Mikor is üzentem haza utoljára? Túúúl régen. Ha megerőltettem az agyamat, sem emlékeztem rá. Sajnos kiment a fejemből, az év végi vizsgák bizony megtették a hatásukat; teljesen zombi lettem, kviddicsezni se nagyon volt időm, pedig mennyire hiányzott a repülés! Soha nem voltam az az otthonülős, tanulós lány, aki egész nap a tankönyvei felett görnyed. De még mennyire nem! Most is kész szenvedés volt az egész, a mozgáshiánytól valósággal vibráltam, kétpercenként kimentem a mosdóba, vagy nasizni, vagy megsimogatni Simit. Ugyan kitaláltam egy alternatív megoldást, ami viszonylag megoldotta a problémát, de azért nem volt 100%-os. Hát, igen, az okosabbak már ki is találták: jobb híján egész nap könyvekkel a kezemben császkáltam a folyosókon. Az ötvenedik alkalom után már nem is számoltam, hogy hány oszlopnak, falnak, ajtónak, portrénak, és nem utolsó sorban diáknak, tanárnak mentem neki. Ez van, ha az ember egyszerre csak egy dologra tud rendesen odafigyelni. Mondjuk, nekem tetszett, szerintem egész vicces volt. Legalábbis az elején. Tiszta kék, lila meg zöld folt lettem. Na, mindegy.
Szóval, miután megetettem Simit és Dixiet, a bagolyház felé vettem az irányt. Mondhatnám, hogy kecsesen és büszkén szeltem végig a folyosókat, de sajnos ez nem lenne igaz. Ugyan a prefektusok büszkeségével indultam el, egyenes háttal, ahogy kell, de a végcélhoz vezető egyik lépcsőn majdnem hasra estem, ezután pedig inkább a már megszokott, sajátságos szökdécselésemmel közelítettem meg az Északi Tornyot.
Amint beléptem, megéreztem a hely… jellegzetes szagát, de igyekeztem tudomást sem venni róla, majd megpillantottam a madarak sokaságát. Páran odareppentek hozzám, majd, miután megsimiztem a kobakjukat, tovaszálltak. Mindig is lenyűgöztek a szárnyasok, de főleg azóta, hogy először repültem. Bárcsak én is tudnék repülni! – Kívántam vagy ezredszerre.
Egyszer csak meghallottam egy szép, éneklő hangocskát. Fejemet felemelve kíváncsian néztem körbe, majd megláttam a hang forrását; egy kislányt. Közelebb léptem, majd halkan, hogy ne ijesszem meg annyira, megszólaltam.
- Helló! Nagyon szép hangod van! Hogy hívnak? Én Caitlyn vagyok. – Mutatkoztam be barátságosan mosolyogva a lánykára.
- Kinek írsz levelet? – Érdeklődtem.
Szóval, miután megetettem Simit és Dixiet, a bagolyház felé vettem az irányt. Mondhatnám, hogy kecsesen és büszkén szeltem végig a folyosókat, de sajnos ez nem lenne igaz. Ugyan a prefektusok büszkeségével indultam el, egyenes háttal, ahogy kell, de a végcélhoz vezető egyik lépcsőn majdnem hasra estem, ezután pedig inkább a már megszokott, sajátságos szökdécselésemmel közelítettem meg az Északi Tornyot.
Amint beléptem, megéreztem a hely… jellegzetes szagát, de igyekeztem tudomást sem venni róla, majd megpillantottam a madarak sokaságát. Páran odareppentek hozzám, majd, miután megsimiztem a kobakjukat, tovaszálltak. Mindig is lenyűgöztek a szárnyasok, de főleg azóta, hogy először repültem. Bárcsak én is tudnék repülni! – Kívántam vagy ezredszerre.
Egyszer csak meghallottam egy szép, éneklő hangocskát. Fejemet felemelve kíváncsian néztem körbe, majd megláttam a hang forrását; egy kislányt. Közelebb léptem, majd halkan, hogy ne ijesszem meg annyira, megszólaltam.
- Helló! Nagyon szép hangod van! Hogy hívnak? Én Caitlyn vagyok. – Mutatkoztam be barátságosan mosolyogva a lánykára.
- Kinek írsz levelet? – Érdeklődtem.