Az életem viszonylag eseménytelen. Nem, ez nem a legjobb szó. Inkább... Ö, hm. Tragikomikus. Gátlástalan önszórakoztatás és indokolatlan sírógörcsök gyors egymásutánja. Ki érti ezt?
Ma se volt másképp. Szokásos reggeli nyomorom végett elaludtam az ebédlőben. Pontosabban a tányéromban. Azt álmodtam hogy óriás Mads Mikkelsenek - többesszámban, igen - szöcskéket grilleznek az Olümposzon, és olyannyira felzaklatott amiért engem nem hívtak meg, hogy bepánikoltam és felriadtam. Akkor tűnt csak fel, hogy a reggeli szuflétól bedugult az orrom.
Na sebaj. Nyuszi készül valamire. Vagyis én. Tűzpiros klumpában lépek ki a hálóból, alatta tizenöt réteg bundazokni, mind más színű, és mind felemás. Szintén bundás fülvédő ((neon sárga)) pávakék szőrmekabáttal, rá a talár, mer' mér' ne, ugyebár, meg még egy-két rettenetes kiegészítő amiket lusta vagyok felsorolni. Szóval úgy nézek ki mint egy, a párizsi divathét szégyenpadjáról szökött seftes eszkimó.  
De nem is ez az igazán feltűnő. Vagyis... De, de van egy másik, feltűnőbb dolog is engem illetően. Történetesen az, hogy a folyosón egy spárgával, szigszalaggal és szempillaragasztóval egybefogott, elég instabilnak látszó, ilyen olyan könyvborítókból, ketrecdarabokból és miegymásból összetákolt szánkót húzok magam után, ami fülsüketítően recseg és vonyít a folyosó ártatlan csempéin. Ez persze engem nem zaklat fel.

Kijutok az udvarra, majd hosszas, hangos káromkodásokkal tűzdelt kutatómunkám eredményeképp megtalálom a létező legmeredekebb dombot a birtokon, amiről lecsúszni minden bizonnyal életveszélyes, s pontosan ezért fogom megkísérelni. Kezdődhet a buli.
Fel is mászok a dombra, rápuffanok a szánkóra, csodával határos módon nem reccsen ketté, szóval lehetőségem nyílik önfeledten visítozni a gyönyörtől.
- VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!!! - csúszik mint az állat, Nyuszi célegyenesben, ám a finis előtt váratlanul bezúz elém egy hülye strucc bagoly, én meg fékeznék, de nem tudok, szóval kiteszem oldalra a lábam, a "jármű" fájdalmasan kisiklik, én pedig műugrókat megszégyenítő ívben repülök a levegőben két métert. És puff. Valami puhára estem, ezt hamar konstatálom, majd azt is, hogy meggyilkoltam egy hóembert. Upsz.
- Van egy cigid? - kérdezem a vadőr kecójának támaszkodó fickótól. Mert hogy pont előtte landoltam.
Megvakarom a fejem, hangos nyögések közepette arrébb állok a becsapódási ponttól, és a fiút bámulom. Vigyorogva várok a nikotinra.

Büdös nagyot zakózok a """szánkóról""" - mindhárom idézőjel indokolt. Semmi baj! Felfogta a frontális lebenyem. Meg a hóember, aki legyen mondjuk... Ö...
- Ne haragudj rám, kicsi Szebasztián! - kétségbeesetten sápítozok, közben simogatom a rottyra zúzott hókupacot. Viszonylag hamar túlteszem magam a gyászon, a bugyim tele hóval, a hajam szintúgy. Zavartalanul felpattanok, mint akivel lépten nyomon történik ilyesmi, ami valljuk be, igaz.
- Nem, három darabra szakadtam. Mint látod. - kacsintok az új fiúra, aki minden bizonnyal csak nekem új, majd mikor a hóba dobja a dekket, rémültem utána vetem magam.
- HOVA GONDOLSZ, ebben még vaaaan... - kikurkászom belőle az ázott hamut, kicsit megigazgatom, flitteres kék gyújtót rántok elő valamelyik zoknimból a sok közül és meggyújtom.
- Ah. Kösz, életmentő. - a vadőrlaknak dobom a hátam, felszabadult sóhajjal fújom ki a füstöt. Ez mekkora királyság volt! Közben realizálom, hogy a szépfiút is szóval kéne tartani. Mégis csak adott cigit. Vagy valami olyasmi.
- A szívem fáj, babushka. De az úgy látom neked is. - nevezzük megérzésnek. Kevés jellegzetesebb dolog van a planétán egy megtört tekintetnél.

Figyeeeelj. Kéz és lábtörést, szokták mondani. És én lelkiismeretes polgárként mindkettőt maradéktalanul betartom. Többnyire. Bár most épp sokkal inkább lefoglal a ratyi hóember iránt tanúsított gyász, mintsem csontjaim épségének felülvizsgálata. Namindegy.
- Nyugodj békében, kicsi ööö... - feltűnően félrenézek és megvakarom az orrom. Belülről. Elfelejtettem a nevét, amit kettő perce ((se)) adtam neki. Aztán feltápászkodok, és a klumpám megcsúszik a hómanus leesett fején, még az orraként funkcionáló fagyott répa is kettéreccsen. Tök morbid. Ez most akkor hullagyalázás?
- Gombot? - nézek rá értetlenül. Ha mélyen a pupillámba tekint, bizonyosan láthatja a cintányért csattogtató csimpánzokat a koponyámban. Még visszhangzik is. - Oké. - vállat rántok, cigiért vetem magam, s voilá: felépülésem teljes. Ennyi kell nekem majd az intenzívre is.
Nekivetem magam a vadőrlaknak, és incselkedve nevetek a fiú mellett.
- Ha beköpsz, beköplek. - pimasz játszma ez inkább, mintsem fenyegetés. Szemtelenül vigyorgok mellé. - Én meg annak hogy te neeeem. Na gyújts csak rá, lazuljál, senki sem látja. - mókásan a szemeim elé teszem a kezem, kis híján felgyújtva a hajam, most épp nincs nálam a mátrixos fröccsöntött műanyag szemcsim. Szétreccsent a talpam alatt mikor Shakirára karaokéztam.
- Az arcodra van írva a szerelmi bánat. Biztos szép csávó volt. Vagy csaj. - hevesen bólogatok, bizony, akkor szoktak a népek így szenvedni. - Ahhhaaaa, kölcsönadjam? - nézek a klumpámra, már készülnék is levenni, ha esetleg erre kerülne a sor. Mély slukk a szent cigikéből. - Ki lehet vele taposni magadból a hártbrékinget. - pergő r betű, fülsértő orosz akcentussal, kacsintok is mellé, tudom ám hogy témaelterelés volt. Van itt gógyi.
Bugyután megvakarom foltos fejbúbomat. Vajon bolhás vagyok, vagy csak felszakadt mikor pofán csűrt a fenyőgally?

- UUUUUUH, BABY DON'T YOU ÖÖÖ... - puff. A másik szárny csukva maradt. Meg is fejelem. Még a bézbóz ütőt is keresztbe tartom, hogy biztosan nekimenjek még egyszer. Az is puff.
- Azt a mocskos... UUUUUH, CAN YOU HEAR ME MOAN? - buli van gyerekeeeek. Már kattan is a gyújtó, fújom a füstöt, rock n roll ütemre csattog a klumpám a térkövön. Néha begurulok a ridzsike elé nyomni a simses búvár táncot, vagy csak úgy ökörködni. Libben a hajam a szélben, csak épp úton-útfélen felnyársalódik egy kósza gallyra. Amúgy meg a hangszínünk lyukat üt a térbe. Bocsika.
- Vííííí. - a szememmel követem a lasztit ((nem azt)), megyek is egy díszkört feltartott ujjakkal mint a bikinis lotyók a boxringben, aztán megperdülök a tengelyem körül, igazgatok a csekkán a szám szélében, bemérem a pozit, lendül az ütő éééééééés izomból telibe csűrök egy bagolyfészket a szomszédos tölgy tetején. Oszt akkor a labdát el se találtam.
- Uuupszidézi. - vinnyogva felnevetek, és kiterülök a füvön mint egy tengeri csillag. Még pitypangot is rakok az orrom alá. - Naná, megkínáljuk őt is. - akárki ki is az a Jehova. Biztos tőle van a cucc; akkor biza megtérünk hozzá.
Ámmeeeen.

Aha. Szóval otromba ricsajjal - amit egyesek, khm, mi, éneknek neveznek - végig dzsanálunk sznobfölde territóriumán, aztán megölök egy bagolyfészket. Üres volt. Eskü. Légyszi, mondd hogy az volt.
- Ok. - mire kinyögi az iránymutatást, már két pitypang lóg az orrlukamból, szóval megkímélve magam a gravitációval vívott harctól, nemes egyszerűséggel odagurulok a padhoz, felpattintom rá a két kicsi lábikómat, és alulról nézem ahogy tekeri a dzsengát.
- Jól van Mr Armani, legközelebb időpontot kérek. - kuncogok, nózimban a gazzal, kicsit fojtva, merhogy fekszem. Jóóóókorát nyújtózok. Még egy halk puki is kiszalad. Hihi. És most jön a mutatvány. Felkapaszkodok az ülőrészre, és láss csodát, felhúzom magam, mint akiben teng a koksz. Ezt neked fizika. Kiesik az orromból a dzsindzsa. Ezt neked fika.
- Dehogyneeeem. - elfordulok kilencven (?) fokkal, a hattyú halálát játszva borulok fejjel a közelebbi térdére. - Tudom hogy szerecc. - most dorombolnék, ha tudnék. Helyette izgek-mozgok a buksómmal.
- Viszel magaddal, ugyi? Nekem való a vörös szőnyeg. - határozott mozdulattal lepöccintem a lábfejemen egyensúlyozó klumpát. - Majd megnézem ám mit nyilatkoztál. - tudom én, hogy mókás lesz. Pernahajder stiló.

- Ahhaaa. Jó ötlet. - homályos felvillanások képében rajzolódik ki előttem, mikor húsz forintosokban toltam át a szütyőébe négyezret a zöldért. Ami tartott kábé... Másfél napig. Jó dolog a dzsenga. - Nem is értem. - hümmögve vakarászom a fejem búbját. Tényleg jó dolog a dzsenga.
- U u uuuu, vannak ilyen csillámos pikachus matricáim, rárakhatjuk a rivallóra? - egy pillanatra a számhoz tartom a mutatóujjam, mint aki nagyon eltöprengett valamin - Néhányat mondjuk a nyelvemre szántam. De már nem emlékszem melyiket. Zsákbamacskaaaa! - a szerencsés kiválasztottak grátisz kábszit kapnak az árlista mellé. Tök véletlenül persze, aszittem vinyetta. Mondjuk jó drága volt.
- Komolyaaaan? Lécciléccilécciiii! - felcsillan a szemem, másodperceken belül a nyakában lihegek, a hajfestés oooooolyan jó móka. Minden csöpög, és fröcsög és színes és élénk és néha pár nappal utána megjelenik egy böszme nagy furunkulus a homlokom közepén, mer tesztelni kéne allergiára, de mindig elragad a hév.
Ami engem illet, mit nekem az újabb bünti, legalább lesz hol ba... - Sssszaréletűűűű faforgács, bele ment a lábujjamba. - és tényleg. Mondjuk nem épp faforgács, hanem a fél pad, de majd bekötözöm otthon. Szóval a következő percekben agonizálva meredek a nagylábujjamra. Persze addigra már ott fityeg a számból a spangli, jólesően cuppogtatom a szűrőjét, csak úgy pöfékelem anyukám.
- He? - drámai gyorsasággal nézek vissza rá, közben két ujjal a lábujjamból nyomkorászom a gedvát. Picit vérzik. Azt jó nyomkorászni. - Aszittem én vagyok a csajooood. - mit nekem lábujj, van kilenc másik, Ridzsikéből csak egy, szóval hízelkedve visszadőlök az ölébe. - Leszel a fijúúúúm?

Az én labdácskáim valahol félúton elvesztek aközött hogy hordómód a padhoz gurultam a dagonyában és hogy megpróbáltam egy kutyatej szárával egyoldali lobotómiát végrehajtani magamon. Az orromon keresztül. De lehet hogy kettő volt.
- Oké-oké. - szabadkozva magam elé tartom a tenyereim. Annyival több pikachu marad nekem, amit aztán a homlokomra ragaszthatok, mint a kilós banánról a Dzsingiszkán feliratot. Vagy valami ilyesmi nevű országét.
- És abban mi a buli? - kérdezek vissza hüledezve. Nem mintha tudnám melyik varázslatról magyaráz. Nem értek a lovakhoz.
Mormogva átengedem a csekkát, olyan jól elpöfékeltem rajtaaa! Nem baj, lesz az még nálam. Kicsit már amúgy is zsizseg a frontális lebenyem.
- Hm. Ja, ja, igaz. - töprengve vakargatom az állam, mintha legalább felfognám miről beszél, de hát ridzsinek vannak ilyen filozófiai dolgai. De jó neki, hahehuhahi. Meg amúgy is igennek vettem, szóval mindegy. A savtartályba vetős sztori meg jó lesz hétvégi proginak. Azért nyomok egy puzsit a combja közepére, aztán odanyomom a számat, és fingást imitálok vele, mint egy érett felelősségteljes felnőtt nő. Ja nem. Még nevetek is magamon.
- Képzeld el ma rám írt egy fiúka, akivel tavaly nyáron matcheltem tinderen, és tök vicces volt mert a szia után nyomott egy fütyiszelfit. - ki érti ezt? még az arcomra is kiül a mély gondolatiság - Csak annyit írtam rá, hogy "de kis cuki" és letiltott. Valami rosszat mondtaaam? - őszinte értetlenséggel meredek ki a buksimból, időközben még a dzsengát is visszaszermányoltam. Furcsák nekem ezek a hím rituálék.
Meg kéne keresni az ütőmet, játszani akarok.

Tip-top feleségnek lenni biztos uncsi. I mean, retek uncsi, szenesre égetném a muffint, és még el se kezdeném enni, de már a saját muffom formáján rinyálnék. A sok pödör, meg fodor, meg tisztaság, és... Uh, körömcipő. Borzalmas.
- Hát ö... - igen, minden bizonnyal lerobbantanám a fejét a nyakáról. Aggodalmas pillantást vetek a pálcámra. Vagyis vetnék, mert amúgy nincs nálam, aztán réveteg örömmel közelítem meg a hajfestés kérdését. Kreativitásos énem on. - Lehet csinnék bele csíkokat. Mondjuk türkizkéket. Meg ú ú, fűznék bele gyöngyöket. Amúgy rasztán gondolkodtál már? Sörből és mézből csinálni occsó. - bociszemekkel pislogok, ofkorsz hogy én fogom zöldre festeni a haját! Ki más.
- Jóvanna. - savanyúan visszahúzom a szájszervem összes komponensét. Szeretek harapdálni. A fülét mondjuk, meg az ajkait. Bizsergetős érzésem támad tőle. - Nem kell kétszer mondanod. - már a kezemben is a joint, önelégült sóhajjal fújom az arcába a füstöt, miközben a kápszis kiselőadását tolja, amiből csak annyit fogok fel hogy "felszívni" és "üt" ami kellően tetszetős kombó ahhoz hogy elismerően hümmentsek.
- Az hagyján, de én küldtem már neked? - incselkedve elvigyorodok. Nem hagyhattam ki, naaa. Aztán csörög a mami, és a kincskeresés hoppon marad. Meg én is. Pedig én látni akartaaaaaam.
Mindenesetre vígan szippantgatom a cigiből a zinstant megborulást.

Minden hepi, minden szánsájn, fejbe kólint a zöldeskés bódulat, aztán egyszer csak hopp, és mintha nyomottá válna a légkör. Átmenet nélkül kólint fejbe. Tapinthatóvá válik a feszültség, szinte látom magam előtt a levegőben vibrálni. Értetlenül pislogva meredek felfelé, látom megkövülni Ridzsike vonásait, s gondterhesen ráncolom a szemöldököm. Összezavarodtam. De mikor így érzékelsz, mint én, itt és most, agyig szétcsapva, nem igényel az ember szavakat, a puszta gesztus, egy tudattalan közérzet elég, hogy tudjam: baj van. Nem olyan baj. Nem piti tanári jelenlét, bagatel megrovás, hanem súúúlyos baj. Meg se lepődök, amint ellök magától, szinte már készültem a mozdulatra, félénken összehúzom magam mint egy aprócska csiga, és szótlan aggodalommal próbálom kiszűrni  a telefonból kiszűrődő pánik értelmezhető részeit. Sikertelenül.
Se szó, se beszéd, Ricsi elviharzik, én pedig megmakkanva ücsörgök tovább a padon, egyes egyedül, és könnybe lábadt szemmel reménykedek, hogy ne essen baja. Hogy ne törjön meg. Aggódom érte. Tényleg. Nagyon.
Egész nap ezen fogom rágni magam.

Nos. Ha én színésznő lennék, Arany málnás lennék. Meg Nobel díjas, de csak azért mert rossz helyre koordinálnám a limuzint. Amúgy meg biztos hogy sikerre vinnék egy alkoholista nőkről szóló sitcomot. Megkívántam a tequilát.
- Igen. Az. - Szebasztián. Szép név, egy hal jut róla eszembe. Olyannyira lefoglal ez az asszociáció, hogy majd' hátast dobok a széjjel trompfolt hóember tetemen, de egy jól irányzott klumpadrifttel megkerülöm a szituációt.
- Ö. - nézek rá zavartan - Cirip? - játékosan vállba bokszolom, hogy ez a fiú milyen vicces! Amúgy nem, de jófej vagyok ezért nevetek. Egyébként úgy két fejjel magasabb nálam, kicsit ágaskodni kényszerülök a válláig. Mélyet szippantok a hóból kukázott dekkből.
- Király. Nem tűnsz anyuci szeme fényének. - hangzik az elmés megállapítás. - Cigikéből sosem elég. - még egy slukk, majd alélt pöfékelés. - Majd előkerül. Vagy nem. Tudod mit érdemes várni a helyzettől? - pillantok rá zavarba ejtően tág pupillákkal, neon zöld pilláim mögül - Semmit. Szarni bele. Lesz másik. Szivárvány család vagyuuuunk. - tátott szájjal, gügyén vigyorgok, még bólogatok is mellé. Nó problémó, minden van ahogy van, és lesz ahogy lesz. Ugyebár. Gondolkodni értelmetlen. - Hát vegyél nagyobbat, hozzád szerintem passzolna a lila terepmintás. Vagy a pink csillámos, ilyen kis muffinos bizgentyűkkel. Ú ú ú vagy amin ilyen pudlifejek vannak, meg kaki emoji. Az a kedvencem. - gyorsan végig pörgetem fejben az ebayes kívánságlistám, ami ötven tételből áll, és összesen kerülhet köbö négy ruppóba. Vajon elfogadnak készpénzt?
- Beázni? - pillantok le értetlenül a lucskosra ázott bundazokni rengetegre - Nos, ja. Majd megszárad. - szórakozottan megrántom a vállam. - Te ilyen főmufti vagy errefelé?

Szóval a helyzet, a szituáció, a létállapot amiben jelenleg tartózkodunk az az, hogy a poén tényleg szar volt. Ez persze nem baj, csak pimasz kisnyúl révén szeretek rávilágítani az ilyesmire. Kelekótya bájjal mutatom fel a két hüvelykujjam. No para, Belián. No para.
Persze minden tőlem telhetőt megteszek, hogy végighallgassam a nosztalgikus szentbeszédet, mégis másodperceken belül elkalandozik a figyelmem a csukáján, aztán a szépszép téglákon, meg a fán csücsülő baglyon struccon, meg... Hát szóval mindenen ami nem a mondanivalója, ELLENBEN amikor kiejti a sör szót, másodpercek tört része alatt szökik kislányos lelkesedés a szemembe.
- Hogy neked milyen jó ötleteid vannak! Kedvellek, Béla. - asszem így hívják. Valami B betűs. És rímel a pelikánra.
Mééééélyen - azt mondtam mélyen - belenyúlok a márnemistudommilyenszínű szőrmebundám végtelen zsebébe, és előkotrok egy még fel nem bontott sört, aminek egyébként tudnám is a márkáját, ha nem festettem volna le körömlakkal, és írtam volna rá hogy ALKOHOL. Mert az a lényeg, ugyebár.
- Cheers. - pöcc, serc, glugy. A sör finom. - Kérsz?
Ha kér ha nem, kezdődik a dráma, amit nyilván teljes odaadással figyelek, mert ki ne szeretné a drámát, de meghallva sanyarú vágyait, hát... Önteni kéne bele egy kis lelket. Meg alkoholt. Elvégre egy család vagyunk. Köbö két perce.
- Na figyelj rám, B-B-B... B. Vagyhogyhívnak. - elfelejtettem. Megkeresem az imént elhagyott hókupacot, amit oly keserűen meggyászoltam, és ráállok úgy, hogy a magam százhatvannéhány centijével a fiúka fölé tornyosuljak. Mindeközben egy jellegzetes ffffffcccfhgcsgjklcd hang kíséretében a klumpám a lyukain keresztül kpréseli magából az ázott, koszlott, szutykos, hideg zokninedvet. Nyami. - Te szép vagy. Te ö... hímnemű vagy. Ami gondolom jó. Továbbá... - egyenest a tekintetébe döföm a sajátomat - ...értékes vagy. Ha nem jön vissza, nem érdemel meg. Ennyi. Ha meg nem rajta múlik, hát... Tudok szerezni füvet. Jó srác vagy, ne búsulj. - a hegyibeszédem közben persze nem felejtettem el a cigi-sör kombóval teátrálisan hadonászni, és még meg is ölelem a végén, ha tetszik neki, ha nem, ám mikor meghallom a rangját...
- Prefektus? - nézek rá kérdőn, miután belebüciztem a kapucnijába, majd gyanútlanul oldalra lépegetek párat, és a kövi pillanatban vigyorogva vállon kenem egy ocsmány nagy hógolyóval. - Kapj el ha tuuuuuudsz, béna prefektuuuus, sálálá sálálá!

Oszt akkor futkározás körbe-körbe. Csitrisen visongatva.