Izébizé... másik felem, meg a többi nyálas hülyeség....



Az egész egy jól szituált családi drámával kezdődött, mikor is én idő előtt állítottam haza, számolva a következményekkel, és bejelentettem, semmi hajlandóságot nem érzek aziránt, hogy aktákat tologassak, csak mert baromi jól mutat a nevem mellett, hogy minisztériumi tudom is én, micsoda.
Persze ezzel olyan hatást értem el, mintha minimum azt mondtam volna, kedvem támadt feltámasztani a Sötét Nagyurat... pedig erről szó sincs, csak az ősök most kaptak egy maflást... előfordul.
Próbáltam én elmagyarázni, hogy - szerintük- nem is létező tárgyakat hajkurászni sokkal izgalmasabb, és tegyük fel... még érdekel is, mert érdekel, de hát abból nem lehet megélni... a francokat nem, de ezeknek beszélni... akár a falnak. Aztán betelt a pohár, és elhatározva, hogy akkor levizsgázni se fogok, becsaptam magam mögött az ajtót, és a kihasználva a repülő jegyet, ruccantam át Amszterdamba. Még szülinapunkra kaptam, úgyis felhasználtam volna, most íme itt az alkalom.
Mondjuk sejtem, nem ártott volna megosztani ezt húgommal is, de ha ő is haza téved, csak megtudja, sőt, biztos vagyok benne, hogy hosszasan részletezik neki, mekkora pofátlan vagyok már, és nem értik, miért tartottak el eddig. Mondjuk azt én se értem. Sose szorultam rá, még csak a házaspárral se volt olyan viszonyom, mintha a szüleim lennének, elviseltem őket, mert Manda miatt muszáj volt, jó voltam, mert nem akartam, hogy külön válasszanak minket, de ennyi, semmi kötődés nem alakult ki, bármennyire is szerették volna ezt hinni.

Na, de azt se tudom, hányadik klubban fordulunk meg Irinával. Még a német suliban akadtam össze a csajjal, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, okkal, mivel az egyik legéletképesebb ember, akit ismerek. Tényleg kevés azok száma, akik elmondhatják magukról, jóban vannak velem, legtöbbjüket ép csak elviselem.
Az agyam már rég ködös, csoda, hogy lépni tudok, vagyis nagyon remélem, nem botladozok, az még ilyen állapotban se vall rám.
- Bloody Maryt- üvöltöm a pultosnak, hogy meghallja a dobhártyát szaggató zenétől, miközben kezemmel mutatom, hogy kettőt kérek. Rina már rég a felhozatalt stíröli, mert hát az a fő, hogy jól érezzük magunkat nem? Aztán kecsesen vágódik le egy asztalhoz, ahová követem, kezemben az italokkal. Nem törődök  a mustráló tekintetekkel, már annyira megszoktam, hogy hiányozna, ha nem lenne.
Ahogy fogy az ital, úgy engednek fel a gátlások, és legközelebb már csak arra eszmélek, hogy barátnőmmel karöltve, az asztalon táncolok, és valahogy gyanítom, minket többen bámulnak, mint a DJ-t. Hát... van ez így.

Köztudott, hogy én vagyok  a problémásabb gyerek – nem, mintha Manda szent lenne-, így talán meg se lepő, hogy abszolút nem adok semmit a házaspár véleményére. Nekem az egyedül töltött idő, amit húgommal az árvaházban húztunk le, mérvadóbb, mint az, mikor örökbefogadtak. Azokra az emberekre sose tekintettem úgy, mint a szüleimre.
Nem is okozott problémát lelépni, és nem is okoz kerülni a kúriát ezek után. Irinával mindig jó bulik kerekednek ki, így nem is várok mást ettől sem. Egyszerűen felpezsdít a tudat, hogy itt csupa ismeretlen vesz körül, egy tanár se vizslat árgus szemekkel, és tényleg azt tehetek, amit akarok.
Felengedni se nehéz, főleg mert tettünk is érte rendesen. Észbe se kapok, már barátnőmmel az asztalon lejtek, ami számomra nem is olyan rendhagyó történés. Csak a dübörgő ritmusra koncentrálok, minden mást kizárok, hisz ez az éjszaka erről kell, hogy szóljon. Nem törődök a füttyögéssel, sem azzal, hogy a pasik szeme majd kiugrik, ezek mind annyira felületes dolgok, amik persze egyből elmúlnak, pár velem folytatott beszélgetés után. Tudom, hogy elsőre mindenki az ideális feleséget látja bennem, vagy a barátnőt, vagy azt a valakit, akivel szívesen villogna. aztán megismer… és rájön, nem érek én annyit, és ez így is van jól. A kapcsolatot nem nekem találták ki.
Kifulladva ülök le, és kortyolok az italomból, csak eztán veszem észre, ki ül velem szemben. Több se kell, fogom magam, és felpattanva, egyből belevetem magam az ölébe, és átkarolva a nyakát, hajolok a füléhez.
- Te meg mit keresel itt?- kérdem tőle kicsit hangosan, mert a zene miatt képtelenség itt rendesen kommunikálni. A hangom persze vidám, részben mert alapból jó kedvem van, részben, mert Benjinek bármikor képes vagyok örülni. Irina közben eltűnik, de nem törődök vele sokat, tudom, hogy barátnőm meg tudja védeni magát.
- Képzeld…. nem fogok levizsgázni… konkrétan tojok mindenre, és tehet nekem egy szívességet mindenki- kecmergek ki az öléből, és huppanok le mellé, hogy aztán újabbat kortyolhassak a folyadékból. A hangomon érződik, hogy már így is elég jól érzem magam, de most ez sem érdekel.  

Tudom, hogy szitokszavakat kéne motyognom, amiért még most is ismerősbe botlok, de ez kivételesen az az eset, amikor örülök neki. Félre ne tessék érteni, nekem semmi bajom, ha idegenek vizslatnak, és már-már rájuk van írva, mire gondolnak, de ennél sokkal jobb, ha ezt egy ismerős teszi. Bár lehet, csak az alkohol mennyiségének tudhatom be azt, amit Benji arcán láttam egy pillanatig.
De kit érdekel, ahogy felfogom, ki is ül velem szembe, úgy vetem bele magam az ölébe. Persze az elégedetlen morgások eljutnak ám hozzám, és értem is én, csak nem érdekel. Persze sejtem én, mások mit gondolnak, hogy nem úgy látszik, mintha kizárólag baráti kapcsolatunk lenne, némileg pedig az… némileg. De most se foglalkoztat túlzottan az, hogy mások mit gondolnak, ahhoz túlzottan öntörvényű lettem.
- Pihenni? És mégis miben fáradtál el, drága?- nevetek fel, miután kellőképp kikiabáltam magam annak érdekében, hogy hozzá is eljussanak a szavaim. Na, igen, nem ez a legjobb hely a beszélgetésre, és a zene is kezd egyre zavaróbb lenni, de inkább iszok még egy kortyot a löttyből, mert, hogy az finom.  
- Pontosan, ennek ellenére otthon mégis a világ legsz*rabb alakjának tartanak, de nem izgatnak- hevesen gesztikulálok is mellé, hogy nyomatékosítsam, mennyire nem izgat az egész. Persze, ha tényleg így lenne, biztos nem itt lennék, és nem ilyen állapotban, de nekem muszáj volt fitogtatnom a közömbösségem irántuk, és megmutatni, mennyire nagy vagyok, és mennyire hidegen hagy, mit akartak, minek képzeltek el, és mit terveztek az én életemmel. Könyörgöm, az az enyém.
- Tényleg sz*r alak vagyok?- némi hezitálás után kérdezek rá, ahogy oldalra döntve a fejem, vizslatom az egyetlen illetőt, aki képes volt arra, hogy elérje, emberszámba vegyem. Rajta és a húgomon kívül ez még senkinek nem sikerült. Lehet túl magasra raktam a mércét?

Chuck

Chuck