Maid Cafe

---

 Kezdi nagyon is azt érezni, hogy be kell szereznie egy határidőnaplót, sőt. Lehet, már késő is kicsit. No, nem mintha annyi dolga lenne, de manapság egyre több helyen mutatkozik, egyre több emberrel érintkezik. Ez pozitív, no persze ettől függetlenül még mindig nem egy fecsegőláda vagy az, aki a társaság központja, de az már nagy előrehaladás, ha szívesen megy az emberek közé, még ha így is kicsit a háttérben lapul alkalomadtán.
A Levita háza, népe jó hatással van rá, ráadásul ötletes programjaival, játékaival lelkesíti az embert. Amikor meglátta a faliújságon a kiaggatott plakátot, komoly képpel vizslatta egy ideig, hogy mit is kezdhetne ott, menjen egyáltalán, vagy messziről kerülje el. Nos, nem nehéz kitalálni, melyik utat választotta végül. Így, miután lerendezte magával a dolgokat, belekezdett az "alapanyagok" beszerzéséhez. Néhány nehézség, vagyis varázstudását illető nehézségek miatt inkább a hagyományos, mondhatni mugli módszerrel kezdett bele a dolgokba. Alaposan utána nézett a technikával övezett világban annak, hogy hogyan és miként kellene kinéznie ezen a napon. Alapos gyorstalpalója után, össze is szedte a cosplayerek által is megirigyelhető dolgokat, a ruhát, egy-két kiegészítőt. A többi dolog úgymond már a varázslatra volt bízva. Haját egy kis bájital színezte feketére, illetve növesztette olyan hosszúságúra, melyre most szüksége volt. A kontaktlencse vörössége volt az egyetlen olyan dolog, mely elütött szerelésétől, kitűnt vele az egyvelegből, de bevállalta, furcsa módon még tetszett is neki. Miután minden a helyére került, külseje pedig kellő mértékben változott a kívánt mércéhez, elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen a publikum előtt is, elvégre, ez volt a végcél, nem?
Így, a most komornyikká avanzsált Botond sétál a rét felé, lassan, megfontoltan, próbálva felvenni a szerepét, amelyet magának alkotott, mely a feladata. Magassága talán evvel a szereléssel jobban hangsúlyosabbá vált, jelenlegi vörös íriszei pedig már távolból a pavilonokat fürkészik. Amint közelebb és, a kisebb társaság felé indul meg, hiszen vendégek még nem tévedtek erre, és amúgy is úgy tűnik neki, hogy valamiféle kupaktanács van kialakulóban. Kezeit zsebe helyett most háta mögött kulcsolja össze, miközben egy elnyújtottabb lépéssel ér a lányok mellé, remélve, hogy nem kap senki szívrohamot attól, hogy ilyen hirtelen tűnt fel a színen.
- Kézcsókom a hölgyeknek. - húzott arcára egy mosolyt, miközben végigtekintve próbálta kitalálni, kivel is van jelenleg dolga, szerencséjére azért elég ismerős arc nézett vissza rá.
- Neked csók helyett a kezem nyújtom, hello. - fordult gyors az egyszem fiú felé, kezét nyújtva, egy apró vigyor kíséretében, majd amint megtörtént a gesztus, máris figyel tovább. Csak az utolsó lány szavait csípte el, az eddig elhangzottak nemigen ismertek előtte, így kíváncsi pillantással tekintett Runára végül.
- Avassatok be engem is, mi volt eddig? - csendesült el végül, és várta a sorát, meg, hogy okosabb legyen. Nem tudja, mennyi idejük van még arra, hogy a vendégek betoppanjanak, sőt, azt sem sejti, hogy egyáltalán jönnek-e. Ezen sem gondolkodik inkább, nem akar vészmadárnak tűnni, hiszen a többiek sokkalta pozitívabban állnak a dologhoz. Hát, akkor ő is az lesz.
A nép gyűlik köré, nem is kérdéses, hiszen nem egyedül kell most lenniük, így az információ is terjedni kezd. Figyelmesen nézi egyetlen jelenlegi hímnemű társát, amint számára igencsak idegen nyelven szólal meg, majd végül Aileen-re tekintve marad a számára igencsak érhető magyarázathoz. Nem olyan nehéz a dolog, úgy érzi, nem lesz gondja vele.
- Áhh, ma is okosabb lettem. - bólogat értelmes képpel, majd, kihúzva magát, körbetekintett.
- Szórakoztatni? Óóó, akkor majd fejen állok, amit nem tudok. Vaagy.. esetleg faviccek? - poénkodik a dologgal, de tudja jól, mit kell tennie. Vagyis, majd megpróbálkozik vele, amennyire megy neki. Talán kissé szűkszavú komornyik lesz ő, de legalább próbálkozik.

Maid Cafe

---

Egy kicsit Runa, majd Violetta úrnő (:P)

 Indulhat a móka, vagy legalább is így, hogy eligazításon is részt vett, már csak a vendégek hiányoznak. Egy pillanatra tekint Runára, kinek arca épp most változott igen érdekes színűvé, igencsak meglepve ezzel őt. Pislogva tekint rá, kérdő arcszerkezettel és felé fordulva intézi felé a szavait.
- Minden rendben? Kicsit pirosabb vagy a kelleténél? - mivel nem egoista, nem köti magához, semmi ilyenhez, talán csak melege van, hiszen egy igencsak szép napot fogtak ki a Cafe-ra, nem kell tartaniuk attól, hogy megfagynak. Reméli, hogy nincs a lánnyal komoly gond, ha megosztja vele, akkor meghallgatja, a továbbiakban nem akaratoskodik.
Persze sok ideje nincs fecsegni, mert szép lassan érkeznek a vendégek is, akiket ezidáig vártak. A lelkes csapat az elsőkre már le is csap, mire ő kettőt pisloghatna, így, még a háttérben várakozva igazgatja meg ruháját, figyel tovább, hogy mikor toppan be valaki, akihez ő sétálhatna oda. A szobroskodást nem sokáig kell művelnie, remélte is, hogy nem kell megaszalódnia a napon, mint valami kőszobornak. Szép lassan érkezik egy lány, akire még senki nem csapott le. Így, a feladat az övé marad, időben lép is, hogy ne kelljen tovább állnia és bámulnia. Kihúzza magát, és kimért, komótos léptekkel indul meg az eddig amúgy csak látásból ismert lány felé. Háztárs, így rémlik neki, szóval még könnyedebb a dolog, de nem zavarná az sem, ha máshol lenne. Egyhamar a közelébe ér, elé lépve áll meg, távolságot tartva, és arcára szelíd mosolyt húz.
- Üdvözlöm, Úrnőm. Engedje meg, hogy az asztalához kísérjem. - szólalt meg tőle eddig szokatlan, tisztelettudó hangnemben, meghajolva mutatva felé a szerepe által vállalt gesztust és tiszteletet, miközben finoman a lány keze után nyúlva fogta meg azt és csókot lehelt a kézfejére. Elengedve egyenesedik ki végül, fordul meg, és hátratekintve erősíti meg a lányt egy pillantással - bár, jelenlegi vörös íriszei cseppet sem a legbékésebb árnyalatúak -, hogy nyugodtan követheti.
- Erre, kérem. Kövessen. - azzal lassan megindult az egyik árnyékosabb asztal felé, megállva húzta ki neki a széket és felé tekintve várta, hogy a lány leüljön rá, és az menüt átnyújtva kezdhesse meg a rendelését.

Maid Cafe

---

Violetta úrnő

 Nem zavarta meg őt az, ahogyan köszöntötte. Különösebben nem készült a dologra, nemigen olvasott át semmit, hogy mit miként kellene, de ezzel nincs is gondja. Improvizál. Elég erősen, de eddig egészen jól megy neki, sőt. Ahogy követte őt az asztalhoz, a szék máris kihúzásra került, várta azt, hogy ténylegesen is kövesse. Ezt a stílus, régen igencsak elfogadott, szinte megkövetelt volt, mára már csak nagyon kevés helyen, nagyon kevés emberben él. Ő csak igyekszik, hogy a tőle telhető legtöbb udvariasságot kihozza magából a mindennapokban, ami mér nem színészkedés, játék, mint az itteni. Na meg, ilyen öltözéket nemigen tudna felvenni semmihez.
A lány közeledtével húzott barátságos mosolyt arcára, a széket tartva várta, hogy helyet foglaljon. Látja rajta, vagyis sejti, hogy új és idegen neki a helyzet, próbál alkalmazkodni, talán megpróbál pontosan úgy viselkedni, amit ebben a korban kellett tenni. Itt mindenki kicsit színészkedik, kicsit szerepet vállal, a vendégek, a kiszolgálók, mindenki. Ez itt a múlt egy szelete, egy másik sík, egy alternatív jelen. Mi lenne, ha valóban így működne minden, és a mai napig, szinte minden nagyobb családban így zajlanának a napok? Elmélkedéséből visszahúzza magát a jelenbe, és amint a lány helyet foglal, finoman tolja be a széket az asztalhoz, hogy a legkényelmesebb legyen. Ellépve mögüle, mellé áll, szelíd pillantásával és főhajtással jelzi a köszönet válaszát, és, hogy még nem szabadul tőle. Ebben a helyzetben már nem épp előny a magassága, de nem hátrány, csupán kellemetlen lesz felnézni rá.
- Ez természetes, úrnőm. – válaszolt, majd, az étlapot felvéve nyújtotta felé, felkínálva ezzel a helyi választékot, a fogyasztást.
- Kívánjon bármit, és hozom. Amennyiben a későbbiekben szükség lesz rám, ezt a csengőt megrázva máris itt termek, hogy figyeljem óhajait. – bök a csengőre, amely az asztalon pihen és csak várja, hogy megszólalva idehívhassa majd őt. Az étlapot átadva húzza ki magát, és vár, vár arra, hogy a lány rendeljen valamit. Csak fél szemmel tekint körbe, a változást nézve, azt, hogy muzsika is kerül a terítékre. Elmosolyodik a dolgon, szereti a zenét, így gond nem lesz azzal, hogy a fiú, aki idetért, ezzel fog foglalatoskodni. Visszatekint végül a lányra, figyeli, hogy mit sikerült választania, hogy hol tart a dolog.
- Esetleg, addig kíván egy hűs italt? – teszi fel végül a kérdést, és, mivel jegyzettömböt nem hozott, és nem is akar használni, fejben jegyzi a dolgokat, feltéve, ha kívánnak is valamit tőle.

Bence

---

 Rég nem járt erre, utolsónak az őrült meccs alkalmával lépett először a pályára. Nem, mintha félt volna visszatérni, vagy szégyellt volna bármit is, amikor akkor tett, csak egyszerűen nem volt meg a számára jó alkalom. De ezen a napon, a hatalmas semmittevése közepette úgy gondolta, itt a lehetőség, hogy sétáljon egyet. Strandpapucsban, térdnadrágban és egy egyszerű trikóban menetelt a birtokon, napszemüvege m9gül szemlélődve. Nem botlott senkibe, pedig nem volt kánikula, a nap sem tűzött olyan vaddisznó erővel. Vagy talán csak neki magas a tűrőképessége.
Ahogy a pályához ért, nyújtózva tekintett körbe a most néptelen lelátókon, sétált beljebb, nosztalgiázott egy kicsit, mint a nagy öregek a régi szép időkről. Nem gondolta végig teljesen, mit is csinálhatna itt, egyedül, minden nélkül, de nem is volt szükség tervekre. Kezeit leengedve tekintett körbe, immáron belül, pillantott a tárolókra, amelyre csak haloványan emlékszik, de azt tudja, hogy a seprűket rejtik. Elgondolkodva, hirtelen indult meg a seprűk helye felé, zsebre tett kezeit előhúzva nyitotta ki az ajtót, és benyúlva vette magához az első seprűt, amit megfogott. Nem ért hozzá, nem tudja, mi milyen, milyennek kell lennie, milyennek számít. Lehet, hogy ha mugli autókról kérdeznék, sokkal jobban boldogulna a válasszal, mint azzal, amiben azt kellene összefoglalnia, hogy melyik a legjobb versenyseprű. Talán ez, ami a kezében van? Nem ezen töprengett inkább, hanem azon, hogy mégis hogyan hozhatná működésbe. Nos, igen. Eléggé furcsa dilemma számára, de erről még nem tanult eleget, hiszen nem vette volna hasznát ebben az életben. Most is csak a szórakozása múlik rajta, no meg a kíváncsisága. Ellépkedett a tárolótól, miközben még mindig a repülés eszközét bámulta, és gondolkodott. Abban biztos volt, hogyha feldobja, leesik, és ezzel össze is töri kissé, és nem halad előrébb. De más, értelmes dologra nem tudott gondolni. Így, megelőzve a késztetést, hogy mégis feldobja, a földre tette, körbejárta, mintha ebből a szemszögből másképp mutatna, majd egyszeriben huppant le a földre, törökülésbe húzva a lábait és a seprűre tekintett.
- Te sem fogsz magadtól repülni.. - mormogott egy sort, majd hátradőlve kalkulált tovább, hátha beüt az isteni szikra. Vagy nem.  

Bence

---

 Még mindig nem jött rá a varázsra, de lényegében, már nem is fontos. Olyannyira kényelmesen elhelyezkedett a földön, hogy nemigen akaródzik felkelni onnan, még akkor is csak nehézkesen, ha arra kérnék. A seprűre nézve figyeli meg jobban azt, nem tér el olyan sok mindenben azoktól, amelyekkel a járdát lehetne söprögetni, viszont kicsit sem lenne furcsa, ha otthon egy sok galleonba került versenyseprűvel akarná a lehullott leveleket eltakarítani. Picit tűnne csak olyannak, akiknek kifolyik a pénz a zsebéből, olyan gazdag, de mindenképp mókás lenne a látvány, saját magának.
Annyira belefeledkezik a kis mókás gondolataiba, a kényelmes helyébe, no meg a seprű stírölésébe, hogy nemigen szúrja ki, hogy valaki közelít felé. Amikor pedig az illető mögé ér, már késő észlelni, jelt ad ő magától is, kérnie sem kell. Így, kicsit meglepődve, de nem megijedve tekint hátra, majd fordul az érkező irányába.
- Ó, hello! - köszönt vissza illedelmesen, na meg amúgy is szokása köszönni, majd kérdő pillantással illette a fiút, a kérdése miatt. Nemigen emlékszik olyanra, hogy itt ma bármi is lenne, meccs meg főleg nem, meg persze a közönséget is hiányolja, hiszen akkor már a rajongók nagy része kint ülne és izgatottan várná a dolgot. De a fiú nemigen van képben, nem mintha ez baj lenne, megmosolyogja a lelkesedését, amellyel a csapat, no meg a játékos felé mutatkozik, de nem épp olyan embert talált meg, aki otthon lenne a kviddics világában. És még repülni sem tud.
- Hűű.. én nem tudtam, hogy ma meccs lesz. Azt ki szokták írni nem? Meg hát.. nincs a lelátón senki sem. - tekint a biztonság kedvéért körbe, hátha csak ő vak, és nem látta azokat, akiket kellene, majd miután megbizonyosodott, hogy csak ők vannak jelen, visszafordult felé.
- Szerintem nem ma lesz. - hümmögött pár sort, majd a csapatnevet kezdte el elemezni, de nem sokra jutott vele, nem volt kint egy meccsen sem, csak azon amit őrült kviddicsként emlegetnek.
- Hááá öö, hát én.. annak aki jobb, nem tudom a csapat nevét. De abban is valami állat van. Gyík talán. - vakarta meg a fejét, mivel nem akarta lerombolni a fiú kedvét azzal, hogy fogalma sincs, miről beszél, meg nem is érdekli a kviddics. A mondat második felére bólogat, mert nem tudja, melyik játékosra céloz, és tippelni sem tud. Inkább feláll, szakítva azzal, hogy márpedig innen csak daruval szedik fel, és leporolva nadrágját, majd kezét, a fiú felé nyújtja jobbját.
- Amúgy, Botond vagyok. Levita prefektus. És benned kit tisztelhetek? - mutatkozott be végül, mivel az sokkal jobban megy neki, mint a kviddicses téma, vagy bármi más, ami ahhoz kapcsolódik. Érdekes beszélgetés fog még kisülni ebből a találkozásból, úgy érzi.