubhelyiségbe se fogok visszatalálni egy könnyen.-
Vancis egyre szimpatikusabb, mert látom rajta, hogy nem egy olyan lány, akit két mosollyal le lehet venni a lábáról, sőt még kötözködik is. Mindig kedveltem az ilyen csajokat, mert őket nem fogja senki olyan hamar átverni, mint azokat a cicababákat, akik még a legátlátszóbb trükköknek is bedőlnek.
- Szóval Levita... Pedig simán elmennél rellonosnak. - mondom nevetve. Kíváncsi leszek a reakciójára...
-Egész jók lettek szerintem - felelek rögtön. Igazából ha rosszak lettek volna, akkor is simán beszélnék róla, mert nem érdekel különösebben.
- Igen, lett egy K-m Mugliismeretből - mondom, majd vállon veregetem magam.
- Na és neked milyenek lettek? - kérdezek vissza. Szerintem őt jobban érdekli ez a téma, mint engem, legalábbis elég lelkesen kérdezgetett róla.
- Na mi van, kezdesz megijedni itt a sötétben?- gonoszkodok vele és még a nyelvem is kinyújtom rá. Aztán elvigyorodom, hogy lássa, hogy csak viccelek.
- Oké, találkozhatunk. -
A könyvtár szó hallatára elfintorodom. Nem igazán rellonosnak való az a hely, de néha azért én is hozhatok áldozatokat. De csak ha nagyon muszáj!
- Hát... nem vagyok egy nagy könyvtárba járós, szóval inkább a falura szavazok. De ha az most a legnagyobb álmod, hogy eljuss a könyvtárba, akkor legyen. -
Megkedveltem Vancist, úgyhogy szívesen találkoznék még vele. Kíváncsi vagyok, hogy nappal is ilyen-e vagy csak a fáradtság hozta ezt ki belőle. Remélem, hogy az előbbi, mert akkor szerintem nagyon jóba leszünk.
- Szia! További szép estét... vagyis éjszakát- köszönök mosolyogva, majd elindulok a folyosón, remélhetőleg abba az irányba, ahol a Rellon van...

Nyitóbál
Sharlotte
Kinézet

A vizsgák után újra bevetettem magam a társasági életbe, ezért kötelességemnek éreztem, hogy egy ilyen fontos közösségi eseményt, mint a Nyitóbált se hagyjam ki.
Már előző este kitaláltam, hogy mit fogok fölvenni, mert magamat ismerve még így is késni fogok. Mindig valami közbejön vagy csak elnézem az időt és ezért nagyon gyakran vagyok pontatlan. Persze ezt a tulajdonságomat kifejezetten utálom magamban, de sajnos sehogy se sikerül rajta javítanom. Az egyetlen eset amikor igazán figyelek a pontosságra, sőt még hamarabb is érkezem, az akkor van amikor egy lánnyal találkozom.
Mára viszont nem szerveztem magamnak partnert, mert így azzal lehetek akivel szeretnék és még ismerkedhetek is. A bál kezdete után negyed órával meg is érkeztem a Nagyteremhez, ami tele volt szépen kiöltözött diákokkal. Sok ismeretlen arcot láttam, mivel a közelgő Mágustusa nyitó eseménye ez a bál és a többi iskola versenyzői is már beköltöztek a Kastélyba.
Lassan elindulok befelé a tömegben, miközben hallgatom az igazgató beszédét. Amikor egy-egy név elhangzik én is tapsolni kezdek, de nem igazán jegyeztem meg, hogy kiket sorolt fel. Mostantól úgyis ők lesznek az iskola sztárjai és még ezerszer fogok hallani róluk.
Ahogy megyek egyre beljebb az asztalok között, egyszer csak megpillantok egy lányt, aki egyedül ücsörög a szervezői asztalnál. Első ránézésre nagyon csinos, úgyhogy magabiztos léptekkel elindulok felé.
Hamar odaérek hozzá, majd kicsit megköszörülöm a torkom és elé állok.
- Szia! Nem zavar ha ideülök melléd? -

Keiko Sama

Újabb borús délután, ami számomra egyenlő újabb néhány unalmas órával. Valahogy elhagyott a fantáziám és ilyen rossz időben semmi szórakoztatót nem tudok kitalálni. A délelőttömet is fetrengéssel és lustulással töltöttem. Igazából egy csomó értelmes dolgot lehetne kezdeni az időmmel, de nekem valahogy semmi nem jut eszembe. Legfőképp a tanulásra kéne koncentrálnom, mert mostanában eléggé visszafogott lettem ilyen téren. De hát mit lehet tenni? Itt a nyár és már senkinek nincs kedve az iskolapadban ücsörögni. Persze ez egyáltalán nem kedv kérdése, de azért néha jó álmodozni róla, hogy milyen lenne ha épp nem egy újabb unalmas órát kéne végigszenvedni, hanem mondjuk az olasz tengerparton iszogatnék egy finom koktél és beszélgetnék a csinos olasz lányokkal. Sajnos ilyenkor muszáj mindig visszarángatnom magam a valóságba és tudatosítani magamban, hogy hol is vagyok.
Ma késő délután úgy döntök, hogy úgysincs jobb dolgom, ezért keresek valami társaságot. Először arra gondoltam, hogy csak lemegyek a Klubhelyiségbe, de mivel azt üresen találtam, ezért kénytelen vagyok kimenni az alagsori rejtekemből. El is indulok a Nyugati szárny felé, majd föl a másodikra, ott pedig egyenesen a Társalgó felé. Erőteljesen kivágom az ajtót, mire jó pár szem rám szegeződik, de én nem foglalkozok vele, csak elindulok az egyik fotel felé. Nem igazán tudom, hogy mit keresek itt, de hátha felbukkan egy ismerős és akkor kitalálhatunk valamit közösen. Nekem most már mindegy csak legyen valami, mert ez a semmittevés megőrjít.

Keiko Sama

Meg meg mondani a belépőm mindenképp hatásos volt, hiszen mindenki megbámult egy pillanatra. Kaptam néhány morcos tekintetet vagy fejingatást, de voltak olyanok is akik tátott szájjal vagy elismerően meredtek rám, azonban senkit nem érdekeltem különösebben, kivéve talán... Amikor elindultam az egyik kanapé felé, észrevettem, hogy egy lány még mindig engem néz, de amikor újra felé fordultam, már elmerült a könyvben ami a kezében volt. Már majdnem elértem a fotelhez, de hirtelen megváltoztattam a tervemet és elindultam az előbb említett hölgyemény felé. Útközben gyorsan kitaláltam valami szöveget, majd felöltöttem az egyik legmeggyőzőbb mosolyomat és leültem az olvasó mellé.
- Szia! Megnézhetem, hogy mit olvasol? Messziről úgy tűnt mintha az egyik kedvenc könyvem lenne, de nem vagyok benne biztos... -
Mit ne mondjak, elég rossz duma és én lehet, hogy nem dőlnék be neki a helyében, de hátha most szerencsém lesz és a lánynak nem tűnik fel, hogy itt valami sántít.
Amíg vártam a válaszát gyors pillantást vetettem a könyvre, ami tele volt különböző rajzolt figurákkal. Soha nem olvastam még ilyen jellegű könyveket, szóval ki kell majd találnom valami jó magyarázatot erre a kedvenc könyves dologra, de azért érdekel, hogy miről szólhat. Régebben a sulinkban mindig ilyeneket olvastak a kissrácok, de nekem valahogy soha nem volt elég akaraterőm, hogy nekilássak. Meg nincs is meg bennem az a kifejezett érdeklődés az ázsiai kultúra iránt. Persze biztos érdekes, meg minden, de nem hiszem hogy az én világom lenne. Mondjuk azért egyszer lehet, hogy utána nézek ezeknek a dolgoknak, csak hogy azért tájékozódjak egy kicsit, de nem sok esélyét látom, hogy azután manga rajongó válik belőlem.
Minden esetre most az a lényeg, hogy lehet, hogy találtam magamnak mára társaságot és ha már így alakult, akkor össze kéne szedni magamat és valami kedvesség félét mutatni az ismeretlen irányába. Nem mondom, hogy ez mindig olyan könnyen megy nekem, de hát ilyenek ezek a rellonosok, vagy kifogod a jó napjukat vagy nem.

Keiko

A lány arcán meglepettséget veszek észre ami vegyül egy kis rémülettel is. Persze megértem, én is megijednék a helyében ha egy vadidegen csak úgy odajönne hozzám és elkezdene kérdezősködni. Igazából régebben én se nagyon csináltam ilyeneket, de a Bagolykőben hozzászoktam, hogy akárkihez odamehetsz ismerkedni és nem fognak hülyének nézni. Persze azért hallottam már olyan esetekről, ahol bizonyos emberek elég konkrét szándékkal indultak ismerkedő körútra és ennek a szándékuknak hangot is adtak. Na ezzel azért még várok egy kicsit.
- Igen, tényleg nem ez volt az. - Felelek vigyorogva és közben nagyon jól leplezve, hogy fogalmam sincs róla, hogy milyen könyvet tart a kezében. Egyelőre úgy tűnik, hogy neki se tűnt föl a tudatlanságom, ami már alapból egy jó pontot jelent nekem.
- És ha csak most jelent meg, akkor neked hogyhogy meg van?- Nézek rá kérdő tekintettel. Ez tényleg érdekel, mert tudom, hogy az ilyen dolgokhoz vagy nagyon jó kapcsolatok kellenek, vagy egy rakat pénz.
A lány újra elkezd bámulni rám, mintha valamit keresne rajtam, majd hirtelen észbe kap és elkapja a tekintetét rólam, majd újra elbújik a könyve mögé. Kicsit félénk csajszinak tűnik, de szerintem ez hamarosan változni fog, csak kitartónak kell lenni.
- Ja milyen bunkó vagyok, ne haragudj... Dávid vagyok. - Mondom mosolyogva, majd kinyújtom felé a kezemet. Valahogy fel se tűnt, hogy a bemutatkozást azt lazán kihagytam. Nem mintha nagyon lett volna rá alkalmam, de általában egy találkozást azzal szokás kezdeni.
Kíváncsi vagyok, hogy miként fog alakulni ez a délután, de én minden esetre meghagyok minden lehetőségek, hogy még véletlenül se érjen túl nagy meglepetés, ugyanis nem szeretem az ilyesfajta meglepiket, mert nagy esély van rá, hogy nem pont úgy sülnek el, ahogy azt az ember szeretné...

Keiko

A lány nagyon aranyosan reagál, de eléggé meg van szeppenve, ezért próbálom oldani a hangulatot és végig mosolygok. Kívülről valószínűleg egy idiótának tűnhetek, aki össze-vissza vigyorog, de nem különösebben zavar a dolog. Most jó kedvem lett, hogy végre találtam magamnak társaságot, ezért nem is fogom hagyni lekoptatni magam egykönnyen. Persze lehet, hogy pont ezzel rontom el az ázsiai lány napját, de ki tudja. És ugye kockázat nélkül nincs nyereség.
- Húha, akkor ti nagyon befolyásos emberek lehettek! - Mondom ámulattal. Lehet, hogy tényleg kifogtam az egyik nagyfőnök drága kislányát, úgyhogy jobb lesz vigyázni... - És... miért örülnél ha ő lenne az apád? A sajátoddal nem jöttök ki? -
Az utóbbi kérdésem egy kicsit túl személyesre sikerült, ezért rögtön meg is bántam, hogy föltettem. Remélem azért nem sikerült máris eltalálnom az egyik gyenge pontját, mert akkor már most lemondhatok arról, hogy ebből lesz még valami.
- Nagyon örülök Keiko! Tetszik a neved! - Mondom vigyorogva. Most már kezd kicsit oldottabb lenni a hangulat, de azért még mindig vannak kétségeim afelől, hogy a lány jól érzi-e magát a társaságomban. Azért gondolom ha nagyon zavarnám, akkor azért szólna...
- Igen eltaláltad, de ezt honnan tudtad? -
Most tényleg ennyire látszik rajtam, hogy a zöldekhez tartozom? Pedig még meg is próbáltam rendes lenni... De úgy látszik az ember soha nem fedheti el teljesen az igazi kilétét és a jobb emberismerők hamar rá is jönnek a turpisságra. Akkor úgy tűnik Keiko is ezek az emberek közé tartozik és akkor itt az újabb pont, amiért vigyáznom kell vele. Sok a kockázat, de állok elébe!

Keiko

Keiko nagyon kedves lánynak tűnik és közben titokzatosnak is. A szerénység lehet, hogy csak egy álca nála, de az is lehet, hogy tényleg ilyen kis csendes. Általában én a hangosabb, bulizósabb emberekkel voltam mindig jóban, de lehet, hogy azért mert nem is próbáltam megismerkedni a kicsit titokzatosabb, nehezebben megfejthető emberekkel. De most ennek is eljött az ideje és ezt nem is bánom.
- Ja értem. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy valamelyik szülőd a nagykövet vagy valami hasonló. - Mondom nevetve, majd elkomolyodnak az vonásaim, amikor az apukájáról beszél. Nem gondoltam volna, hogy így megnyílik majd nekem, ezért külön megtiszteltetésnek érzem, hogy beavat a személyes dolgaiba.
- Hát nagyon sajnálom, hogy így alakult a kapcsolatotok, de még hátha lehet rajta javítani. Az emberek változnak és néha olyan irányban és mértékben, hogy azt még az álmaidban se gondoltad volna. - 
Meg tudom érteni a lány helyzetét, mert én is elvesztettem az édesapámat csak én őt már nem is kaphatom vissza, Keikonak pedig meg van az esélye rá, hogy helyrehozzák ezt a dolgot.
- És te szeretnéd egyáltalán, ha újra jóba lennétek, vagy már lemondtál róla? - Normális esetben nem tettem volna föl ezt a kérdést, de nála nem vagyok biztos a válaszban. Elég határozottan és csalódottan beszélt az apjáról, szóval lehet, hogy már elfogadta, hogy ez van és nem is próbál változtatni a helyzeten.
Az első bókomra csak elmosolyodik. Szóval vagy nem szereti ha udvarolnak neki vagy csak ez is hozzá tartozik a visszafogottságához. Az biztos, hogy ha valaki meg akarja hódítani ezt a lányt annak nehéz dolga lesz.
- Ja, hogy az... Hát igen, az elég rellonosra sikeredett. De azért hatásos belépő volt, legalábbis neked sikerült felkelteni a figyelmedet. - Nézek rá vigyorogva. Most már értem, hogy miből jött rá, pedig én már teljesen el is felejtettem az érkező mozzanatomat.
- Na és te melyik házban vagy? Levitára vagy Navinére tippelnék. -
A viselkedése alapján egyértelműen nem rellonos, meg nem is láttam a klubhelyiségben, az eridonosok se ilyenek, viszont a navine és a levita közül nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet, de remélhetőleg hamarosan kiderül.


Locsolj meg egy lányt egy játékodban.
5 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Keiko

Keikoval nagyon jól elvagyunk és szerintem már egy jó ideje itt üldögélhetünk. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól elleszünk annak ellenére, hogy csak beszélgetünk.
Mondjuk általában a lányokkal mindig jól kijöttem és itt a suliban is alig beszélgettem srácokkal. Bár egy kicsit hiányzik, hogy legyen egy olyan igazi jó fiú barátom, akivel mindent megbeszélhetek, csajozhatunk együtt vagy hülyülhetünk. Nem baj, úgyis van még egy csomó időm.
- Ki tudja, még bármi lehet. - Mondom viccelődve. Azért az elég király lenne ha ilyen befolyásos ember lenne az apukája.
- Magadon vagy máson? -
Elgondolkozok, hogy mit tanácsolhatnék neki az apukájával kapcsolatban, de nem igazán jut eszembe semmi értelmes, úgyhogy inkább hallgatok.
- Az a lényeg, hogy te próbálkozol. Ez előbb-utóbb úgy is jó lesz. -
Remélem, hogy Keikonak összejönnek a dolgok az apjával. Az embernek mindig szüksége van egy apára, akire támaszkodhat és bízhat benne. Annyira szeretném, hogy nekem is legyen egy ilyen. 
A következő pillanatban újból jókedvűek lettünk 
- Levitás? Ajjaj... Akkor menekülj! - Viccesen oldalba bököm a lányt. Ez nyílt titok, hogy a rellonosok és a levitások nagyon szeretik piszkálni egymást. Persze most emiatt nem fogom itthagyni Keiko-t. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki melyik házba jár, sokkal inkább az, hogy milyen a személyiségük.
- Amúgy mióta vagy itt a suliban? Hányadikos vagy? -
Tudom, hogy ezek nagyon sablonos kérdések, de egyszer úgyis muszáj lett volna föltennem őket, hiszen hozzá tartoznak az alap ismeretséghez. És mivel Keikoval még csak most kezdtünk el megismerkedni, ezért szerintem még egy jó pár ilyet el fogok sütni.

Nyitóbál
Sharlotte

Hirtelen ötletként jött ez a bál dolog, nem nagyon készültem rá, de azért mégis izgultam miatta. Régebben is mindig nagyon szerettem az ilyen eseményeket, mert ilyenkor mindenki kiöltözik és megpróbálja a legjobb formáját hozni. Ezzel én sem voltam másképp, ezért egy gyors tusolás után magamra is öltöttem a díszruhát és már indultam is a Nagyterembe.
Az előbb említett helyiség tömve volt ismert és ismeretlen mágusokkal. Én megpróbáltam beljebb furakodni a tömegben, majd megláttam egy egyedül üldögélő lányt és odamentem hozzá.
A lány szerencsére kedvesen fogadott és rögtön be is mutatkozott.
- Hello Sharlotte! Én Dávid vagyok! -
A bemutatkozást gyorsan lerendeztük, majd leültem az újdonsült ismerősöm mellé. Már gyakran láttam őt a folyosókon, de még soha nem volt alkalmam vele beszélgetni, úgyhogy ennek is épp itt van az ideje.
- Amúgy melyik házba vagy? Csak mert nem láttalak még a rellonban. -
Ezzel rögtön el is árultam, hogy én a zöldekhez tartozom, viszont Sharlotte-ot tényleg nem láttam még az alagsor környékén. A többi házat meg én nem ismerem annyira, hogy tudjam melyikbe járhat.
- Hát... igazából nem nagyon tudom, hogy kik a versenyzők és amíg még nem mutattak semmit, addig nem is igazán tudom eldönteni, hogy kinek szurkoljak. Na és neked megvan már a kiskedvenc? - kérdezem kacsintva. Azért vicces lesz ez a tusa. Már előre látom, hogy a lányok hogy fognak csapatostul rohangálni a helyes versenyzősrácok után, a fiúk meg féltékenységből fogják fitogtatni az erejüket... Kész cirkusz lesz a kastélyban néhány héten belül. Nem mintha ez engem annyira zavarna, legalább lesz valami izgalmas most is az iskola életében.
- De persze, táncolhatunk. - Felelek, majd fölpattanok a helyemről és a kezemet nyújtom a lány felé. - Szabad, kisasszony? -
Egy apró meghajlással fokozom a színpadias hangulatot, majd a csinos hölggyel az oldalamon indulok a táncparkett felé.
- Megkérdezhetem, hogy egy ilyen szép lánynak, hogyhogy nem volt párja az estére? -

Isobel

Szörnyű hasfájással ébredtem és úgy éreztem, hogy mindjárt megszakadok. Igazán biztató kezdete volt ez a mai napomnak, de sajnos a továbbiakban is változatlan maradt az állapotom. A délelőtt folyamán összesen kétszer merészkedtem ki a szobámból, de mind a kettőt alapos gondolkodás és rákészülés után tettem.
Mire véget ért az ebédidő és még mindig ugyanolyan rosszul voltam, elhatároztam, hogy elmegyek a konyhába és kérek egy bögre teát a manóktól, hátha az segíteni fog. Minden esetre én az utolsókig küzdök, mert irtózom a gyengélkedőnek még a gondolatától is. Egész eddigi életemben féltem az orvosoktól és szerintem ez mostanra se változott, de ha mégis akkor is inkább szeretném megúszni, hogy bent ragadjak napokig egy fehér szobában, ahol semmit nem tudok magammal kezdeni az olvasáson és az alváson kívül.
A nagy elmélkedésben észre se vettem, hogy már elhaladtam a konyha bejárata mellett, ezért hirtelen megtorpanok, majd visszafordulok, hogy pár másodperc múlva beléphessek a jól ismert ajtón. A manók mosolyogva köszöntenek én pedig kedvesen visszaintegetek, majd leguggolok az egyikhez és a fülébe súgom, hogy mit is szeretnék, majd még hozzáteszem, hogy kezelje bizalmasan a dolgot, mert nem szeretném ha a tanárok fülébe jutna, hogy nem vagyok teljesen a topon.
Ahogy körbenézek a konyhában, valami szokatlant veszek észre. Ez pedig nem más, mint egy velem egykorú lány, aki nagy beleéléssel majszolgatja az elé kirakott pudingot. Elmosolyodom a látványon, hiszen az egész arcát ellepi a finomság, sőt mintha fülére is jutott volna az édességből.
Egy ideig még nézem őt, de néhány manó elkezd csúnyán vizslatni, ezért inkább összeszedem magam és elindulok felé.
- Szia! -köszönök rá széles vigyorral az arcomon, majd helyet foglalok mellette. - Ugye nem zavar ha ideülök? -