- Láttam itt egy karkötőt a múltkor - sóhajtja a nyuszi csalódottan, amint az egyik gurulós polcszekrény aljában kotorászik hiába. A szertár ajtaja nyitva, mivel a kutató nem éri fel a lámpást, amivel fényt gyújthatna, ezért csak a kintről beszűrődő, ólomüvegek által megszűrt napvilágot hívhatja segítségül. Kumagoro finoman teszi félre a megtalált fiolákat. Nem akarja összetörni őket, meg aztán mikor legutóbb itt járt, valami lila löttytől egészen máshogy érezte magát, mint alapjáraton szokta. Nem mondhatni, hogy nagyon rossz volt, de azért jobb elkerülni az ilyen meglepetéseket.
- Nagyon szép karkötő volt. Tudod, olyan violaszínű gyöngyökkel - magyarázza a rózsaszín vattanyúl az ajtóba támasztott plüssrépának, amely majdnem van akkora, mint ő maga, csak fülek nélkül. A vizsgaidőszakban elég magányos az ember nyula, ezért kényszerült Kumagoro a hálótársát választani beszélgetőpartnernek és kalandozó társnak. Amúgy teljesen épeszű.
- Kumagoooorooo - hallja a kiálltást, amire felpattanna, de erre beveri vattafejét a második polcba alulról, minek okán visszazuttyan az alsó polc tartalmára, amire pedig arccal belemerül egy büdös zöld trutymóba.
- Szent Habakuk - szédeleg az imént kiáltott név kizárólagos tulajdonosa. - Ég a ház?
Kumagoro amúgy nagyon kényes arra, hogy a bundája mindig szipi-szupi friss és tiszta legyen. Az, hogy most nem rohangál körbe-körbe sipítozva, hogy valaki szedje le róla ezt az undormányt, annak köszönhető, hogy a trutymó valami olyan bűbájos vonással bír, hogy az ember nyúl egyszerűen nem is érzi, ha hozzáért. A bűzt sajnos érzi.
- Hejhó, Kicsilány! - üdvözli nem is olyan rég megismert barátját a nyuszi, miután sikerült összeszednie magát. Az ajtón kandikál ki, látja a pörgő Ashleyt.
- Figyu, szerintem nem múlik el a bűz, ha csak pörögsz. Szellőztetés kéne - tanácsolja a levendulával meghintett lócitrom szagtól fintorogva a plüss. A nyúl. Nem a répa.