Pár napja fedeztem fel a vödröket a faházban, mikor annyira elönöttek az érzelmek, hogy vadásztam az üres helyeket, és hát a faház pont az volt. Amúgy sem sokszor látni nagyobb csoport társaságában, de a szünet borzasztóan megviselt. tehetetlenség, a kezeletlen düh, és a tagadás egyszerre ébredt fel bennem, ami aztán egy hatalmas bőgésben távozott belőlem. A szünet alatt apát elveszítettük. Anya azóta nem szólalt még meg, így válaszok híján maradtunk, egydül a kétségeinkkel, és a magányunkkal. Semmit sem tanultam, és nem adtam be semmit. Nem érdekelt, hogy megismétlem az évem, valamiért azt érzem, szükségem is van rá. Bárcsak az időt is visszaforgathatnám, vagy..vagy az is eszembe jutott, hogy ha tudtam volna, akkor amúgy is apával töltöttem volna az utolsó hónapokat, és nem itt szevedtem volna feleslegesen. Mintha valami miatt szégyen is bújkálna bennem, de még nem ismertem fel, mi miatt. Furcsa volt visszajönni, a faházban órákat töltöttem azt a két vödröt bámulva, aztán fölösleges holmikat mentem vásárolni. Ami miatt most mégis itt szorongatom őket a kezemben fülig érő vigyorral, az ugyebár az eddieket hallván teljesen érthetetlen. Mikor nem bírok el az érzéseimmel, akkor egyszerűen igyekzem valami jó muriba keveredni, és most is így történt. Mire nagy nazavrodottságomban kettőt pislantottam, már készen állt Candyvel a terv, hogy milyen vicces lenne, ha az új kis futóférgeknek megmutatnánk a kastély különböző helyiségét, hátha úgy döntenek, ott is maradnak. Jó, nem, hazudok, mert azt nem szeretném, hogy reggelente ők adnának nekem ragacsos nyálkapuszit, vagy rájuk lépve megcsúsznék és hanyatt vágódnék, de egy rövid kis időtartamra, amíg az emberek meg...lepődnek, addig nagyon is élvezném a társaságukat! teht ezért ácsogok itt oldalt a 2 vödörrel szokatlanul nagy vigyorral, és dölöngélek egyik lábamról a másikra, míg Candy meg nem érkezik.