Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Szeretek ide járni, az erdőbe. Nyugalom van, csend és békesség. És ami a legjobb: nincsenek emberek. Tilos ide jönni, hát, nem érdekel. Tudok magamra vigyázni, köszönöm szépen. Szóval engem aztán hagyjanak az ilyen idióta szabályokkal. A legtöbb szabály marhaság eleve. Na meg túl kevés a szabadtéri tanóra. Ugyan kit zavarna ha valami béna felrobbantja az üstje tartalmát bájitaltanon, ha idekinn lenne megtartva az óra? Ugye, hogy senkit se. Nem sérülne meg legalább a mellette ülő szerencsétlen.
Van ám szokásos útvonalam, de most letérek róla, még is csak hétvége van és ki tudja még hány delikvensnek jut eszébe ide csavarogni. Így persze túl közel kerülök a vadőr kalyibájához. Mintha valamiféle nyüszögést hallanék. Kifelé veszem hát az irányt az erdőből és rögtön észreveszem a vadőrünket. Na hát ő aztán nem tétlenkedik annyi szent. Odabenn persze mindenki vigyáz meg óvatoskodik, hogy nehogy már egyetlen szem por tapadjon a makulátlanra mosott-vasalt talárjára, ő meg …  hát pont úgy fest, ahogy egy vadőrnek kell. Kedvem lenne lefotózni, csak hogy megmutathassam azoknak a piperkőcöknek milyen is ha valaki dolgozik.
Nyugodtan lépdelek egyre közelebb felé, mintha nem is a tilosban jártam volna az imént.
- Mi van velük? – teszem fel a kérdést, már messzebbről, mély hangom úgyis tökéletesen eljut hozzá. Fejemmel meg a kutyák felé bökök. Köszönni? Ugyan minek azt? Sokkal fontosabb az, hogy mi bajuk az állatoknak, minthogy udvariaskodjak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

A helyismerettel aztán nincs bajom. Nem azt mondom, hogy tökéletesen ismerem az erdőt, csupán egyszerűen kiismerem magam a megszokott utamon, képes vagyok megjegyezni, hogy merről jöttem és ha valami gáz van, nos az égtájakat is ismerem. Ha észak felől jövök be a rengetegbe akkor nyilván nem nyugatnak fogok rohanni a kiutat keresve. Meg azért pálcát is tudok használni, bár ártani nem szándékozom egyetlen állatnak sem, legyen akármilyen veszélyes.
Túraútvonal? Hát ez aztán mondhatom zseniális. Borzasztóan fogok neki örülni, ha meg lesznek jelölve a fák, és majd ott fognak lézengeni a diákok. De tényleg, borzasztóan. Irónia, remélem vágod.
- Á, ez megmagyarázza a bágyadtságot – bólintok egyet továbbra is a kutyákat nézve. Crup. Kutya. Marhára nem nehéz ám észrevenni, hogy valami nem stimmel velük, általában tiszta izgágák ezek az állatok, érdeklődés csillog a szemükben, meg minden. De ők nem. Az ugyan csak feltételezés volt, hogy betegek, de más opció nem igazán tűnt helyénvalónak. Tuti nem ad be nekik valamiféle nyugtatót, csak hogy könnyebben tudja kezelni őket. Többször láttam már a vadőrünket ’munka’ közben és az a napnál is világosabb, hogy az állatokat nem csak szereti, de ért is hozzájuk. Persze, most mondhatjátok azt, hogy ez elvárás egy ilyen munkakörben … de gondoljatok bele. Nem feltétlen igaz ám mindenkire.
- Az biztos, nyakig ülnél a szarban – kicsit mulattat, hogy magyarázkodik nekem miért vannak itt az  állatok. Mintha bárki is megróhatná azért, mert a munkáját végzi. Karanténba rakta a beteg egyedeket, teljesen logikus lépés. A reziben mi is ezt tettük.
- Szevasz kispajtás! – köszönök rá a furcsa bukét árasztó ebre mosolyogva. Le ugyan nem guggolok hozzá, meg nem is simogatom meg, de koránt sem azért, mert derogálna hozzáérni egy büdös, beteg, csapzott állathoz. Egyszerűen csak nem akarom, hogy még vacakabbul legyen, eléggé le van amortizálódva az immunrendszere.
- Amúgy Milan vagyok. Étvágyuk van, isznak eleget? Segítsek valamiben? – igen, ezt csak így egy szuszra. Látszólag épp egész nyugis időszak van, de bármikor rosszul lehet valamelyik, vagy a többi lény is akár, ha nem sikerült elég gyorsa a szeparálás. Vagy ki tudja milyen dolga van még a vadőrnek. A felajánlásom pedig őszinte, amennyire ki nem állhatom általában az embereket, annyira kedvelem viszont az állatokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

- Megszoktam. Az emberek szeretik kibeszélni és nagyon megnézni azokat, akik nem olyanok, mint ők – jegyzem meg csendesen. Nem hiszem, hogy nagyon ki kéne fejtenem a dolgot. Egy az egyben úgy festek, mint egy indián egy filmből. Persze nem meglepő, mivel az őseim részben azok, de rajtam nagyon kiütközött az a vérvonal. Edit kicsit szerencsésebb, neki világosabb a bőre. Meg hát amúgy is, barátságos lány, nem pedig egy morgós srác. Kisebb koromban zavart, aztán alkalmazkodtam a dologhoz. És mélyen elrejtettem az igazi énemet. Nagyon mélyen.
Felmordulok a vigyort látva, még csak az hiányzik, hogy ez a ficsúr itt elbízza magát. Csak mert most már éppen nem akarom kinyírni még nem jelenti azt, hogy puszipajtások is leszünk. Bár ha tovább folytatjuk ezt a diskurzust még kisül az is, hogy mi tök normális srácok vagyunk és van egy közös ellenségünk, aki ellen bizony össze kell fogni.
- Ne aggódj, én vagyok az utolsó, akit megkérdezne bármiről. Gyűlölöm és ezt ő is tudja – igyekszem figyelmen kívül hagyni az utódlásos beszólást. Főleg azt, hogy képes a keményen-t meg a fogantatást egy mondatban használni. Igyekszem, tényleg nagyon igyekszem. De megfeszül a nyakizmom és ökölbe záródik mindkét kezem. – Azt hiszem, hogy ez egy elég nagy pozitívum. És nem vagyok olyan hülye, hogy azt hangoztassam, hogy nem vagy képes teljesíteni az elvárásokat, mint férj. A végén még kiházasítaná valami förtelemmel Editet.
Nagy nehezen préselem ki a szavakat, és tisztában vagyok vele, hogy most biztosítottam arról, hogy megőrzöm a titkát, titkukat, sőt azt is a tudomására hoztam, hogy nem tartom őt annyira borzalmasnak. Baromira nehéz ezt kimondani, de így van. Tényleg jobban jár vele a húgom, mint azokkal az alakokkal, akiket apám előszeretettel rángat bele a családba.
- Barom vagy, Radetzky – csóválom meg a fejemet a hülye kis vicce miatt és mosolyra húzódik a szám. Nem vigyorra kérem szépen, mosolyra. Nem hülye ez a gyerek, tudja mire gondolok, de kiforgatja a szavaimat. Meg mindenki másét is. Nem is csoda, hogy olyan hírnévnek örvend amilyennek.
- Akkor rajta tudod tartani a szemed – nem, gőzöm sincs hogy ki a kiscsaj. Marhára nem szoktam figyelgetni, hogy ki kivel lóg együtt. Jó, Bercike más, de azért ennyire pedofil állatnak nem tartom, szóval ha láttam is a kis rokonával sem feltételeztem semmi extrát. Edit ő más, idősebb ugyan, de mivel a húgom így Bercike pedofil, ennyi.
Ó hát remek, ez az arckifejezés hiányzott még nekem … most pont úgy fest, mint aki fülig szerelmes. Fasza. Örülnöm kéne ennek, hogy látszólag ennyire kedveli a tesóm. Ha nem lennének benne a dologban a szüleink és nem ők erőltették volna, most valóban nagyon boldog lennék. Meg aggódnék, hogy miért pont őt választotta Edit, de az már másabb lenne.
- És apád mire nevelt? - mert hírből ismerem a fószert, de az egy dolog. Az anyját már többször említette, teljesen máshogy mint a fatert, azért ez is sokatmondó. Mindenesetre ezek az elvek tetszenek. Főleg, hogy türtőzteti magát miattuk. A földön alvás az megnyugtató ám, csak éppen létezik kanapé is, és még én sem találnék kivetnivalót hogy egy ágyban alszanak, amennyiben csak és kizárólag alszanak. Senki nem taperol meg hasonlók. Elvileg. De a fene se tudja.
- Szóval most várod, hogy ő mit lép – kissé ködösen fogalmazok, mert itt már a falnak is füle van, meg a bokornak, a szökőkútnak, mindennek. Editen múlik, hogy mi lesz. Hogy ő viszonozza-e, hogy ő ad-e bármiféle jelet arra, hogy közeledhet hozzá. Nehéz ügy. Mint ahogy ez a levél kézbesítés is az. Itt sincs a lány. Ha nem kötné össze őket az úszás is a medence lenne a következő hely, ami az eszembe jutna, hiszen hydro a csajszi. – Akkor irány a medence. Útközben meg agyalhatnál azon, hogy mégis milyen helyeken voltatok együtt, ahol jófej voltál vele. Lejárom a talpam miattad Radetzky!
Bosszús képet vágok és ingerülten cseng a hangom, ám derűsen csillognak a szemeim. Színjáték az egész. A kastélyban vagyunk, itt nem jópofizunk és főleg nem lelkizgetünk. Márpedig nem kívánom még lerombolni azt a látszatot, hogy ki nem állhatom a sógorom.