Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Mélyet szippantok a friss reggeli levegőből.  Ma reggeli után nem kellett a többiekkel visszamennem a lakrészbe, mert Rochard bácsi elkért.  Jó hangulatban vagyok, készen állok az előttem álló különórára, nagyon kíváncsi vagyok, mit talált ki a férfi. A levélben, amit kaptam, csak az időpont, helyszín és annyi állt, hogy most ezúttal továbblépünk a gyakorlásban.  De még ha nem is lenne kedvem a melodimágiához, akkor is legalább van valami, ami kicsit eltereli a figyelmemet a tusa egyre közeledő első fordulójáról, és egyébként is bármi jobb, mint az északi toronyban ülni a többiekkel együtt.  Mióta túl vagyunk az első nagyobb közös gyakorláson, megint kialakult pár újabb konfliktus…  
Mivel ez mégsem egy hagyományos értelemben vett óra lesz, csupán egy farmer shortban, egy passzos kék pólóban meg egy tornacipőben vágok át a kastély parkján. Menet közben a gondolataim akörül forognak, vajon miért a vadőrlakban tartjuk az órát.  Már csak ezért is a szokottnál is érdekesebbnek kell lennie az órának. Úgy okoskodok, hogy egész biztosan lesz valami köze a dolognak az állatokhoz. Morfondírozás közben megszokásból a nyakamban fityegő medált markolászom. A Yaristától kapott kis mozgó unikornis a kabalám, legalábbis azt hiszem, mert arra még nem volt példa, hogy teljesen elveszítsem a fejem és „élesben” használjam.  Arra mindenesetre tökéletes hogy pótcselekvés gyanánt sokat birizgáljam. Vicces, ahogy az állatka menekülni akar az ujjaim közül, de én elkapom.
A vadőrlak közelébe érve elengedem az ékszert, mert Rochard bácsi már ott vár rám a ház előtt. Vagyis gondolom, hogy már vár, és nem csak most érkezett ő is.
- Jó reggelt, professzor úr! – köszönök neki vidáman már jó pár méterről. Odaérve hozzá aztán kíváncsian várom, hogy beavasson a mai tervbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

- Jól vagyok. Köszönöm. Remélem azért nem lesz túl veszélyes. Mondjuk már nagyon várom az első próbát, jó lesz végre csinálni valamit. Elég frusztráló a többiekkel  együtt lemenni reggelizni, visszamenni, egész nap ülni a lakrészben... - lelkesen csicsergek a témáról. Közben a férfi végez az itala maradékával és int, hogy haladjunk. Megkerüljük a házat, eloldalazunk a ketrecek között, én pedig kíváncsian kémlelem a terepet, nem tart sokáig felismernem, hogy Rochard egy egész rókacsaládot fektetett ki a földre. A férfire pillantok, aki bele is fog a magyarázatba. Egy bólintással veszem tudomásul az elhangzottakat. Nincs hozzáfűzni valóm semmihez, bár az első feladatom kapcsán azért elfog egy kicsit a félsz, hogy mi van, ha nagyon béna leszek és teljesen felsülök. ~ Legalább ne mondta volna, hogy ennek mennie kellene!~Valahogy még mindig nem sikerült levetkőznöm ezt az időszakos önbizalomhiányt, holott többségében jól megy a tanulás, tehát alaptalan a félelmem.
Minderről azonban gyorsan eltereli a gondolataimat, hogy Kahlil boncolást említ. Mielőtt válaszolnék a kérdésére, ösztönösen a rókákra téved a tekintetem, majd megállapodik a letakart egyeden. Elképzelem, hogy a lepel alatt egy megnyúzott állat hever, szét van marcangolva, a szemei pedig üvegesen merednek a semmibe. Vagy nincs szétmarcangolva, csak egyszerűen veszett volt és lelőtték. Vagy azért lőtték le, hogy ne szaporodjanak el túlságosan az erdőben. Vagy beteg volt, vagy egyszerűen csak öreg. Akárhogy is pusztult el, a lényeg az, hogy ott fekszik megnyúzva.
- Igen - jelentem ki magabiztosan, újra Kahlilra emelve a pillantásomat, az arckifejezésem és a tekintetem a válaszom szöget ellentétéről biztosítja a férfit. Egyrészt tudom, hogy ha tényleg gyógyító akarok lenni, akkor előbb utóbb muszáj lesz boncolnom embert is. Jobb, ha minél előbb elkezdtem szoktatni magam az ilyesmihez. Másrészt viszont nem láttam még boncolást, nem tudom, hogy megy ez, és viszolyogva gondolok arra, hogy felvágjuk a tetemet, előszedjük a szerveit, megvizsgáljuk.
- De ugye kell majd fognom a...a részeit? - ötlik fel bennem a kérdés. Tapintás alapján elég sok mindent meg lehet állapítani, de azért remélem, mi kihagyhatjuk ezt, és csak melodimágiával is meg tudom vizsgálni.
Bárhogy is, inkább nem akadékoskodok tovább a boncolással kapcsolatban, csak elfogadom a választ, és inkább igyekszem az első feladatra koncentrálni. Az echo használatával már  tényleg nem voltak gondjaim, sokat gyakoroltam. Az utóbbi időben pedig már kifejezetten élvezem, hogy nem kell attól tartanom,a sötétben nekimegyek valaminek, vagy valakinek, ha nem gyújtok pálcafényt. De ez a feladat most abban más, hogy általában nem koncentrálok külön dolgokra, csak egészben nézem a környezetemet. Igyekszem csak a kölykök rezgéseire koncentrálni, és összehasonlítani azokat.
- Ennek meg ennek van valami baja... - szólalok meg rövidesen, arra a kettőre mutatva, amelyeknél valamiféle anomáliát véltem felfedezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Kissé elgondolkodom Rochard szavain, minden bizonnyal igaza van abban, hogy azért is olyan kényelmetlen együtt lakni a többiekkel, mert kimondva-kimondatlanul ott lebeg köztünk a tény, hogy ellenfelek vagyunk. Ebbe még nem gondoltam bele, mert én nem is veszem véresen komolyan a tusát, örülök, hogy ennek kapcsán új embereket ismertem meg, és inkább fogom fel valaminek, amire szívesen emlékszek vissza évek múlva, egy jó kalandnak, mint versenynek.
Ezt a tényt azonban már nem volt alkalmam megosztani a professzorral, mert közben megkerültük a házat, elém tárult a mai feladat, úgyhogy le is zártam magamnak a tusára vonatkozó gondolatmenetemet és igyekeztem csak arra koncentrálni, amiért itt vagyok. A boncolást nem túl nagy lelkesedéssel fogadom, attól sem vonzóbb a dolog, hogy nem a rókákról, hanem csak a letakart valamiről van szó. Így elmondás alapján nem tűnik egyszerű dolognak belőni, hogy melyik szövetnél pontosan milyen frekvenciájú hanghullámmal kell dolgozni, és aztán mindezt gyorsan és kíméletesen csinálni. De majd minden kiderül a gyakorlatban. Hálás mosollyal fogadom, hogy nem  szükséges hozzáérni az állathoz, és szünetet is tarthatunk, ha mégse bírom. ~Bírni fogom..~
Mielőtt még elkezdeném a ravaszdik vizsgálatát, Rorchard felhívja a figyelmemet az árnyékban fekvő hatalmas kutyára.
- Nagyon szép kutyus! - nem találkoztam még az állattal, és csak hallomásból tudom, hogy a rajzmágia professzoré.
- Rendben - a rókák felé fordultam és mindet vizsgálgatni kezdtem, majd megosztottam Rocharddal, mire jutottam. Megengedtem magamnak egy mosolyt, amiért sikerült a feladat, majd a férfi intésére kicsit távolabb léptem a vörös bundáktól. Rochard varázslatára hamarosan teljesen magukhoz térnek és mind elavel az erdő felé.
A férfi kérdésére a megmaradt két kölyökre koncentrálok, megpróbálom eldönteni melyiküknél bomlott meg jobban a harmónia. De tudom ilyen egyszerűen eldönteni. Érzékelem, hogy nem eltérő módon érkeznek tőlük a rezgések, de hogy melyik a rosszabb eset, abban nem vagyok száz százalékig biztos.
- Ő az... - mutatok végül az "egyes számúra", mert nem akarom nagyon húzni az időt. Enyhe kérdő hangsúly érződik a hangomból, mert ez inkább csak egy tipp, és nem tudnám megindokolni, pontosan miért erre az egyedre tettem le a voksom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Kicsit bővebb reakciót vártam Rochardtól, de csak semmitmondó bólintást kapok. A kérdés, hogy azért bólint, mert megállapította, hogy totál reménytelen eset vagyok, és ez a feladat meghaladta a képességeimet... Nagyon kíváncsi vagyok, mi jár a férfi fejében, és persze, hogy mit kellett volna pontosan hallanom/látnom. Mielőtt azonban rákérdeznék a dologra, Rochard a lepelhez lép, ami alól egy borz élettelen teste bukkan elő. Ezzel pedig már el is terelődik a figyelmem a korábbi feladat eredményéről. Egyáltalán nem olyan visszataszító a látvány, mint ahogy elképzeltem, de azért mégiscsak egy hallott állattal fogunk itt babrálni, ez azért furcsa érzéssel tölt el. Ami elpusztult, az elpusztult, eltemetni kell, nem pedig "széttrancsírozni". Tudom, hogy már megint eltúlzom a dolgot, hajlamos vagyok az ilyesmire, és ha egyszer gondolatban elrugaszkodok a valóságtól, elég nehezen találok oda vissza. Néha magam is meglepődök, milyen profi módon képes vagyok hátráltatni saját magamat a folytonos kombinálással. Annak ellenére, hogy már megbeszéltük, hozzá sem kell érnem az állathoz, nekem mégis az a kép lebeg a szemem előtt. Mikor Rochard felhúzza a kesztyűt és nekilát az állat felnyitásához, inkább elfordítom a fejem és a fákat figyelem, csak a hangjára fordulok vissza. Örülök, hogy azért ad valami támpontot, hogy mivel kezdjek.
- Értem. De... mi a jó, ha milyen mélyre látok? A sejtekig? - kérdezem még kissé bizonytalanul. Persze láttam már nagyított képet minden szövettípusról, tudom, milyen sejtekből állnak, tehát mit kellene látnom, de nem bízok abban, hogy majd úgyis megérzem, ha sikerül eltalálni a megfelelő frekvenciát. Jobb lenne előre tudni, milyen képet kell látnom.
Megfogadva Rochard tanácsát, elsőként a borz vázizmaira koncentrálok.  Először viszonylag alacsony frekvenciával próbálkozok, ami épp csak kívül esik az ember által hallható frekvenciatartományon, de a visszaverődő hullámok nem öltenek rendes alakot. Egyre magasabb és magasabb frekvenciájú hullámokkal bombázom a borz lábát. Ezt így hatékonyabb módszernek képzelem, mintha csak véletlenszerűen próbálkoznék a különböző hangmagasságokkal. Közben néha Rochardra pillantok - szükségem van valamiféle visszajelzésre a ténykedésemmel kapcsolatban.  Jó néhány percig próbálkozok, mire sikerül olyan frekvenciát találnom, amivel egész tűrhető képet tudok alkotni. Amikor viszont még erősebb frekvenciával próbálkozok, olyan , mintha túlexponálna a kép. Valahol a kettő között lesz jó, de egyáltalán nem könnyű eltalálni, hogy pontosan hol. Hosszas próbálkozás után sikerül elfogadható képet kapnom, legalábbis én annak tartom, de megerősítés végett Rocharda sandítok ismét.
De ez még csak egy szövettípus volt, miután a vázizmot sikerült megvizsgálgatnom, áttérek a szívizomra. Fogalmam sincs honnan jön a zseniális ötlet - egyszerűen csak nem akarok ugyanolyan hosszasan próbálkozni, mint először -, hogy ugyanazt a frekvenciát használjam, amit sikerült beállítanom a vázizomnál. Sokkal erősebbre sikeredik a hanghullám, mint kellene.
- Woá - reagálok a nem várt eredményre hihetetlenül összeszedetten. Kissé félve nézek Rocharda, nem értem, hogy konkrétan mit történt, csak azt érzékeltem, hogy  egyáltalán nem jó. Mintha túl nagy részük hatolt volna a szövetbe, de mindenesetre elég furcsán verődtek vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Aprót bólintottam boncoláshoz fűződő újabb megjegyzés hallatán. Egy picit már kezdtem is rosszul érezni magam, amiért ilyen körülményes vagyok. Igyekszem felülemelkedni a viszolygáson, ami kezdetben elég nehézkesen megy. Utána viszont megkapom az instrukciót, hogy nagyjából mit is kellene érzékelnem, és a feladatra koncentrálva sikerül szinte elfelednem a tényt, hogy egy elpusztult borzzal kísérletezek. Még magamat is meglepem vele, hogy miközben a megfelelő hangmagassággal szöszmötölök a tetem lassan csak egy "munkadarabbá" egyszerűsödik a szememben. Nagy sokára sikerül megfelelő hanghullámot találnom a vázizmokhoz.
A szívizmot megkörnyékezve azonban akadályba ütközök, amitől kicsit megijedek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamit nagyon elszúrtam. Rochardra nézve azonban megnyugszom, hogy nincs miért aggódnom, ugyanakkor kicsit el is pirulok, amiért a férfi megmosolyogja a reakciómat. ~ Oké, szóval ezek a csontok~ Annak fényében, hogy immár tudom, mit láttam az előbb, igyekszem felidézni az előbbi képet. Már ha egyáltalán nevezhetjük képnek, amit érzékeltem. Ahhoz, hogy többet lássak egy alaktalan merev falnál, egész biztos majd valamilyen más frekvenciát kell használnom. De egyelőre még az izmokat meg a fontosabb belső szerveket sem néztem végig, így a csontokkal és porcokkal való kísérletezés várat még magára egy kicsit.
Igyekszem az emlékezetembe vésni Rochard szavait, remélem tényleg könnyebben fog menni a dolog, ha az általa felsorolt tulajdonságokat keresem a szövetekben. Végighallgatva a tanácsait újra próbálkozom. Ezúttal megpróbálom a hanghullámokat a bordák alá irányítani. Így hogy az állat az oldalán fekszik és Rochard fel is nyitotta, nem annyira nehéz megtalálni a megfelelő szöget - miután már tudom, hogy mire kell figyelnem. Persze, ha az állat mozgásban lenne, vagy egyszerűen csak álló helyzetben, tutira ezerszer nehezebb dolgom lenne az echoval. Ezúttal már könnyebben sikerül megfelelő képet alkotnom. Ha ezzel Rochard is egyet ért, áttérek a gyomor izmainak vizsgálatára. Megint csak hasonló frekvenciájú hanghullámokkal kezdek, amit a szívizomnál meg a vázizomnál is használtam. Ahogy Rochard mondta, a szövetek felépítésére koncentrálok a legjobban, az alapján igyekszem őket megkülönböztetni.
- Az lehet, hogy a simaizom tényleg simább és puhább a többinél? - kérdezem kíváncsian Rochardot, laikus szemmel ugyanis ez a benyomásom. A vázizmot valahogy sokkal merevebbnek éreztem, és a szívizom is tömörebbnek, "srtapabíróbbnak" tűnt. Igazság szerint mostanra egészen belejöttem a dologba, és szinte már kezdem élvezni, hogy csupán a melodimágia segítségével mennyi mindent "meg tudok fogni".
Kíváncsian várom a választ, és egyúttal a további instrukciókat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Lehet, de csak lehet, hogy szólnom kellett volna valakinek, hogy mekkora őrültségre készülök. Esetleg egy másik mm tanoncnak, vagy bárkinek, aki egy picit is ért a repüléshez. De igazából már attól a perctől kezdve tudtam, hogy mekkora baromság az egész, amikor kipattant a fejemből az ötlet. Éppen ezért nem is avattam be senkit, mert tisztában vagyok vele, hogy normális ember azért ilyet nem csinál, és a többség elég furán nézett volna rám. Hiszen még csak a tanuláshoz sincs sok köze a dolognak, élő szöveteket kellene vizsgálgatnom, és...hát nem azt csinálni, amire most készülök. Mert ez az egész csak az adrenalinról szól, meg arról, hogy feszegessem kicsit a határaimat, lehetséges-e egyáltalán, amit kitaláltam, vagy teljesen összetöröm magam és esélyem sem lesz a Hullócsillag Kupán kimúlni.
Hogy mit is csinálok igazából? Jelenleg az időjárásnak megfelelően felöltözve álldogálok seprűvel a kezemben a pálya szélén. Már túl vagyok három bemelegítő körön és pár percnyi nyújtáson, és repültem is néhány kört, szintén csak bemelegítés céljából. Azért nem vágok egyenesen a dolgok közepébe. De nem is teketóriázok sokat, egy fekete kendőt kötök a szememre, majd lassan a levegőbe emelkedek. Először arra gondoltam, hogy majd csak behunyom a szemem, de hát úgy valószínűleg minden második pillanatban kukucskálnék. Így...így remélhetőleg majd sikerül elengednem magam és kevésbé félni. Nem mintha a kendő akkora gátat jelentene, ha megijedek, de mégiscsak valami, ami fizikailag akadályoz a látásban.
Egy rövid ideig csak egy helyben lebegek, így próbálom felmérni a környezetemet melodimágia segítségével. Egyszerűen csak echózok anélkül, hogy igazán bármire is összpontosítanék. Látom magam alatt a seprűt, és egyelőre a talajt is, hisz alig egy méter magasan vagyok csak. Egyelőre minden rendben, de nagyon kíváncsi leszek, milyen magasságban fog megszűnni körülöttem minden. Lassan elkezdek előre repülni. Nem mintha attól kéne tartanom, hogy elérem a hangsebességet, de azért először még óvatos vagyok. Csak így alacsonyan repülök néhány kört, csak a biztonságérzet miatt, azonban nem az az, amit kitaláltam, és amire vágyok. Egyre magasabbra emelkedem, és egyre jobban felbátorodom, veszek pár éles kanyart, meg csinálok egy dugóhúzót. Érzem, hogy egyre jobban megemelkedik az adrenalinszintem, olyan az egész, mint mikor gyerekként becsukja a szemét a hintában, csak sokkal félelmetesebb és szédítőbb. Ugyanakkor a melodimágiának hála időben észreveszem, ha túl közel megyek a lelátókhoz, vagy a karikákhoz.
És most jön az, ami tényleg nagy őrültség. Leszállok a földre és kiengedek egy gurkót. Mire a vasgolyó visszafordul felém, én már megint a levegőben vagyok, még mindig bekötött szemmel. Most fog kiderülni, hogy milyen reflexeim vannak, és hogy lehetséges-e egyáltalán csak hang alapján elkerülnöm egy több tíz kilométer per órával közeledő vasgolyót. Lehet, hogy akár még egy fizikakönyvet se ártott volna fellapoznom a biztonság kedvééért. De majd a tapasztalatokból minden kiderül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Nagyon, nagyon régen nem éreztem már ilyet repülés közben. Remegés fut rajtam végig. Félnék? Nem, egy cseppet sem. Igazából valami furcsa élvezetet találok ebben a lehetetlen helyzetben. A szívem a torkomban dobog, minden izmom pattanásig feszül, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban félrekormányozzam a seprűt. Próbálom valahogy kizárni a szívem zakatolását és csak az echozásra koncentrálni. Ha az életem nem is, de a testi épségem csak ettől függ. Igen, azt hiszem, innen ered ez a fura remegés. A tudat, hogy milyen sebezhető vagyok, hogy most tényleg megsérülhetek. Maga a tény, hogy be van kötve a szeme, már alapvetően bárkiben ezt az érzést keltené, és ehhez jön még a tizenegynéhény méteres magasság meg a gurkó. Anno - kviddicses "pályafutásom" során - csak egyetlen egyszer sérültem meg, igaz akkor egyből le is zuhantam és elájultam. De nem éreztem azt, amit most, egy egész csapat volt körülöttem, ami biztonságérzetet adott és a játék hevében eszembe sem jutott olyan apróságokon gondolkozni, mint a lehetséges sérülések.
A gurkó felülről közelít hozzám, noha nem sok jelentősége van, ösztönösen azért felfelé fordítom az arcom. A vasgolyó vadul közeledik, de ebben a néhány másodpercben még megállapítok egy újabb jelentős különbséget az edzések, a meccs és a jelenlegi helyzet között. Történetesen azt, hogy ez a pár másodperces várakozás idegölő. Arra koncentrálni, hogy a megfelelő pillanatot kivárjam, meccs közben az embernek azonnal kell reagálnia. Meg is születik az elhatározásom, hogy a továbbiakban nem fogom ölbe tett kézzel várni a gurkót - már ha ezen a találkozáson túl leszek.
~ Nagy levegő... még egy kicsit. Csak még egy pillanat..hé, ez mi..?...o-óóóó ~ Minden érzékemmel a gurkóra koncentráltam, de közben valami más, új hang is vegyül a többi közé. Nem tudom hirtelen mihez kötni, nem is törődöm vele, épp csak érzékelem. Arra viszont tökéletesen jó volt, hogy kizökkentsen egy kicsit, és így egy picit lecsúszok a megfelelő pillanatról. Gyorsan oldalra rántom a seprűmet, de a bal vállamat fájdalmasan végigsúrolja a vasgolyó, majd zúg tovább a föld felé. Szinte ég a bőröm a súrlódástól, de legalább nem tört csontom. Ez is valami. Annyira nem ítélem súlyosnak a horzsolást, hogy emiatt leszálljak.  
Elindulok keresztül a pályán, közben igyekszem megint egyszerre több dologra is koncentrálni a repülésen kívül. Különösen arra a hangra, ami az előbb megzavart.  Azzal a frekvenciával, amit a repkedéshez használok, csak annyit tudok megállapítani, hogy emberről van szó. Ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjak a másikról, már finomítanom kellene az echón. Ezzel gyakorlatozni sokkal közelebb állna a tanuláshoz, mint hogy denevért játszok.
Azonnal ezernyi kérdés suhan át az agyamon. Ki ez? Mióta van itt? Látta-e, ahogy az előbb bénáztam? Mit csinál? Persze a legegyszerűbb lenne, ha levenném a kendőt és megnézném. De pontosan ezek azok a kérdések, amiért inkább maradok a strucc-módszernél: ha én nem látom, hátha ő se lát engem. Kicsit zavarba jövök, hogy nem vagyok egyedül, és nem tudom, mit kéne neki mondanom, lehet, hogy nem is ismerem, lehet, hogy nem is akar beszélgetni. Aztán belém csap a felismerés, hogy miért is kellene nekem kapcsolatot teremtenem, amikor be van kötve a szemem és még csak nem is tudom észrevenni a másikat? Ezen a gondolaton elmosolyodok.
De a következőben már teljesen más köti le a figyelmemet. A gurkó mostanra ért megint veszélyes közelségbe. Ezúttal alulról, kicsit srégan közeledik. Tartom a tempót, majd a megfelelő pillanatban oldalra rántom a seprűt a lomha vas pedig elhúz mellettem. Kezdek belejönni!
Amint a gurkó veszély elhárult, ismét az idegenre és az akadálypályára figyelek. Egy pillanatig habozok, majd nyílegyenesen elindulok a pálya felé. Miért is ne? Ki akarom próbálni. Igaz, hogy felvágás "vakon" megcsinálni, de ettől még nem kell vele beszélnem. A magasból már nagyjából megnéztem, milyen is, de azért mégis más, amikor egy magasságba kerülök a bójákkal. Elsuhanok a másik mellett, majd kicsit lassítva, laza tempóban kerülgetem az akadályokat. Mikor a végére érek belém hasít a gondolat. A gurkó. Nagyon "ügyesen" sikerült idevezetnem a vasgolyót, úgy, hogy már az idegen van hozzá közelebb.
- Bocsii! - kiáltom oda a másiknak, aki már minden mágia nélkül is ugyanúgy hallhatja a felé száguldó gurkó hangját. Egy helyben lebegve várom a fejleményeket, - ezek után, csak nem hagyom itt a másikat - közben érzem, hogy elpirulok, amiért ilyen felelőtlen voltam azért is, mert belerondítottam a másik dolgába.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Túl későn jöttem rá, hogy milyen hülye vagyok és nem tudtam időben figyelmeztetni a másikat a háta mögött leselkedő veszélyre. Fájdalmasan felszisszenek, amikor látom, hogy a bal vállát telibe kapja a gurkó. Átérzem a fájdalmát, ahogy lebucskázik a földre. Szörnyű bűntudatom kerekedik, hiszen egyáltalán nem akartam, hogy elsérüljön. Azonnal indulnék is hozzá, hogy segítsek és rendesen bocsánatot kérjek, de ebben a nemes cselekedetben végül két dolog akadályoz meg. Az első, hogy tanultam az esetből. Előbb mindenképpen vissza kell zárni a harcias vasgolyót a helyére. A második, hogy az illető megszólal. Nem is a hangjában csendülő szemrehányás, késztet megállásra, hanem maga a hang, aminek a felismerése nem okoz  nagy bajlódást. ~ Yar!~ Lelki szemeim előtt a földön ülő emberalak helyén máris megjelenik a szőke levitás. Elég régen beszéltem vele, és pontosan tudom, hogy ez az én hibám. Így aztán a mostani baleset mellett még ez is nyomja a lelkemet. Mondogathatom magamnak, hogy a fiú amúgy mindig nagyon elfoglalt, meg én is az voltam, de valahol mélyen azért tudom, hogy ez csak kifogás, amiért kerültem őt a közös órákon túl. Az elmúlt fél évem elég keszekusza volt, néha nem tudom, hányadán állok magammal, és az igazság az, hogy kicsit félek, Yar jobban ismer, mint én saját magamat. Most, hogy így alakultak a dolgok kénytelen vagyok szembenézni ezzel, meg azzal is, hogy rám  tör a vágy, hogy azonnal megölelgessem. Aminek nincs is semmi akadálya, hiszen közben Yar szétrobbantja a gurkót.  
De a hirtelen támadt lelkesedésemet azonban sikerül lehűtenie a következő megszólalásával. Nem vagyok hozzászokva, hogy Yar ilyeneket mondjon nekem, bár az is igaz, hogy nem is szokásom kárt tenni a testi épségében közvetve vagy közvetlenül. De akkor is! És egyébként is, mi az, hogy nem ismert fel eddig?! Mert ugye ha felismert volna, akkor csak nem mondana ilyet... Az egy dolog, hogy én sem lennék elragadtatva, ha valaki engem kínált volna fel az ádáz vasgolyónak. Ahhoz képest nem is tűnik úgy, hogy Yar nagyon neheztelne. Így aztán - túljutva a pillanatnyi érzelmi hullámvölgyön és teljességgel figyelmen kívül hagyva, amit Yar mondott - leszállok mellé, abbahagyom az echózást és leveszem a kendőt is. Hirtelen bántja a szemem a fény, így aztán kismacskamód hunyorgok egy sort.
- Ne haragudj, nem akartam... - nézek rá bűnbánó képpel, majd szorosan - de azért a vállára vigyázva - átölelem és hosszú másodpercekig el sem engedem. Aztán mikor kicsit hátrébb húzódok, azonnal kézbe is veszem az irányítást.
- Tudod mozgatni a karod, nem tört el semmid, ugye? És nem is ugrott ki a vállad? - az aggodalom mellett egy másik szikra is gyullad a szememben, mert felfedezem a sérülésében a lehetőséget. Beharapom az ajkam, majd tétován a vállára vándorol a tekintetem és vissza az arcára.
- Mit szólnál hozzá, ha... megvizsgálnálak? Melodimágiából már egy csomót fejlődtem, vizsgáltunk szöveteket, meg kisebb sérüléseket...~ Már ha nem félsz attól, hogy közben kinyiffantalak...~ - ezt már csak gondolatban teszem hozzá, mert közben eszembe jut, hogy a halálomon voltam(szó szerint)  - ami érzelmileg igencsak instabil állapot - , amikor használtam rajta az erőmet, és egyáltalán nem jól sült el a dolog. Azóta is szégyellem magam, amiért úgy elvesztettem a fejem. Teljesen megérteném, ha Yar ódzkodik a gondolattól, hogy elkezdjek itt machinálni vele. Várakozva nézek rá, abban reménykedve, hogy mágiscsak rábólint a dologra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Abban reménykedek, hogy az öleléssel sikerül kifejeznem, ami szavakkal nem igazán ment, történetesen, hogy: " Hülye vagyok, ezt nem gondoltam át, de tudod, hogy a legjobb barátom vagy és soha nem akarnék ártani neked és tényleg nagyon sajnálom".
Mire kibontakozunk az ölelésből Yar már mosolyog, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tényleg fátylat boríthatunk a dologra vagy csak udvariasságból nem akar tovább kínozni. Mert az első, őszinte reakciója és a pillantása, miután felismert, felért egy kínzással.
A kérdésére csak grimasszal reagálok. Még ha vigyorogva is beszél, túlságosan érzékeny pontot piszkál ahhoz, hogy bármiféle épkézláb feletet ki tudjak találni erre. Egyébként sem az a lényeg, hogy az én lelkemben mi van, hanem hogy ő mennyire sérült le. Hiába mondja, hogy nem kell aggódni, nem kerül el a tekintetem, ahogy a fájdalomtól megvonaglik az arca, amikor megmozdítja a vállát.
Tudtam, hogy elég megemlítenem a melodimágiát és nem fogom megúszni ilyen pimasz megjegyzések nélkül, de azért csak rosszul esik, hogy felhánytorgatja a múltkori alkalmat. Már veszem a nagy levegőt, hogy védekezzek, magyarázkodni kezdjek, kicsit megsértődjek, de végül csak fújok egyet. Valamiért azt érzem, hogy nincs jogom most emiatt háborogni, sőt örülnöm kellene, hogy Yar nem akadt ki jobban.
- Jól van na, ezt megérdemeltem - válaszolom végül kissé esetlenül, az égre emelve a tekintetem. Nem veszem igazán a szívemre a szurkálódást, tudom, hogy Yar nem akar megbántani. De elég volt ez a néhány szó, és megint feltámad bennem a bűntudat és az önvád, amivel anno sokáig kínoztam magam.
- Hogy mi? Fehér nyúllá? - húzom össze a szemöldököm. Nem értem honnan jön neki ez a nyúl dolog. De hiába töröm a fejem, nem sikerül összekötni a dolgot az animágiával. A fehér házinyusziról a húsvét jut eszembe, nem pedig a ragadozó elől menekülő préda. Annyira meglep a nem mindennapi válasza, hogy közben fel sem fogom, rábólintott a melodimágiára.
-Köszi.. Hááát, csak úgy kijöttem repkedni, meg kíváncsi voltam, képes vagyok-e csak melodimágiára támaszkodva megmaradni a seprűn. Meg egyébként sem árt újra formába jönnöm, mert jelentkeztem arra aaa bogolyfalvi hullócsillag dologra - magyarázom kicsit pirulva. Kíváncsi vagyok Yar mit fog szólni a hírhez, vagy összességében mit gondol a témáról.
- Ahhoz képest, hogy te csináltad egyáltalán nem vészes, azt hittem ennél magasabbra teszed a lécet - mondom őszintén a gyakorlópálya kapcsán. Olyan rég beszélgettünk már a fiúval, hogy még a 'tanítványáról' sem hallottam.
- Oké, akkor elkezdem, először csak megvizsgállak, de szólj, ha valami nem oké, vagy meggondoltad magad... - aggodalmaskodom még egy sort mielőtt nekikezdenék a munkának. Igyekszem leplezni, mert nem akarom megijeszteni Yart, de azért izgulok, mert eddig csak steril környezetben, Rochard bácsi felügyelete mellett végeztem a komolyabb varázslatokat. Ezért most egy picit nagyobb feladatnak tűnik a szokásosnál, hogy összpontosítsak. Végiggondolom, hogy mit akarok csinálni és hogyan, aztán nekilátok a vizsgálatnak. Az ultrahangokkal megcélzom Yar vállát, az, hogy viszonylag kis terültet vizsgáljak, már könnyen megy, csak a frekvenciával kell még egy kicsit babrálnom. Elsőre ugyanis összekeverednek a különböző szövetek hangjai egy diszharmonikus folyammá egyesülve. Kell pár másodperc mire tisztul a kép. Megállapítom, hogy tényleg nincs szó törésről vagy rándulásról. A disszonáns hangok sokkal közelebbről, közvetlenül a bőrfelület alól érkezik. Most ennek a területnek a hangjára koncentrálok. Rövid hallgatózás után felismerem, hogy a károsodott szövetek között vér is van. Ezekkel a hajszálerekkel azonban nem tudok mit kezdeni, egyelőre még csak ott tartok, hogy a nagyobb erekkel boldoguljak az órákon.
- Khm... azt hiszem, hogy öö zúzódás - állítom fel a diagnózist. Ha nem lenne a kötés, azt akár a közben bizonyára kialakult kékes-lilás foltról is megállapíthattuk volna, de azért büszke vagyok magamra, mert azt hiszem elég pontosan és gyorsan dolgoztam.
- Még nem tudom felgyorsítani a gyógyulást...de ha gondolod a fájdalmat megpróbálhatom elmulasztani - megadom a lehetőséget Yarnak, hogy visszakozzon, ha akar, és egyébként sem csinálnék vele semmi olyat, amit előzőleg nem jelentek be.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Az elmúlt fél évben folyamatosan arra törekedtem, hogy megkeményítsem magam, többet foglalkozzak azzal, hogy nekem mi jó és én mit akarok, és ne csináljak magamnak mindenből ügyet. Erre tessék, Yarral szemben teljesen gyenge vagyok, mardos a kétség, hogy vajon mit is gondol valójában, mi van az élcelődés mögött. Csak akkor nyugszom meg, hogy tényleg szent a béke, amikor Yar a tőle megszokott stílusban felkaron bokszol. Nagy kő esik le a szívemről, szinte felragyog az arcom, mert ebből a gesztusból már biztosan tudom, hogy a fiú nem haragszik és lezárhatjuk a témát.
A fiúnak meg kell magyarázni a nyulas utalását, mert magamtól nem sikerül összerakni a képet. Az animágia Yar életének egy olyan területe, amiről kicsit lemaradtam az utóbbi időben, amikor legutóbb az óráiról mesélt, még csak külön-külön, egy-egy testrészét tudta átváltoztatni.
- Váó! Gratulálok! Majd mindenképpen szeretnélek látni sasként! De a gyakorlást inkább passzolom - lelkendezek egy sort, majd én is elnevetem magam a ragadozókról szóló természetfilmek jellemző képkockáira gondolva.
Yar nagyjából úgy reagál a seprűverseny említésére, ahogy arra számítottam, legalább is, ami a szemében villanó értetlenséget illeti.
- Na, kösz! - horkantok fel, tettetett sértődöttséggel, mikor Yar közli, hogy nem nézte volna ki belőlem a bátorságot és hogy jelentkezek egy ilyen veszélyes dologra. De a felvetésen, hogy bárkinek is imponálni akarnék, csak nevetek egy jót.
- Jól esik a törődés, de azért ne legyél már ennyire optimista! Igaz, hogy ez más műfaj, de ha a tusán túléltem a sárkányokat, talán ebbe se halok bele. Egyébként meg szavadon foglak  - jegyzem meg vigyorogva. Sokszor végiggondoltam már a veszélyeket és végül mindig oda jutottam, hogy ha baj lesz, az indián majd összefércel, egyébként meg kár lenne kihagyni az lehetőséget.
- Egyébként meg, ha másért nem, azért megéri, mert legalább megint van motivációm kijönni és csak úgy repkedni - teszem még hozzá egy vállrándítás kíséretében.
- Áh, értem. Nem is tudtam, hogy már tanítványokat vállalsz. Gondolom, csinos lány - vigyorgok a fiúra, valahogy teljesen magától értetődőnek tűnik, hogy Yar tanítványának a szebbik nemet kell képviselnie.
- Nem, egyelőre maradhat rajtad - nem szeretném, hogy Yar megfázzon és az ultrahangot így is meg tudom csinálni, bár trükközni kell egy kicsit a frekvenciával meg az iránnyal, mire a hanghullám úgy hatol át a ruharétegen, hogy megfelelő képet kapjak a kívánt szövetekről.
- Jól van naaa, nevessél nyugodtan - szégyenlősen vigyorgok. nem neheztelek Yarra, én is tudom, hogy nem ez volt az évszázad megállapítása, de számomra az a fontos, hogy melodimágiát használtam.
Rábólint a fájdalomcsillapításra és ehhez már a felsőjét is leveszi. Így azért jelentősen könnyebb dolgom van, nem szeretnék semmit sem elbaltázni. Közben a pillantásom akaratlanul is végigsiklik a csupasz felsőtestén. Egyrészt megállapítom, hogy szegényke fázik egy kissé, másrészt meg nem is értem, hogy felejthetem el néha, amikor vele beszélek, hogy milyen jó pasi. Hazudnék, ha azt mondanám nem pasiként tekintek Yarra, de közben sokkal többet jelent nekem ennél, az évek során egy biztos kapaszkodó lett nekem, valaki, akiben mindig megbízhatok.
Gyorsan ismét az arcára emelem a pillantásom, mielőtt még túl hosszúra és kínosra nyúlna a pillantás, amit az izmainak szenteltem.
- Valószínűleg igen, bár még nincsen semmi konkrét tervem. Na és te? A vizsgák után egyből Svédországba költözöl? - terelem a témát a szünetnél kissé távolabbi jövő felé.
Közben nekilátok a fájdalomcsillapításnak. Megköszörülöm a torkom, majd halkan egy viszonylag hoszzú, de egyszerű dallamot kezdek énekelni. Lassan, folyamatosan a sérült testrészre összpontosítva képzem a lágy hangokat. A megfelelő frekvenciát és hangerőt sikerül eltalálnom, de a varázslat nehézsége abban áll, hogy csak az adott területre korlátozzam a hatását. Közben fokozatosan egyre hangosabban, végül már a normális beszédhangon dalolok. Ezzel együtt sajnos egy kicsit ki is csúszik a kezemből az ellenőrzős, egyre nehezebben megy, hogy az adott idegcsoportra korlátozzam a bűbájt. Így a végén sikerül egy kicsit túllőnöm a célon - noha ennek nem vagyok tudatában - , és nem csak egyszerűen elmulasztom a fájdalmat, de Yar egész bal oldalát, az ujja hegyétől a nyakáig rendesen elzsibbasztom, bár a fiú menet közben csak kellemes bizsergést érezhet.  
- Na, mondd, hogy nem csak rontottam a helyzeten... - beharapom az ajkam és szinte lélegzetvisszafojtva várom az ítéletet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Amolyan lemondó, "menthetetlen eset vagy" kifejezést villantok Yarra, de aztán szinte azonnal rosszallóan fejcsóválva el is vigyorodok, mert jól esik a bók. Tudom, hogy Yartól nem kell "komolyan vennem" az ilyeneket, és ez felettébb üdítő érzés. Ez is a Yarral való furcsa kapcsolatom része, mert nem tagadhatjuk, hogy volt azért egy jelentős csavar a barátságunkban. Azóta nem próbáltam definiálni, hogyan is áll össze ez a kapcsolat. Yar mindig is szívesen dobott be ilyeneket a beszélgetésünkbe, és igazán soha nem is törődtem vele. Valahogy teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy viccesen tálalt bók, nem több, mint ami. Soha nem is tudtam magunkat elképzelni egy párként, nem is akartam, sem az előtt, sem az után. Mégis, ha szigorúan megvizsgáljuk, valamiféle vonzódást mégiscsak érzünk a másik iránt. Röviden tehát, kicsit zavaros. De amíg egyszerűen jól érzem magam Yar társaságában, nem teljesen mindegy?
Aztán a Hullócsillag Kupára terelődik a szó, és őszintén meglep, hogy Yar ennyire aggódik értem, amikor még én sem aggódok magamért. Bár igaz, alapvetően végig sem gondoltam a veszélyeket.
- Na, jó, megbocsátok érte - felelem nagy kegyesen - De akkor vissza fogok térni szellemként és örökre kísérteni foglak. - fenyegetem meg nevetve.
Yar diplomatikus válasza mögött azért érzem a szemrehányást, hogy alapvetően abba sem kellett volna hagynom a sportot. De örülök, hogy sosem vette a szememre a dolgot, és nem kellett magyarázkodnom. Nem mintha olyan nyomós érveim lettek volna, egyszerűen csak kicsit meguntam a dolgot, a vegyes csapatok hangulata egyébként sem volt ugyanaz, mint a házcsapatoké. Meg...nem is tudom, biztos voltak még okaim.
A beszélgetés témája az akadálypályára terelődik, és Yar meg is erősíti a feltételezésemet, miszerint a tanítványa egy lány, noha a név nem sokat mond nekem.
Aztán hozzákezdek melodimágiával megvizsgálni Yart, kicsit viccesen indul a dolog, egyáltalán nem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek tűnni szeretnék.
Yar szemöldökhúzogatását csak egy szemforgatással reagálom le. Hogy miért kell neki minden ilyesmit megjegyeznie? De azért, amikor mégis lekerül róla a felső, önkéntelenül is elkalandozik a pillantásom. Yar nem jelzi, hogy észrevett volna belőle bármit is, és a beszélgetésünk is tovább gördül. Szóba kerül, hogy mi lesz velünk ötödév után.
Yar hangja furcsán komolyan, szinte már ünnepélyesen hangzik. Mintha legalább most látnánk egymást utoljára. Bár érzékelem a megváltozott hangulatát, mégis úgy döntök, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Rám ugyan nem ragasztja át ezt a komoly hangulatot!
- Bizony elválnak útjaink! - sóhajtok fel teátrálisan. Nem akarom őt kifigurázni, eszembe sem jut, hogy esetleg bántásnak veheti. Közben még eltúlzott mozdulatokkal egy nemlétező könnycseppet is letörlök a szemem sarkából. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy ötödév után ne tartanánk a kapcsolatot, nem is tudom komolyan venni ezt a témát.
- De ne aggódj, néha mindenképpen felbukkanok majd, hogy veszélyeztessem a testi épségedet - vigyorgok a fiúra.
Aztán nekilátok a fájdalomcsillapításnak,amiről azt hiszem, hogy nagyon jól megy, de alig hogy abbahagyom a műveletet, kiderül, hogy kicsit túllőttem a célon. Yar félrehajló feje, löttyedten lógó karja kissé groteszk látványt nyújt, főleg, hogy mindezek ellenére még kuncog is a dolgon. Valószínűleg ő csinálja jó. Én azonban nem tudom ilyen lazán venni a kudarcot. Ugyanis legfőképpen ezt látom a dologban. Megpróbáltam, igyekeztem és elrontottam. Képtelen vagyok normálisan végrehajtani a varázslatot. Én tehetek mindenről. És csak rontottam a helyzeten. Nem is kellett volna megkísérelnem ezt az egészet. Honnan is gondoltam, hogy menni fog?
- Most..öööhm... sajnálom, megvárjuk, hogy mikor múlik el. Nem lehet maradandó - próbálok higgadtan és tisztán gondolkodni. De azért a hangom megremeg a gondolataimat lassan megbénító görcsös, szorító érzéstől, amit egyelőre próbálok legyűrni. Nem bírok a fiú szemébe nézni, szörnyen szégyellem magam, nem lepődnék meg, ha többé nem hagyná, hogy rajta gyakorlatozzak.
- Nem is érzel semmit? - kérdezem félénken, közben közelebb húzódok hozzá, hogy megtapogassam a karját. Igazából még az lehetne további gyakorlás, hogy most megnézem, mégis mit csináltam a szöveteivel, mi változott a korábbi állapothoz képest. Közben mégiscsak felpillantok rá véletlenül, találkozik a pillantásunk és hirtelen a korábbi szorító érzés felerősödik. Hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, a szemem pedig könnyekkel telik meg. Érzem, hogy elég egy nyikkanás, és átszakad a fal, ami még visszatartja a sírást. Nem szabad sírnom. Miért akarok sírni? Ez butaság. Azon kellene gondolkodnom, hogy hogyan hozom helyre a dolgot. Most Yarról van szó, nem rólam. Semmi okom erre. ~ Nem, nem, nem, nem~
- Ne haragudj! - suttogom, majd átölelem a fiút. Bár ezzel nem őt, sokkal inkább magamat akarom vigasztalni, belefúrom az arcom a vállába, és hagyom kibuggyanjanak a könnyeim. Aztán csöndesen rázkódva adom át magam a zokogásnak. Teszek egy próbát, hogy abbahagyjam, mert hiszen ennek semmi értelme, nem lenne szabad sírnom. De ahogy erre gondolok, csak még hevesebben rázkódok, néhány pillanat múlva pedig már meg sem tudnám mondani, hogy konkrétan, miért is törött el a mécses.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Ugyan már, azért annál majd gyakrabban is láthatjuk egymást, hogy elkezdj hiányolni - nem akarom, hogy Yar ilyen komolyan beszéljen erről, nem tudom miért, de egyszerűen elutasítom a gondolatot, hogy a következő tanévtől ne lássam ugyanilyen gyakorisággal.
Minden olyan jól indul, oké, azt leszámítva, hogy letarolta a gurkó. De egyébként egészen idillinek mondhatnánk ezt a véletlen találkozást, felmerülnek a szokásos témák, kviddics, Yarics szerelmi élete, iskola, a jövő. Meg persze nem marad el a viccelődés sem. Vagyis a szokásos, Yarral jó találkozni, szeretem, hogy mindig tudta mit akar, és közben (látszólag legalábbis) könnyen veszi az elébe gördülő akadályokat, és úgy általában feltölt energiával.
Akár most is lehetne így, de segítségnyújtás helyett csak rontok a helyzeten. Hirtelen rengeteg minden tolul fel bennem ennek az egyetlen, ha úgy vesszük, apró mozzanatnak a kapcsán. Eltörik a mécses, egy már nem is akarom visszafogni a könnyeimet. Ha lehet, Yar nyugtató suttogására csak még hevesebben rázkódok, és még szorosabban bújok hozzá. Egy részem nem akarja, hogy így lásson, a másik felemet viszont ez egy cseppet sem érdekli. Lassan igyekszem erőt venni magamon, elhalkul a zokogásom, elapadnak a könnyeim és furcsán megkönnyebbülve érzem magam. Sikerül egészen lenyugodnom, azonban Yar első megszólalására azonnal megint könnyek gyűlnek a szemembe, képes lennék újabb lendülettel folytatni a sírást. ~ Hát nem érti, hogy nem csak a keze a gond, hanem... hanem minden...~   De ezúttal már nem ér felkészületlenül az inger és sikerül leküzdenem. Nem szólok semmit, csak nagyokat pislogok és mélyeket lélegzem. Szótlanul hagyom, hogy Yar letörölgesse az arcom (~Rettenetesen nézhetek ki, dagadt szemekkel és piros arccal~ ), és még valami mosoly féle is felbukkan a szám sarkában. Igyekszem rendezni a gondolataimat, adni valami magyarázatot magamnak és neki is. De nem tudom szavakba önteni, hogy mennyi minden gyülemlett fel és folyt ki a könnyek közepette most belőlem. Csak nézem Yart és végtelenül örülök, hogy itt van velem.
- Héj! - felháborodva, de ugyanakkor széles mosollyal az arcomon, a keze után nyúlok, azzal a szándékkal, hogy ráüssek a neveletlen testrészre, de Yar gyorsabb mint én, megállok a mozdulat közepén.
- Én ilyen fejjel, most biztos nem megyek emberek közé! - vetek ellent a javaslatának. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.
De tiltakozás ide vagy oda, végül mégiscsak hagyom magam meggyőzni arról, hogy nem nézek ki olyan rettenetesen, na meg hogy jót tesz a séta, meg a vajsör, meg a nosztalgia, meg a tánc. De azért még egész úton sorolom az ellenérveket, hogy miért is nem akarok én most Yarral menni a faluba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Igazi bolondos, áprilisi idő van, süt a nap, fújdogál a szél, csipognak a madarak. Ilyenkor megjön az ember kedve ahhoz, hogy kicsit kimozduljon. Velem mondjuk nem ez történt. Oké, azt nem tagadom, hogy jól esik a friss levegő, legalább kiszellőzik kicsit a fejem, de elsődlegesen azért tartok a vadőrlak felé, mert muszáj. Nem vagyok nagy kertészkedős típus, de a tanársegédi posztban úgy tűnik az is benne van, hogy esetenként én intézzem az ilyesmit, meg gyűjtsem be a gyógynövényeket, amikor kell. Annyira azért nem megerőltető dolog, de még ha annak érezném se mernék szólni a professzornak. Arra meg kifejezetten jó, hogy elfoglaljam magam, és lehetőleg egy szabad percem se maradjon.
A vadőrlakhoz érve azonnal hátramegyek a veteményeshez. Azért elég sokat tanultam tavaly év eleje óta, az itt lévő gyógy- és egyéb növényeket már mind ismerem. Tejes nyugalommal pakolászom a kosárba a kért virágokat, amikor felpillantva valami furcsa dolgot fedezek fel a ház aljánál és az oldalán. Oké, hogy már senki nem lakik itt, le is van zárva az egész tudtommal, de azért még nem kellene így rothadásnak indulnia. Otthagyom a munkámat és érdeklődve megyek közelebb a házfalhoz. Úgy tűnik, mintha valami moha vagy zuzmószerűség kúszott volna fel, és telepedett meg egy jó méteres sugarú körben. De közelebbről szemügyre véve mégse tűnik egyszerű zuzmónak. Fénylik egy kissé, mintha nedves, nyálkás volna, és ráadásul még valami émelyítő szagot is áraszt. Összehúzott szeöldökkel, elgondolkodva figyelem egy darabig, hátha megmozdul, felrobban, vagy netán sikerül rájönnöm, hogy egyáltalán mi ez. De nem történik semmi, továbbra sem tudom azonosítani a dolgot, viszont valami halk kaparászást vélek hallani. Hogy a házból jön-e, vagy csak simán ház tövében mászkáló bogarak neszezését hallottam meg, azt már nem tudom megmondani.
Előhúzom a pálcám, mert puszta kézzel azért mégsem merek hozzányúlni, még ha nagy is a valószínűsége, hogy valami teljesen átlagos természeti jelenséget magasztalok fel. Óvatosan bököm meg a zöldesbarna moszatszínű foltot a pálcám hegyével. Aztán igencsak meglepődök, amikor valami láthatatlan erő konkrétan megpróbálja kitépni a kezemből a fadarabot. Azonnal erősebben markolom a fát, de érzem, ahogy egyre csúszik ki a kezeim közül.
- Ne már! - motyogom, miközben továbbra is elkeseredetten kapaszkodom a pálcámba. Még le is ülök a földre, hogy minél stabilabb legyek, de hamarosan döntést kell hoznom, vagy elengedem és hagyom eltűnni az éterben, vagy azzal kell számolnom, hogy az én kezem is a falhoz ér a következő pillanatban...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Veszettül pörögnek az agyamban a gondolatok, kezdve azzal, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen, meggondolatlan, hülye. És összességében legszívesebben csak kiáltanék egyet, vagy szeretnék inkább valami fizikai fájdalmat elszenvedni, még az is jobb, mint hogy lelkiekben gyötörjem itt magam, de a kiáltást visszatartom, arra meg nincs lehetőségem, hogy kikaparjam az arcom.  Minek kell nekem mindent megpiszkálnom, és miért ilyen buta módon. Már épp fel is adnám a dolgot, beletörődve, hogy egyszerűen nyomi vagyok, úgy kell nekem, amikor ismerős hang üti meg a fülem, felpillantok a ház sarkánál álldogáló Dwayne-re egészen belefeledkezve abba, hogy közben mi lesz velem. Totál elvörösödök, mert el tudom képzelni, milyen furcsán festhetek, legalábbis a férfi arckifejezése nem hagy kétséget afelől, hogy ez így van.
- Öhm.. helló. Hát... ezt megnézhetnéd... - bökök a fal felé a... a pálcámmal. Valahogy mégiscsak a kezemben maradt a fadarab, és a furcsa mohaszerű izé már nem akarja bekebelezni, ami egyrészt jó. Másrészt még röhejesebbé teszi ezt az egészet, és még jobban zavarba jövök. Egyébként is gyakran van olyan érzésem, hogy Dwayne nem vesz komolyan, és talán ezek után nincs is min csodálkoznom. Harmadrészt meg felidegesít a helyzet. Igenis van valami természetellenes ebben az egészben, és tudni akarom, mi. Feltápászkodom a földről, kiegyenesedek, de még mindig megátalkodottan nézem a vadőrlak falán lévő sötét foltot.
- Szóval szerinted mégis mi ez? - kérdezem kíváncsian, reménykedve, hogy a férfi tud nekem mondani valami okosat, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy foglalkozzon a problémával.