Elképesztően fáradt napokat, sőt, heteket tudhatok magam mögött. Sok mindent be kellett pótolnom, nem akartam, hogy ha valamelyik tanórán netán felszólítanak, nem tudok semmit, és ott helyben kelljen elsüllyednem. Oké, persze, nem mintha akkora "stréber" lennék, hogy csak a tanulásnak élek, de utálom a megaláztatást, így hát...jobb félni, mint megijedni.
Most is az egyik könyvem felett görnyedtem, szemeim már kezdtek lecsukódni, mikor megráztam fejemet, becsaptam a könyvet, és feltápászkodtam a székemről. Felsóhajtottam, mikor kitekintettem az ablakon, és megláttam, hogy a nap lassan kezd felkelni. Ez azt jelentette, hogy egész éjjel le se hunytam a szememet, tehát a mai nap folyamán biztosan használhatatlan leszek. Eleve az szoktam lenni ha kb. 7 óránál kevesebbet alszok, mi lesz velem ezek után?!
Átöltöztem egy kicsit kényelmesebb ruhába, majd elhagytam a már jól megszokott kis kuckómat. Eleget bámultam azt a 4 öreg és fehér falat, napokig. Kezdett már unalmassá válni. A folyosók kihaltak voltak, semmilyen hang, vagy nesz sem szűrődött ki az ajtók mögül. A kastély még aludt, úgy nézett ki csak én voltam az a hülye, hogy ilyen korán, hajnalban, sétára indultam. Gondoltam folytatom a kastélyban a kis felfedezőtúrámat, hiszen amióta itt vagyok, elég komolyan ügyködöm ezen, bár egyelőre még nem túl sok sikerrel, de nem adom fel. Miért is tenném? Mondjuk, ha minden jól megy még itt leszek egy pár évig, szóval ráérnék, de ha elhalasztanám, az nem én lennék. Én minden jót rögtön elsőre eljátszom, későbbre meg persze nem marad semmim. Hihetetlen egy nőszemély vagyok! Sokszor próbáltam már megváltozni, megkeresni és magamba "építeni" azokat a tulajdonságokat, amik a legjobbak, de sosem sikerült. Igen, most már hivatalosan is javíthatatlan vagyok.
Észre sem vettem mennyire elkalandoztak a gondolataim, már csak akkor kaptam észbe mikor egy ajtó előtt álltam. A lábam csak ment a maga útján, az agyam pedig kikapcsolt ez alatt a kis út alatt. Felsóhajtottam, majd körülnéztem, nem is tudom miért, hiszen tisztában voltam vele, hogy senki sehol. Nem tudtam mi vár rám az ajtó mögött, mivel mikor hallgatózni kezdtem, semmit sem hallottam odabentről. Nem tétováztam sokáig, pár másodperc múlva nyeltem egyet, majd lassan benyitottam. Egy aranyos kis rendezett szoba tárult elém, tele párnákkal és fotelokkal. Mikor beljebb léptem, a szoba falainak színe fehérről átváltozott olyanná, akár a tűz vagy egy gyönyörű szép naplemente. Minden pirosban, narancssárgában és rózsaszínben pompázott, majd halk gitárpengetésre lettem figyelmes. Azt se tudtam hirtelen, hogy ki vagyok és hol is, annyira elbűvölt a hely szépsége. Teljesen ellazultam, csak bámultam a falakat, ahogy színei ide-oda cikáztak, mikor is szinte majdnem felbuktam valakiben. Így jár az, aki nem néz az orra elé. Tehát Én. Kissé megrémültem, mikor is a falak átváltottak feketére és zöldre, majd mikor összeszedtem magamat, és megnyugodtam, minden visszaváltott a tüzes hangulatra. Magam elé pillantottam, hogy jobban szemügyre vegyem kinek vagy minek ütköztem neki, mikor is egy fiút láttam. Ő is ugyanúgy el volt ámulva a szobától mint én, legalábbis ezt olvastam le az arcáról.
- Jajj, ne haragudj! Kértem bocsánatot gyorsan, remélve, hogy nem zavartam meg nagyon. Tudtam, hogyha a fiút épp rossz pillanatában kaptam el, vagy épp megzavartam a relaxációját, akkor valószínűleg nekem fog ugrani, de reménykedtem. Mégpedig abban, hogy ha kiabálni kezd, akkor hagy a fejemen pár hajszálat. Arcomon látszott a megbánás, és egy kis izgalom is, hogy elfogadja-e a fiú a bocsánatkérésemet, avagy sem.