[Baranyai Adél]

Párbajszakkör. Nem vagyok biztos benne, hogy végiggondoltam én ezt, amikor jelentkeztem, de most már nem lépek vissza. Egyébként is, ahogy néztem a többség - nem meglepő módon - párban jelentkezett, így még az is lehet, hogy nem lesz belőle semmi, lévén, nincs kivel párbajoznom. Most leginkább ebben reménykedem, nem azért, mert félek, hanem mert, életemben nem párbajoztam még, és igazság szerint fogalmam sincs, milyen. Pont ezért kivettem ma reggel a könyvtárból egy pár könyvet, ami kifejezetten a varázsló-párbajokról szól, és az egyik ilyennel jöttem ki ide, az erkélyre. Szépen süt a nap, kár lenne odabent sínylődni. Innen pedig, szép a kilátás, még a közeli varázslók lakta falura is rálátni, ez pedig felettébb érdekes. Sosem láttam még olyan falut, ahol csak varázslók és boszorkányok laktak. Remélhetőleg hamar lemehetek majd én is. Na de, előbb a Párbajozás története és szabályai a varázslótársadalomban...
Unalmas egy cím, mit ne mondjak. Még jó, hogy "csak" 547 oldal. Na meg, hogy van joghurtom. Valahogy csak átrágom magam rajta. De, előbb leveszem a talárt, mert melegem van, és idekint egész biztos elég a rövid ujjú, fehér-kék kockás ingem is. Sőt, határozottan kellemesebb. A talárt a mellettem levő székre dobom, aztán visszaülök az eddig használt fotelbe, és ismét az ölembe fektetem a könyvet, majd a kezembe veszem a joghurtot és a kanalat, és enni-olvasni kezdek.
Nem csalódom, a könyv pont olyan unalmas, mint amilyennek elsőre gondoltam, vagy talán, még annál is rosszabb. A joghurtom elfogy, az üres poharat benne a kanállal magam mellett a földre teszem azzal a céllal, hogy majd később kidobom, aztán tovább szenvedek a könyvvel.
Pár perc után viszont feladom, és inkább úgy döntök megtanítom a könyvet repülni. Sokkal érdekesebb, mint a párbajos leírása. Meg is keresem a pálcámat a taláromban, aztán a könyv felé intek, úgy mondom ki:
- Vingardium Leviosa! - aztán persze az gond nélkül a levegőbe emelkedik, én pedig a fotelben ülve röptetem körbe körbe, meg amerre éppen jól esik. Közben meg azon mulatok, a lányoknak otthon mennyire tetszene ez. Kár, hogy sosem fogják látni.

[Adél]

A könyvröptetés nálunk Koreában szokás volt, amikor valamit nagyon nem akartunk elolvasni. Valami rettentően gyerekes megoldás volt, de kifejezetten élvezetesebbé tette a "tanulást". Végül persze mindig átrágtuk magunkat a könyvön, azt bemesélve, hogy a vicces emlékek hatására kevésbé lesz unalmas. Most is ez jár a fejemben, és meglehetősen jól szórakozom, bár kezd hiányozni, hogy mások is ezt tegyék körülöttem és megküzdjenek a könyveink. Pont ezért néhány perc után már ez sem tűnik olyan élvezetesnek, mint elsőre gondoltam. Visszaintem magamhoz a könyvet, és elkapom, ahogy a levegőben felém száll. Leengedem a pálcámat is, és szépen összeszedem a cuccaimat, miközben lemondóan sóhajtok egyet.
Lehajolok, hogy felszedjem az üres joghurtos dobozt, és ekkor veszek észre két lábat. Pislogok is párat, mert eddig nem tűnt fel, hogy lenne itt rajtam kívül valaki, de ahogy felemelkedem, látom, hogy a lábak egy lányban folytatódnak, és hirtelen furán kezdem magam érezni. Mikor jött ide? Itt volt már akkor is, amikor kijöttem? De akkor biztos észrevettem volna! - Egyébként nem biztos, főleg mert remekül bele tudok feledkezni a saját világomba...
Megköszörülöm a torkomat, és úgy szólalok meg, egyik kezemben a talárommal, a másikban az üres joghurtos dobozzal.
- Bocsi... nem vettelek észre... - tartok egy kis szünetet, aztán még hozzáfűzöm - elnézést, hogy megzavartalak...
Bár nem vagyok biztos benne, hogy megzavartam. Szét is nézek jobban, vajon mit csinálhatott, de nem látok nála könyvet, se mást, amivel leköthetné magát. Nincs a kezében pálca, és... nem, szerintem csak itt ücsörög.
- Akármiben is, amit csináltál! - fejezem be sután a mondatot, de mégis csak kíváncsi természet vagyok, így meg is kérdezem - Amúgy csináltál valamit?

[Adél]

Még mindig nem értem, hogy nem vettem észre. Nem szoktam ilyen figyelmetlen lenni. Viszont amikor alig hallhatóan megszólal, kezdem sejteni, mi lehetett a probléma. Olyan csendes... Mintha észrevehetetlen próbálna maradni. Vagy csak képzelődöm?
Mindenesetre megkérdezem, mit csinált, és erre is egy elég bizonytalan választ kapok. Oldalra döntöm a fejem, úgy figyelek rá, míg végül sikerül egy levegővel közölnie valamit.
- Milyen az a csak úgy gondolkozás? - kérdezek vissza, mert a semmi, meg a csak úgy gondolkozni azok olyan válaszok, amik általában nagyon is valamik és fontosak. Legtöbbször arról van inkább szó, hogy a másik nem szeretné elmondani. Persze nem akarom faggatni, de azért kihúzom a széket, amin az előbb ültem, a támlával a lány felé fordítom, és úgy ülök le, hogy a szék támlájára tudjak támaszkodni.
Közben jövök rá, hogy mennyire illetlen vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam. Fel is állok szinte rögtön, és a széket fogva, de kicsit megdöntve, nyújtom előre a másik kezemet, hogy bemutatkozzam.
- Bocsi, megfeledkeztem az illemről... Bálint vagyok. Rentai Bálint. Téged hogy szólíthatlak? - kérdezem meg, hogy ne legyen ebből később probléma. Bízom benne, hogy a barátságos mosoly az arcomon megnyugtatja. Valahogy az volt eddig a benyomásom, kicsit félénk fajta. De igazán nincs mitől tartania. Nagyon helyes lány. Még így sapkában is, bár szerintem nincs ennyire hideg. Ha pedig elfogadta a jobbomat, óvatosan rázom meg a kezét, majd visszadöntöm a széket és leülök, úgy ahogy az előbb is.
- Mennyire tűntem idiótának, hogy egy könyvet röptetek a levegőben? - szegezem neki a kérdést, de közben mosolygok, remélve, hogy őszinte választ kapok.

[Adél]

Kíváncsivá tett. El nem tudom képzelni milyen az a csak úgy gondolkozás, de ahogy elnézem ez egy nehéz kérdés. Valószínűleg ő sem gondolta végig, mit szeretett volna mondani. Végül azonban csak ad valamiféle magyarázatot, ami szerintem egészen vicces, így nem tehetek róla, nevetek egy kicsit rajta. De gyorsan abba hagyom, mert nem szeretném, ha azt hinné kinevetem vagy ilyesmi. Erről szó sincs. Egyszerűen csak elképzeltem a "csak úgy lényegtelen gondolkodást".
- Szóval most valami érdemlegesen gondolkoztál... - állapítom meg, nem túl bölcsen, aztán megkérdezem - Szabad tudni mi volt az? Vagy titok?
Csak érdeklődöm, ha nem akarja, nem mondja el. Én viszont elég kíváncsi természet vagyok. S mivel úgy gondolom, talán egy hosszabb beszélgetés is kisülhet ebből, inkább leülök. Közben viszont, arra is rájövök, hogy nem mutatkoztam be és ezt gyorsan pótlom is. A reakciója meglep, kicsit talán zavarba is jönnék tőle, de igyekszem nem mutatni, csak mosolyra húzom a számat, és illedelmesen válaszolok.
- A te neved is szép, Adél - ez amúgy igaz. Nincs még Adél nevű ismerősöm, így sosem gondoltam erre, de tetszik. S talán, attól, hogy neki is tetszik az én nevem, még jobban... Olyan fura, hogy működnek az ilyen dolgok.
Most azonban már tényleg leülök, és úgy kérdezem meg milyen benyomást keltettem a könyv röptetés közben.
- Ez megnyugtató - felelem mosolyogva, amikor válaszol, és nem bánom, hogy nevet. Hozzá vagyok szokva, otthon is mindig két nevető lánnyal vagyok körülvéve. Szerintem még szükségem is van rá. Viszont, mikor végre abbahagyja, úgy döntök, elmondom neki az okokat.
- Tudod, a volt sulimban, ha valamit nem akartunk megtanulni, mindig ezt csináltuk. Viccesebb, ha több könyv van, és összeütköznek... - magyarázom, és közben kiül az arcomra a vágyódás. Hiába érzem itt jól magam, azért hiányoznak a régi barátaim - az volt az elméletünk, hogyha van egy vicces emlékünk a könyvről, akkor könnyebb elolvasni...

Adél

Úgy látszik nem titok, mert egy kis idő után válaszol, s bár nem mondja ki, úgy értelmezem, hozzám hasonlóan ő is mugli családból kerülhetett be a varázsvilágba. Ha pedig igazam van, akkor azt is értem már, min gondolkozott annyit. Vagy legalábbis sejtem. Nyilván őt is foglalkoztatják ugyanazok a dolgok, amik engem is foglalkoztattak.
- Értem. Ezek szerint a te családod sem tolong a varázslóktól - teszek egy megállapítást, kissé bizonytalanul, de érezhetően megerősítést várva. Fogalmam sincs itt mi a módi, de Koreában, nekem kijelöltek egy idősebb diákot, aki szintén mugli származású volt - elvégre a származás az nagyon fontos arrafelé - hogy segítsen az első napokban. Azt biztosan tudom, hogy itt nem olyan szigorú az elkülönítés a vér alapján, és ettől azért könnyedebbnek érzem magam. De az is száz százalék, hogy egy olyan embernek, aki előtte nem látott mágiát nehéz elsőre beilleszkedni ebbe a világba. Utána meg, az a fura, ha visszakerül a teljesen varázslatmentes környezetébe.
Miután kapcsolok, és bemutatkozunk, kölcsönösen megdicsérjük egymás nevét, majd elmesélem, miért is csináltam azt amit. Szegény könyv. Ha a könyvtáros látta volna, nyilván kiakad.
- Nem mindig... Legtöbbször nem... - válaszolom aztán nevetni kezdek a dolgon, mert valójában szánalmas - ... de utána már nem volt több indokunk nem elolvasni.
Megvonom a vállam. Lehet a többieknek használt ez a trükk, nekem nem igazán. Viszont szokássá vált, ami belém rögződött.
- Az elején, amikor a lebegtetést és ehhez hasonló bűbájokat tanultunk, akkor arra fogtuk, hogy csak a tananyagot teszteljük - magyarázom tovább, ahogy visszakalandozom a múltba. Olyan, mintha egy másik életben lett volna, pedig csak négy éve, hogy én is becsöppentem a varázslók társadalmába.
Kérdéseire hirtelen nem tudok válaszolni, de amikor bocsánatot kér, csak megrázom a fejem.
- Semmi baj. Ennél többre is tudok válaszolni, nagyon edzett vagyok - felelem mosolyogva, mert valóban, egy-egy szünetben a családom minden tagja külön-külön tesz fel ennyi kérdést...
- Az az iskola, ahol könyveket lebegtettünk, logikusan varázslóiskola - kezdek bele nyugodtan, és egyáltalán nem is utalva arra, hogy tulajdonképpen butaságot kérdezett - előtte persze mugli suliba jártam - toldom még meg, mert tökéletesen megértem azt is, hogy még nehezen áll rá erre az agya. - A varázslóiskolám, Szöulban volt. Tizenhárom éves koromban költöztünk ki, mert apám ott kapott egy megbízást. Most viszont lejárt a szerződése és visszajöttünk Magyarországra. Ezért hagytam ott az iskolát, és iratkoztam át ide. Eddig nekem tetszik, de azért hiányoznak az ottani barátaim.
Azt hiszem, mindenre válaszoltam, amit tudni akart. Azt hogy én maradni szerettem volna, és tulajdonképpen "erőszakkal" hoztak vissza, nem fűzöm hozzá. Így belegondolva tényleg nem olyan szörnyű. De hogy itt maradok-e vagy a suli után visszamegyek Szöulba azt még nem döntöttem le. Nem is kell még, hiszen messze van.

Adél

Jól tippelem, bár a szavai alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy a családja nem varázslókból áll. Ebben hasonlítunk, és szeretném ha tudná engem nem zavar, így érdeklődve figyelem, amit mesél. Ez a rész ismerős, velem is így volt. A különbség az, hogy nekem nincs unokatestvérem...
- Akkor te előnnyel indulsz, ha már van egy unokatestvéred aki itt van - mondom kedvesen, aztán erről kezdem kérdezni - Ő idősebb? Melyik házba jár?
Én is mesélek, próbálom elmagyarázni mit is műveltem az előbb, mert képzelem, hogy festhettem. Vicces, és nem bánom, hogy nevet, én is jól szórakoztam.
- Az elején talán... Később... - az utolsó szónál felhúzom a vállaimat széttárom a karjaimat, és elhúzom a szám. Valószínűleg nem, de amíg sem a könyvek sem mi nem sérültünk meg, addig nem igazán zavart senkit sem.
Mivel a korábbi iskolámról kérdez mesélek neki - bár nem túl részletekbe menően - a szöuli iskolámról, meg arról, hogy kerültem oda, aztán most ide. Érdekesnek találja, ami megnyugtató, mert nem szeretném untatni az újabb kérdését viszont nem értem, pislogok is nagyokat, mire is gondol pontosan.
- Nem értem. Mire gondolsz? - mondom és meg is rázom picit a fejem. Olyanok, mint én. Fiúk? Varázslók? Mugliszármazásúak? Annyi mindenre gondolhat a barátaimmal kapcsolatban, így erre egyelőre nem tudok válaszolni, de ha tisztázza a kérdést akkor természetesen felelek neki, ahogy az eddigi kérdéseire is tettem, és az ez utániakra is tenni fogom.
- Sok minden érdekel, így elég nehéz dönteni... - elgondolkozom, és a szék támláján pihenő karjaimra teszem az állam. Ez a kérdés az, ami naponta többször is megfordul a fejemben. Annyi érdekes szakma van a varázsvilágban, a feléről meg még biztos nem is hallottam. Persze van egy, ami mostanában jobban foglalkoztat... - Szerintem gyógyító vagy pszichológus... Mostanában ez a kettő érdekel a leginkább.
Válaszolom végül kissé megemelkedve, és ismét Adél felé fordulva, mosollyal az arcomon. Amint befejezem újra elgondolkodom, a számat is beharapom közben, de végül aprót biccentek. Valószínűleg ez lesz a legjobb. Ez olyasmi, ami a szüleimnek is tetszene, még ha nem is pontosan értik majd. És persze biztos, hogy kitalálják majd, hogy járjam ki a mugli egyetemet is. De az még odébb van.
- Na és te? Még csak sodródsz az árral, vagy már van elképzelésed? - érdeklődöm, amikor magamban lerendezem a témát. Szerintem tizennégy évesen, még nem sokan tudják, mit szeretnének, de Virág például már évek óta hajtogatja, hogy ő rajzolásból fog élni. Én eleinte kételkedtem, de azóta egyre inkább belátom, az ő esetében, ez egy nagyon jó döntés. Ilyenkor pedig arra is rájövök, hogy a húgom, a látszat ellenére, egyáltalán nem buta.

Színjátszós meghallgatás... nem igazán vágyom rá, szívesebben mennék ki a szabadba, hogy kiélvezzem a még meleg napokat, de nem lehet. Igaz, biztos lesz sok érdekesség és Ashley is benne van a körben, így talán lesz alkalmam vele is találkozni. Ez pedig - nem igazán értem miért - de meggyőz, s egy fekete farmerban meg egy fehér ingben és a kedvenc tornacipőmben (na meg a hajamat megigazítva)indulok el.
Kicsit késésben vagyok, de még ettem, meg vércukorszintet is mértem... Ha bárkinek problémája van a késésemmel, majd egyeztet Uff bácsival. Mindenestre igyekszem nem sokkal többet késni, és halkan osonok be. Biccentek a Nedrának és Tiffnek, aztán a többiekre siklik a szemem. Mosolyra húzom a számat, amikor meglátom Ashleyt. Odasietek és leülök mellé, aztán figyelem a többiek előadását. Épp egy lány kezd játszani gitáron és énekelni. Azt hiszem levitás... Érdeklődve figyelem és várom, hogy Ashleyre majd valamikor később rám kerüljön a sor.
Igaz, nem nagyon tudom, mit várnak tőlem. Persze a lapon, amit tavaly beadtam beírtam, hogy tudok zongorázni meg táncolni és hogy alapvetően a vers szavalás, mesélés sem okoz gondot. Szerintem a színészet sem lenne probléma, de én inkább a háttérben maradnék. Díszletek összeeszkábálása vagy súgó szerep. Ilyesmi érdekelne. Mondjuk a rendezés, fotózás, poszterek kiplakátolása de még a jegyszedés is jó lenne. Igazából azt gondoltam, így könnyebben jutok el elődasádokra... Szóval nem, nem éppen szerepelni szeretnék, de ki tudja? Ettől még beoszthatnak ilyesmire. De remélhetőleg van több fiú is... Zolit is láttam... De... más nem...
Aggódva nézek körbe. Tényleg csak mi vagyunk fiúk? Nem... Van még... Egy? Kettő... nem sok. Nagyot sóhajtok. Hát, lesz, ami lesz.

Próbácska, Nedra, Ashley, Keiko, meg a többiek ^^

Figyelem a többieket és nem tartok attól, hogy sorra kerülök. Nem tűnnek nehéznek a feladatok, bár arról nem tudok, hogy a többieknek érzéseket is át kell adnia, de az éneklés-hangszeren játszás nem vészes. Mármint... én énekelni biztos nem fogok, mert nem tudok, de ha a zongorázni kell, azzal egész biztos megbírkózom.
Szóval csendben figyelek, időnként Ashleyre pillantok, vajon neki hogy tetszik a többiek előadása. Ha ismerős áll ki, akkor küldök egy bíztató mosolyt, úgy nézem tovább, mi történik, amíg én nem következem.
Felállok kimegyek a lányokhoz, aztán elveszem Nedrától az utasításokat. Szépen halkan elolvasom, aztán egy ponton felröhögök.
- Ez most komoly? - pillantok le, még mindig vigyorogva a lányra, aztán ráébredek, hogy valószínűleg igen. - Oké...
Nagylevegőt veszek, aztán még megérdeklődöm, hogy a sorrend mindegy-e, és ha igen, akkor gyorsan végig gondolom, hogy mit is szeretnék. Egy pillanatig azon is agyalok, kivel csináljam ezt meg, de ahogy hátranézek a jelenlevőkre, valahogy Ashleyn akad meg a szemem. Pedig lehet, valamelyik levitás lánnyal jobban járnék, de no. A nadrágom farsebébe teszem a papírkát, kiteszek két széket, hogy egyikünk se legyen majd háttal a zsűrinek vagy a többieknek, aztán elégedett mosolyra húzom a szám, összecsapom a tenyereimet, majd elkezdem:
- Aaaashleeyyy! Annyira jó ötletem támadt! Gyere ide, elmesélem! - kezdek bele boldogan, kicsit talán leleksen is, de ne volt kikötve, hogy mást nem vihetek bele, így ezen nem is aggódom. Remélem Ashley gyorsan kijön, ha nem lenne elég gyors, akkor katonásan hozzáteszem: - Szedje a lábát kisasszony! Nem érek rá egész nap! Egy-kettő, egy-kettő!
Nem röhög. Csak majdnem - mármint én. Mert ez az egész és ami kisülhet belőle roppant szórakoztató. Amint Ashley leül, leülök vele szemben, és jól szétnézek, nem-e figyel minket valaki, aztán suttogva, mintha titkolóznék, de úgy, hogy azért mindenki halljon, közelebb hajolok a lányhoz és folytatom.
- Azt találtam ki, hogy ellopunk egy sárkányt a rezervátumból és annak a hátán repülünk el nyaralni! Pszt! - kapom az ujjam a szám elé, megint szétnézek. - Maradj csendben! Egész biztos, hogy valaki figyel - kapkodom a tekintetem balra-jobbra, aztán felpattanok kimutatok Keikora.
- Te ott! Ne hallgatózz! - mordulok rá reményeim szerint haragosan és nem úgy, mint aki roppant jól szórakozik, mert amúgy meg de. Az összhatás kedvéért összehúzom a szemöldököm. Aztán visszafordulok Ashleyhez és lehuppanok a székre - Biztos, hogy hallotta! - súgom hangosan, s bár ilyet sosem csinálok, másoknál már láttam, rágni kezdem a jobb kezem hüvelykujját, így pislogok Ashleyre - Lehet mégsem olyan jó ötlet. Elvégre a sárkányokat szigoróan örzik. Te mit gondolsz? Én eléggé kételkedem, hogy sikerülhet... - Nem igazán várok választ, de remélem ezzel a kételkedést is megoldottuk. Mondjuk, kimondtam, de csak nem volt tabu. - Egyébként, szerinted, milyen sárkányt kéne vinnünk? Melyik cuki? Annyira nem tudom. Nekem a kínai gömblángsárkány tetszik, de lehet itt csak magyar mennydörgők vannak. Elég ha egy pici sárkányt viszünk? Tudod, olyat, ami nem rég kelt ki... Vagy azon nem férnénk el?
Próbálok buta lenni. De lehet ez meghaladja a képességeimet. Nézze el nekem mindenki. Tudom, nem lettem a legjobb semmiben sem az idén - akarom mondani tavaly, és ez szégyen és gyalázat, de talán már elfelejtették az évnyitó kínos perceit - de azért buta nem vagyok.
- Pedig az olyan vagány lehet, ülni a sárkány hátán és suhanni Hawaii-felé - felemelem a kezem és a széken ülve kezdek táncolni. Erotikus tánc. Most komolyan? Mindjárt röhögök, de inkább csak próbálok körzöni a csípőmmel, ahogy azt a filmekben láttam - nőktől. - Énekelhetnénk, meg party!!! Sárkány háton repülni jó... tüdüdü... tüdüdü...
Azt mondtam nem énekelek majd? Hmm... na jó ez nem éneklés, valami imitálása annak, de szerintem kitáncoltam magam, már ami az erotika részét illeti.
- Ashley, szerintem te nem is figyeltél rám! Tudod mit? Ne menjünk! - térek vissza a haragoshoz, aztán felállok, szalutálok mint egy katona, nehogy azt modnják ez sem volt elég - Menjen kisasszony, üljön vissza a helyére! Egy-kettő, egy-kettő! Vigyázz! Pihenj.
Leengedem a kezem, aztán elmosolyodom. Nedráékra pillantok, meghajlok, aztán meghajlok a többiek felé is.
- Köszönöm - nézek még rá hálásan Ashleyre, aztán kitör belőlem a röhögés, így leroskadok egy székre, és a kezem a szám elé kapva, igyekszem lenyugodni, és nem zavarni senkit sem. Te jó ég. Nem tudom mit szólnak majd hozzá, de én úgy gondolom, megcsináltam, amit kellett.

Osztrovszky-Dinnyési Léna
The Black Rabbit

Húsvét hétfőn, valamikor délelőtt

Rendes srác vagyok. De tényleg. A levitában a lányok közül mindenkit megkérdeztem, hogy oké-e, ha meglocsolom őket? Ráadásul a kölnis üvegbe csak vizet tettem, hogy ne mondják, valami olyan illattal büdösítem őket, ami nem illik hozzájuk. Na de, nem csak a levitában vannak lányok... Fannit, még tegnap meglocsoltam, mert nem tudtam mára mik a tervei és úgy adta magát a nyúlkodás után, hogy nem engedem el egy kis vers meg víz nélkül. Most pedig a tanári felé baktatok, hátha van egy-két tanárnő, aki csak arra vár, hogy megöntözzék őket. Szépen felöltöztem, még mindig a nyuszi jelmezemben, bár ma már nyuszi orr és bajusz nélkül. Azt tegnap elég gyorsan lemostam, bár Fannit nem akartam megbántani, nekem annyira nem jött be a dolog.
Szóval a tanáriba tartok és az ajtó előtt még megigazítom a zakóm meg a füleim, aztán kopogtatok, majd nyitok be óvatosan a helyiségbe. Meglepetésemre nem tolonganak az emberek, de azért látok egy tanárnőt. Bár engem nem tanít, gyakran látom a folyosókon, és a navinések körül is, így tudom róla, hogy ő a házvezető-helyettesük.
- Jó reggelt! Zavarok? Ráér egy percre tanárnő? - köszönök, majd érdeklődöm vidáman, remélve, hogy nem zavar el rögtön átlátva rajtam. De ez az egyik legszebb magyar szokás, csak nem haragszik meg, amiért egy (félig) magyar srác hagyományt kíván őrizni? Na meg szép verset is tudok ám mondani. Igazán jól járna.

Almási  Léna
The Black Rabbit

Húsvét hétfőn, valamikor délelőtt

Kissé meglep, hogy nincs itt tömeg, bár nem tudom mire számítottam. Elvégre a tanároknak is szünet van, miért is akarnának dolgozni ilyenkor? Igazuk van. Én meg örülök, hogy legalább egy tanárnőt találok itt, akit bár annyira nem ismerek, de a célnak, mármint a hagyományőrzésnek, tökéletesen megfelel. Feltételezem, hogy a "nyuszi ruhám" látva már sejti, hogy mi következik, de ennyire azért nem adom könnyen magam. Vagyis a locsolást. Tanultam ugyanis egy jópofa versikét, és már rég ki akartam próbálni, hogy milyen hatást érek el vele.
- Oh, igazán remek! Szóval én... - a hajamba túrok, zavartan, de vigyázok a füleimre. Amúgy meg nem vagyok zavart, de legyen már valami haszna a színjátszásnak... - Belekezdtem egy kisebb vállalkozásba... és most... khm..
Megköszörülöm a torkom, a kezem a szám elé is teszem, hogy ne legyek túl illetlen, majd előveszem a zsebemből a kölnis üvegemet. Szépen leteszem az asztalra, s bele is kezdek a prezentációba:
- Bemutatom termékemet:
Harmatvíz a neve,
S köztudottan húsvét
A védjegye.
Takarékos használatát mi
Sem bizonyítja jobban,
Esztendőre a leányzó
Tőle tűzre lobban.
Friss, üde lesz tőle,
Ezt most garantálom,
S próbaadagját rögvest
Felajánlom.
Szabad-e locsolni?
Aztán lehet csak nekem tetszik nagyon, én a végére már megint nehezen bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, de azért csak sikerül egy mosolyra reprodukálni a kitüremkedő jókedvemet. Miközben kérdőn pillantok a tanárnőre, hogy mit szól a szerintem, amúgy nem mindennapi ajánlatomhoz. Ha pedig kapok engedélyt, akkor meglocsolom a hölgyet. Ő pedig érezheti majd, hogy nem hazudtam, hiszen tényleg csak víz van az üvegcsében, nem pedig valamiféle illatosított lötty.

Almásy Léna
The black rabbit
Húsvét hétfőn, valamikor délelőtt

Ha tudnám milyen traumát okozok a tanárnőnek, lehet megkímélném a locsolás okozta kellemetlenségektől. De én olyan ártatlanul gondolkodom a dologról, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy létezhet nő, aki számára nem kedves ez a gesztus. Koreában mindig hiányoltam, ki kell élveznem, hogy végre megint locsolgathatok. Főleg most, hogy egy ilyen - reményeim szerint - frappáns verset is találtam hozzá.
Igazság szerint a többi versikét már kicsit unom. Bár tudom, hogy ha már hagyomány-őrzök, akkor illene egy hagyománytisztelő vers is. Na de mindig kellenek apró újítások is. Nem-de bár?
Megjátszott zavarral kezdek bele, majd a végére egyre magabiztosabb leszek. S ha nem is tökéletes, az biztos, hogy Lénát megvettem vele. Még ő is így fejezi ki magát, így igazán nem túlzok ezzel a kijelentéssel. Szelíd mosolyra húzom a számat, aztán felemelem az üvegcsét, egy pillanatig kérdőn nézve még a hölgyre, van-e valamilyen kikötése hova fújjak. Aztán ha nincs, akkor fújok egy picit a hajára, vagy ha épp megmutatta, akkor oda, ahova szeretné. Nem lesz tőle illatfelhő, még mindig csak víz van az üvegcsémben.
- Csak víz van benne - mondom így utólag - Harmatvíz - fűzöm hozzá játékosan és persze várok. Nem mintha úgy nézne ki a tanárnő, mint akinél van piros tojás vagy bármi hasonló. De egy-két szép szó is elég. Vagy egy hagyjam már békén.  

ezermegmégegybocsihogycsakmost!
Lánykák

A bemutatkozások után kiosztom a feladatokat és szép sorban mindenki neki is lát a sajátjának. Magamnak jegyzetelek és remélem mellettem a lányok is ezt teszik, már amíg nem kell nekik a színpadra lépniük. Egészen ügyes mindenki, nekem kifejezetten tetszik, amit csinálnak. Mat és Quentin letudja a verset, Lolita és Dandeliion pedig remekül oldják meg a szituációt. Ezt követően lép Zsani ismét a "színpadra" s mivel segítséget kér a zenéhez felpattanok, hogy elindítsam neki, elvégre ez a legkevesebb, amit tehetek.
Figyelem, amit csinál, a mozdulatokat, és csak pislogok, mert hát fogalmam sincs mi micsoda, de az tény és való, hogy rendkívül látványos, így magamban elhatározom, hogy őt is rögtön felveszem. Amikor végez, mosolyogva pillantok rá.
- Köszönjük Zsanett. Ez igazán szép volt. Szerintem - a lányokra nézek magam mellett, s ha csak nem látok heves tiltakozást az arcukon, akkor folytatom - üdv a csapatban!
Mosolygok rá a lányra, és ezzel ő már meg is nyugodhat. A többi dolgot, majd a csapatos megbeszélésen tisztázom vele, hiszen ha jelmezekben is ennyire jó lesz, nyert ügyünk van.
Leonie lép színre utána, és ha valami, hát az ő produkciója levesz a lábamról de teljesen. Az ének visszafele... hát én meg nem mondom, hogy boci-boci tarka-e vagy sem, de hogy semmi értelme, és borzasztóan hangzik az biztos. A cigánykerék is ferdére sikerül, de nekem akkor is tetszik. Az eridonos lányka tádám-jával egy időben kezdek tapsolni és nevetni. Be kell vallanom, akármennyire is szerencsétlen volt, ez az eddig legjobb produkció, s ha bohócra van szükségünk, akkor ezt a lányt, nem lehet kihagyni.
- Fantasztikus volt! Mondd ez bármikor meg tudod ismételni? - kérdezem a lányt vigyorogva, miközben felállok, azzal a szándékkal, hogy felsegítem, de rég felpattan, mire odaérnék, így csak annyit fűzök hozzá:
- Ha igen, akkor én beveszlek a színjátszókörbe - s rá is kacsintok, aztán visszamegyek a helyemre, hogyha valaki még szeretné magát megmutatni, megtehesse.

Bence

Rohanok fel a kastélyba, mint egy őrült. Gyakorlatom volt Pesten és pont az indulásom előtt 5 perccel hoztak egy súlyos, de nagyon is érdekes esetet. Emiatt pedig késésben vagyok, mert persze, évközben is folyamatos felvételt hirdettem a színjátszókörbe, ami akárhogy is nézem, nem akar olyan jól menni, mint szerettem volna. De mivel, van egy jelentkezőm, nem akarom elszalasztani a lehetőséget. Az órám negyedszer pityeg, hogy hééé inzulin, de mikor van nekem időm az ilyesmire? Enni sem tudtam, szóval csak szaladok, és átkozom a rendszert, hogy nem lehet az iskolán belülre hoppanálni.
Még szerencse, hogy a próbaterem a földszinten van, ha lépcsőzni is kéne, tényleg kiköpném a belem... Na de mindegy. A nagy lelkesedében megállni sem bírok rendesen az ajtó előtt, tovább csúszok, úgy fordulok vissza és tépem fel az ajtót, mint valami őrült, kabátban, a vállamról leeső táskával, lihegve. A térdemre kell támaszkodnom, hogy kifújjam magam, s közben felnézek, hogy megállapítsam, a srác, már itt van, én meg bizony, elkéstem. Mégsem tudok rögtön megszólalni, mert ki kell magam fújni egy kicsit.
- Bo.. bo... bocsi, a... a ... késésért... - mondom végül, még mindig levegőért kapkodva, aztán felveszem a táskám a földről, majd kiegyenesedem, úgy nézek a fiatal srácra - Régóta vá... vársz? - Kérdezem tovább, miközben a kabátomból kibújok. Alatta most rendes mugli cuccok (farmer, fehér ing, kék pulcsi, rajta a prefektusi jelvényem) vannak, a városban ez volt célszerűbb. Majd kezet nyújtok.
- Bálint - mutatkozom be - Tényleg bocs. Vágjunk is bele, jó? - kérdezem, bár nem igazán várok választ. A színpadnak támaszkodom, és úgy kérdezem tovább. - Mi motivál, hogy a színjátszókör tagja legyél? Van valamilyen tapasztalatod? Miben érzed magad igazán jónak?
Faggatom tovább, és remélhetőleg a válasz alatt, végleg kifújhatom magam.

Bence

Örülök, hogy nem akadékoskodik, amiért késtem, és annak is, hogy elvolt. A bemutatkozáson gyorsan esünk túl és a nevére én is csak bólintok, magamban meg eldöntöm, hogy Bence lesz, aztán már kérdezgetem is. Nem kapok rögtön választ, de nem is baj. Szimpatikus, hogy meggondolja mit is fog mondani, és az is, hogy végül őszintén válaszol. Bólintok is neki, megértem, ha a kviddics nem az erőssége. Én mondjuk szívesen játszanék, de engem nem engednek...
- A zenei tudás mindig jól jön. Milyen hangszeren játszol? – válaszolok, majd faggatom tovább, és kiszélesedik a mosolyom a magabiztosságát látva. – Oké... akkor hmm... Tudsz valami jó verset, monológot, szövegrészletet, amivel lenyűgözöl? – Kérdezem némi gondolkodás után, aztán úgy döntök szélesebb választási lehetőséget adok neki. – Vagy inkább improvizáljunk egy szituációt? Esetleg te egyedül valamit?
Kérdőn nézek rá, rábízva, hogy mit is szeretne, aztán ahhoz alkalmazkodom. Ha versel, vagy más egyéni produkciót választ, akkor intek neki, hogy menjen fel a színpadra, én pedig lentről hallgatom figyelem őt. Ha pedig velem együtt szeretne valamilyen szituációban részt venni, akkor együtt megyünk fel, de a kezdést ebben az esetben is meghagyom neki. A magabiztos szövege után nagyon kíváncsi vagyok, mire is képes, de az biztos, hogy magasra tette a lécet.